A futballválogatott újabb vereség után fordulhat rá a tétmeccsekre.

Azért legyünk pozitívak, és szögezzünk le néhány tényt! Egyrészt az új szövetségi kapitány, Georges Leekens nem vesztette el mind a négy felkészülési meccsét, Fehéroroszországból sikerült pontot csenni. Másrészt még egyetlen tétmeccset sem játszottunk, tehát elvileg pont ugyanannyi esélyünk van, mint bárki másnak. És bárhogy is nézzük, van annyi igazolt magyar labdarúgó, hogy számszerűleg ki lehet állítani egy csapatot.

Egyebekben azért nem túl biztató a magyar válogatott utóbbi két éve. Hihetetlen, hogy két éve még jórészt ugyanezeket az embereket ünnepelték az emberek spontán utcabálon az EB-n való tisztes helyteállás után, most meg már fel sem kapjuk a fejünket rá, hogy megint kikaptunk. És lássuk be, a vereségeink egy része iszonyat kínos volt, Andorra vagy Luxemburg népének szereztünk vele nagy-nagy örömet.

Itt azért tegyünk egy kitérőt, mert a közhelykirály Leekensnek sikerült olyat is kimondania, hogy nehéz nálunk kapitánykodni, mert nyomást érez, a szurkolók meg a sajtó is győzelmet vár. A helyzet az, hogy ez nem csak itt van így, hanem mindenhol máshol. Andorrában is focidrukker, és ugyan nem sűrűn örülhetnek győzelemnek, mégis nyilván mindig azért mennek ki a stadionban, mert bizakodnak, hátha. Ugyan melyik országban kívánt dolgozni Leekens, ahol nincs "eredménykényszer"? Mindenhol álmodoznak valamiről, mindenhol azt szeretnék, hogy a kedvenceik győzzenek.

Ja, és nem csak a szurkolók meg a sajtó, hanem a világ minden válogatottjának tagjai is a győzelem reményében lépnek pályára, sőt, elsősorban ők akarhatják ezt igazán. Nehéz elképzelni, hogy a mi focistáinkat pont eredménytelenségi kényszer nyomasztaná, mert valami önsanyargatásból direkt ki akarnak kapni boldog-boldogtalantól. Sportban arról beszélni, hogy nyomást jelent a győzelem miatti elvárás egyszerűen komolytalan hülyeség. A sport ezen a szinten maga a győzelem vallása, és kész.

Gáz, hogy mi lassan a reménykedésről is leszoktunk. Tegnap pont a meccs első félidejében mentem el kocogni a Római-partra és a kiülős helyek egyikében láttam tévét, ahol a mérkőzést adták. Ott csak ketten ültek, ők is a tévének háttal- míg a többi, kinti asztalnál szép számú ember ült. Tehát az ország lakosságának egy jelentős része számára nem érdekes se a meccs, se az eredménye. A stadionba kimenők, na ők azok akik még többet akarnak látni. És a részükről teljesen jogos a füttyszó, mert félelmetes mélypontra jutott a foci.

2017-2018-ban eddig 13 meccset játszott a válogatott, amiből sikerült kilencet elvesztenie. Estek pofára a mieink tét- és barátságos meccsen is. És lehet itt okoskodni a felkészülésről, a csapatkeresésről, az ideális taktika megtalálásáról, de a helyzet az, hogy a barátságos meccs az ellenfeleinknek is az volt, ám ők legalább, akármilyen is a játék, legalább győzelemmel tudtak örömet szerezni a drukkereiknek.

Ettől még lehet eredményes a csapat a Nemzetek Ligájában? Természetesen igen. Csak az emberben nincs az az izgatott várakozás, ami a minőségi, jó sport velejárója. Ha véletlenül kicsúszik egy-két győzelem, akkor is legyint az ember, a mázlifaktort emlegeti. Védjük magunkat azzal, hogy felkészülünk lelkiekben az új kudarcokra, de így a sikereknek sem úgy örülünk. És ez megöli a szurkolást.

Nem akarom Leekenst hibáztatni, egy helyzetet se hagyott ki, egyetlen potyagólt se engedett be, és nem ő képezte a játékosokat se az "akadémiákon". De a tény az tény: kissé lehangoló az eredménysora, s a sótlan, közhelyes nyilatkozatai sem segítettek abban, hogy népszerűvé váljon. Ha mondjuk a tétmeccseken becsúszik megint pár kínos eredmény, akkor villámgyorsan repülni fog, és senki sem fog sírni utána.

A gond az, hogy azt nem tudom, ki jön utána, ám azt sejtem, hogy mi következik: még nagyobb gödör... És örök emléknek megmarad Kádár remekbe szabott öngólja, meg a másik két potya, ami miatt érdemes felidézni a Leekens-korszak negyedik meccsét...