Sportfoglalkozás

Dárdai Pál ideiglenes szövetségi kapitány teljesítette, amit vállalt- és minden bizonnyal túlteljesítette a szurkolók elvárásait. Hogy szerencsével vagy sem, az szinte mindegy, a lényeg ebben a selejtezősorozatban, hogy ki szerez több pontot. És a tragikus kezdet után óriási előrelépés ez a három biztató eredmény.

Pedig nem nekünk állt a zászló; és ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell vallani, három lőtt góllal hét pontot szerezni azért mázlis. Igaz, kapni viszont csak egyet kapott a válogatott, és nem nagyon számít, hogy bőven beakadhatott volna még egy-két gól, nem a védőinken múlt.

Mit is jelent ez a hét pont? Mivel elég sűrű lett a csoportban a mezőny, remény van a továbbjutásra. A feröeriek teljesen váratlan módon nyertek Görögországban, utóbbi válogatottnak mostantól egyetlen utolsó szalmaszálba kell kapaszkodni, ha fel akarnak zárkózni: márciusban Budapesten vendégeskednek majd. Ha minden marad a megegyezés szerint, akkor a mieinknek már új szövetségi kapitánya lesz, és jó eséllyel a görögök is kirúgják a mestert. 

Nyilván majd beindul a kórus, hogy valahogy próbálják meg a posztján tartani Dárdait. Az eredmények mellette szólnak, ez kétségtelen. Ám szó sincs arról, hogy hirtelen elővarázsolt a kalapból egy csapatnyi új magyar futballcsillagot, akikből világverő gárdát kovácsolt volna. Az a hét pont lehetne kettő is, ha máshogy pattan a labda, és akkor most mindenki a fejét követelné. Érdemei elismerése mellett is csak annyi a magyar foci, amennyi: akadnak részsikerek, de összességében mégsem túl rózsás az összkép. A hazai bajnokság meccsei csapnivalóak, a nézők csak lézengenek a lelátókon, miközben egyre-másra épülnek az üresen kongó stadionok. A finnek elleni győzelem afféle fügefalevél, ami ideig-óráig elfedi a hétköznapok problémáit, de aztán a tévében majd megint az NB1 "színvonalas" meccseit bámulhatjuk, és akkor olyan lényegtelennek tűnik, ki irányítja a válogatottat.

Szóval örülök, persze, de nem tudok elfeledkezni a többi dologról, ami a magyar fociban ma történik. Olyan pletykát hallottam a napokban, ami -ha beigazolódik- az egész focink egyik legtragikomikusabb helyzete lehet. Kíváncsian figyelem a híreket a meccsekről...

Dárdai Pál szövetségi kapitány harcosan, elszántan nyilatkozik, és bizonyára van, akinek ez szimaptikus. Csak éppen elsősorban nem neki kell felszántania a pályát, hanem a válogatott tagjainak. És fel tudok idézni bőven olyan nyilatkozatot a múltból, amikor az aktuális szövetségi kapitány rettentően harcos csapatot ígért- a végeredményt meg láttuk.

Szóval én attól nem leszek rettentően optimista, hogy mit ígér Dárdai. Attól pedig főleg nem leszek nagyon elbizakodott, amit a fiúktól a Feröer-szigetek elleni meccsen láttam. A románok elleni kibrusztolt döntetlen jó eredmény, bár azért túlzás lenne azt mondani, hogy Bukarestben lejátszottuk az ellenfelet- a folytatás a szerény képességű feröeriek ellen viszont roppant felejthető volt. A két meccsen összesen két gólt sikerült szerezni, és északon a meccs végén egy félamatőr válogatott ellen rendesen beszorultak a mieink, nagyon örülhettünk a győzelemnek.

Nincs itt mitől elszállni, ha realisták akarunk maradni. Nagyon jó fokmérő lesz a pénteki finnek elleni mérkőzés, mert a magyar válogatottra inkább az volt az utóbbi évtizedekben a jellemző, hogy az egy-egy bravúrosabb eredményt az erősebb ellenfelekkel szemben követte valami kijózanító bukás. Dárdai munkáját akkor értékelném jónak, ha győzelemmel zárulna az összecsapás, mert azt gondolom, egy itthon elcsípett döntetlennel nehéz lesz messzire jutni a meglehetősen kiegyensúlyozott csoportban. Az északírektől elszenvedett vereség miatt a viszonylag jó eredmény kevés, már ha valóban ki akar jutni az Európa-bajnokságra a csapat.

Persze ha csak annyi a cél, hogy az MLSZ elnökségi ülésen statisztikákat lehessen felidézni a fantasztikus fejlődésről, amik a szövetség vezetésének munkáját dicsérik, akkor hőskölteményt lehet írni egy döntetlenről is. Ám mivel a szövetség és a szurkolók két külön hajóban eveznek, a nagy szavakkal már senkit nem lehet megvezetni. Így aztán kissé furcsállom azt, ahogy Dárdai nyilatkozik, de ahogy sajtótájékoztatón még senki nem nyert meccset, ugyanúgy nem lehet veszíteni se. Ha győzünk, minden belefér, ha kikapunk, akkor meg nem az lesz a legnagyobb hiba amit a fejére olvasnak, hogy mit mondott a mérközés előtt.

Én már elszoktam attól, hogy rettentő optimizmussal várjam a magyar válogatott meccseit, bárki az ellenfél. És ezen bizony Dárdai habitusa sem tudott változtatni, viszont a fiúknak jó játékkal sikerülhet belelkesíteni. A lefújásig tehát bizalmat szavazok nekik, aztán majd ítéletet mondok. Persze az is lehet, az eredmény fog magáért beszélni- akár így, akár úgy.

Komolyan vicc kategória az, amikor a Honvéd-tulajdonos Hemingway úr felháborodik a csapata meccsét közvetítő kommentátorok cinizmusán, és burkoltan az egész sportcsatornát megfenyegeti, hogy eleshetnek a meccsek közvetítési jogától. 

Tényleg megint itt tartunk? Időről időre előkerül az a probléma a magyar fociban, hogy a sportriporter a rosszfiú, mert azt mondja, amit lát. Nem vitás, többen erős jelzőket engednek meg maguknak, de azért jegyezzük meg azt az apróságot, a SportTV-ben dolgozók nem csak a fantasztikus NB1 meccseit közvetítik, mellette európai csúcsligák, európai kupák meccsei is képernyőre kerülnek, szóval nagyon benne vannak a foci világában. És igen, egy Barca-Real után a Honvéd-Paks meccset nehéz úgy közvetíteni, mintha a kettő hasonló színvonalat képviselne.

A régi legendák viszont azt mondják, az sem szerencsés, ha a kommentátor varázslatosnak mondja el a rossz meccset is, mert akkor harsant fel a "Ne hazudj Szepesi!" kórus. Nem voltam ott, nem tudom, tényleg megtörtént-e. De elképzelhetőnek tartom, mert a néző, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem hülye. Tökéletesen megérti, mi a ciki a magyar tiki-takában. Az, hogy ilyet látunk magyar pályán, még véletlenül sem a kommentátor hibája.

Aki szerint a szpíkerben van a hiba, mert nem a pozitívumot keresi abban, hogy milyen sokszor tudnak szépen egymáshoz passzolni a focisták, az egy különös, furcsa világban él, amit én nem akarok megismerni. A kommentátor a fenti esetben a kárhoztatott Fülöp László volt, és én tisztelettel csak annyit kérdeznék, ugyan milyen pozitív hangulatban kéne magyar meccset közvetíteni annak, aki hétről hétre ilyen jeleneteket láthat élőben?

Szép kis summa ötmillió forint, nemdebár? Az ember morog, ha azt hallja, egy középszerű, reménytelenül magyar szinten megrekedt futballistára ennyit költ a klubja évente.

És akkor mit mondjunk, ha egy szurkolóra ennyit akarna valaki költeni?

Elmagyarázom. Azt írják, az új MTK-stadion kiemelt beruházás lesz, így aztán 5 milliárd forintot költenek a stadionra, edzőpályákra- vagy egy kicsivel talán többet is. Mindezt pár villamosmegállónyira a vadonatúj Fradi-pályától, mert hát az nem járja, hogy kerületenként ne legyen egy felesleges beruházás.

A magyarfutball.hu adatai szerint az MTK-nak tavaly átlagosan 1443 nézője volt meccsenként. Ebben viszont benne van a Fradi elleni 4500 ember, amit nem tekintve már csak 1200 főről beszélünk- és ezek erősen felfele kerekített számok. Az idén az MTK például a Fradit is ezer ember előtt fogadta, a Debrecen vagy a Nyíregyháza ellen még kevesebben mentek ki szurkolni a kék-fehéreknek. Állapodjunk meg egy nagyon baráti ezer fizető nézőben meccsenként.

Innen már egyszerű: ha ötmilliárdot költünk a stadionra, akkor fejenként ötmilliós ajándékot kapnak a szurkolók, hogy kellemes körülmények között szotyizhassanak az MTK meccsein. Gonosz leszek, felteszek egy költői kérdést. Vajon ha megkérdeznénk az drukkereket, mit szeretnének, új stadiont, vagy az igazán elkötelezett 500 törzsszurkoló zsebre tehetne mondjuk fejenként egymilliót, és elfogadná hogy a Hidegkuti Stadion szép lassan tovább omladozik, mit választanának? Ez utóbbi megoldás ugyanis tizedannyiba kerülne, mint az új stadion.

Meg kell jegyezni, hogy sajnos ez a számítási mód hasonló eredményeket hozna a többi új stadion esetében is, mert hiába van esetleg több néző valamivel, a Fradi vagy a Debrecen új arénája jóval többe is került. Ami nálam most kiverte a biztosítékot, nem csak a stadionról szól, hanem egy tömegbázis nélküli, keveseket érdeklő csapatról, és arról, hogy ott van nem messze egy új pálya. Szegény országokban a kiscsapatok meg tudnak osztozni egy stadionon. Azt megértem, hogy a Liverpool meg az Everton nem közösködik, de például az Egyesült Államokban a két New York-i NFL-csapat, a Giants és a Jets közös stadiont használ, nekik nem derogál. Pedig New Yorkról beszélünk, nem a Salgótarjáni utcáról...

Ebben az országban nagyon sokan vannak, akik roppantul boldogok lennének fejenként ötmilliós ajándékkal. Nem mondok példát, mert nagyon könnyen rámsüthetnék a demagógia vádját- bár talán szerintem ez esetben nem nekem kellene szégyenkezni. Én csak nézek magam elé, és hümmögök. Mert tépelődnöm egy percig sem kell azon, jól van-e ez így. Nem, nincs jól. Nagyon nincs.

Azt hiszem, az amerikaifoci rajongói maradéktalanul elégedettek lehetnek az NFL-idény első nyolc fordulójával. Itt aztán tényleg volt minden- elsősorban és mindenekelőtt izgalom.

A mélyebb elemzéseket el lehet olvasni a szaklapokban, az erre szakosodott weboldalakon, én inkább tisztán szurkolói szemmel gondolkodok el az elmúlt pár hét történésein. Sajnos tényleg csak pár hétről beszélünk, itt Európában nehéz megszokni azt, milyen rövidke az NFL-szezon. Persze lehet, a tengerentúlon is keveslik a meccseket, de hát én itt nézem, más sportokon szocializálódtam, magamból tudok kiindulni.

Szóval a legjobb jele annak, hogy milyen változatos és izgalmas fordulók állnak máris mögöttünk az az időről időre frissülő Power Ranking: az NFL csapatait szigorúan elméleti rangsorba rendező cikkekben óriási zuhanásokat és ugrásokat is láttunk mostanában. Az első héten az nfl.com rangsorában címvédő Seahawks után a Broncos, a Saints, a Packers és a Patriots következett. Az ötödik héten Bengals vezetett, a Seahawks már csak negyedik volt, a Patriots a 18., a Saints a 22. A legutóbbi élén a Broncos áll a Cardinalst és a Patriotsot megelőzve, a Seahawks a negyedik, a Bengals pedig a 14. El tudunk képzelni hasonló mozgásokat egy rangsorolásban mondjuk a spanyol focibajnoksággal és benne a Barcelonával meg a Real Madriddal?

És ez az, ami miatt gyakorlatilag szinte mindegy, melyik meccset adja a televízió, jó eséllyel izgalmas találkozót látunk. A ligában már nincs veretlen csapat, nyeretlen is csak egy, ami jól jelzi azt, bárki kikaphat bárkitől. Olyan szoros meccsek voltak a hétvégén is, mint a Falcons londoni veresége az utolsó pillanatban mezőnygólt szerző Lions ellen, az eddig remekül robogó Cowboys váratlan elbukása a Redskins csapatával szemben, a kiélezett Seahawks-Panthers összecsapás... A nagy győzelmek pedig nagy egyéni teljesítményekkel kápráztattak el, hiszen Ben Roethlisberger hat, Tom Brady pedig öt touchdown-passzt szórt ki.

És ezért aztán most hétvégén is bármelyik meccs mehetne a tévében, biztosan bekapcsolnám. Nem csak a kedvencem meccsei érdekelnek, a többin is lehet izgulni. Mondjuk ez a vasárnap igazi csemegét igér, a Patriots otthonába látogat a Denver Broncos, jön a 16. Tom Brady- Peyton Manning csata. Ám ez is éppen annyira megtippelhetetlen, mint az összes többi meccs. Tavaly az alapszakaszban a Patriots óriási hátrányból fordítva hosszabbítás után nyert, míg a rájátszásban Manningék győztek. Most is bármi lehet... De ott lesz még a Cardinals vendégjátéka Dallasban, a Ravens pedig otthonában próbálhatja megtréfálni a Steelerst. Izgalmas (és hosszú) vasárnap este elé nézünk.

És kell valami más egy igazi sportrajongónak, mint látványos és izgalmas meccsek, jó szórakozás?... Igen, a kérdés költői, a jól válaszolók pedig velem együtt ülnek majd a tévé előtt.