Sportfoglalkozás

Momentumok! Erről szólt az idei Super Bowl, ami minden idők egyik legizgalmasabb döntője volt, és a végén a Patriots harcolta ki a győzelmet.

Ha a sztorit az elejéről kezdjük, elmondhatjuk, parádés volt az NFL idei szezonja. Remek alapszakasz után több fantasztikus rájátszásmeccset is láthattunk, és aztán a döntő... Igazi érzelmi hullámvasút volt. 

Az elején úgy festett, a Patriots sebészi pontosságú támadójátékával nem tud mit kezdeni a Seahawks. Aztán a Seahawks rántott elő a kalapból Chris Matthews személyében egy olyan játékost, akivel biztos, hogy senki, semmilyen szinten nem számolt- korábban elkapása se volt meccseken, most meg nagy játékokat csinált.

Brady eladta a labdát, aztán remek drive-okkal javított, de a félidőt 14-14-re mentette a Seahawks, ami a maradék 31(!) másodperc alatt végigért a pályán, és touchdown-t szerzett.

A második félidőben pedig a Seattle elkapta a fonalat, Brady második eladott labdája után már úgy érezhették, a 10 pontos előny elég is lehet akár. És mennyi apróságon múlnak a dolgok... A Seahawks jó a vörös zónában egyetlen alkalommal kellett mezőnygóllal beérje- és a meccset ez a pontkülönbség döntötte el.

Pontosabban akkor ezt még nem lehetett tudni. Mert a negyedik negyedben ismét a Patriots támadói kerültek fölénybe, remekbe szabott touchdownok jöttek, a Seahawks pedig igyekezett nem kockáztatni. Hogy Brady a korábbi hibái után hogy kapta magát össze, az hihetetlen- de valahogy sikerült neki, és még a vezetést is megszerezték, 28-24-re.

Ismét a Seahawks futhatott az eredmény után, most fájt az elhullajtott pár pont. A mezőnygól nem volt elég, de két perccel és három időkéréssel a touchdown nem volt elérhetetlen álom. És egy egészen elképesztő, leírhatatlan, totál mázlis elkapással karnyújtásnyira került tőlük a győzelem, pár yardot kellett volna megtenni a célterületig.

Egyetlen yard választotta el őket a tavalyi siker megismétlésétől. És ekkor nem az NFL egyik legjobb futója, Marshawn Lynch kezébe nyomták a labdát, hanem passzolni akartak. A meccs mindent eldöntő pillanata pedig ekkor jött, amikor egy inkább csak cserének számító újonc a Patriots csapatából, Malcolm Butler, bravúros módon elcsípte a labdát. Nehéz leírni azt a döbbenetes momentumot, ami a Patriotsnak a győzelmet, a Seahawksnak a vereséget jelentette.

És ugyan kétségkívül ez lesz a meccs legfontosabb pillanata, mégis még tucatnyi fantaszikus helyzetet lehet majd elemezni. Rajongóként nem tehetsz mást egy ilyen meccsen, mint hogy megőrülsz. Óriási élmény volt, méltó lezárása ennek az évnek. A Patriots, Tom Brady és Bill Belichick begyűjtötte negyedik trófeáját, Brady még MVP is lett- noha kétszer eladta a labdát, az, hogy innen is felállt, és összesen négy touchdown passzt adott, egészen fantasztikus lelkierőre utal. Megérdemelte az elismerést!

És mégis- a kispadon ücsörögve eshetett kétségbe Kearse mákos elkapása után, aztán meg a mennybe ment, amikor Butler lecsapott Russell Wilson passzára. Mert ez valóban egy totális csapatjáték! A maga szintjén minden játékos MVP, aki hozzátett valamit a győzelemhez. Ebből most a Patriots jött ki jobban, de csak nüanszokon múlott, hogy nem alakult máshogy- mind a két csapat sokat tett a győzelemért. Az elkövetkező napokban sokan elemzik majd még ezeket a momentumokat, de az utólagos okoskodás sem adhat mindenre magyarázatot, és főleg nem változtat semmin.

Szurkolóként is óriási dolog megélni ezeket az élményeket, és el se tudom képzelni, a pályán levők mit éreztek. Hálás vagyok nekik, amiért ezt átélhettem, de most egy kis pihenésre nekem is szükségem van, mert annyira magával ragadott a meccs... És azt már most is tudom, egy hét múlva nagyon fog hiányozni az amerikaifoci! Ilyen döntő után persze ez nem csoda...

Ünnepnap a mai az amerikaifoci rajongói számára, hiszen jön a várva várt nagydöntő! Ám egy pici szomorúság is vegyül ebbe, hiszen a Super Bowl után sok hónapig nem lesznek tétmeccsek a ligában.

Ám ez most még nem olyan fontos, hiszen mind a nagy összecsapás lázában égünk. Már oly sokan elemezték az esélyeket a Seattle Seahawks- New England Patriots meccs kapcsán, de én még nem mentem bele a részletekbe. Mivel sokáig nem nagyon lesz miről beszélni, így aztán nem hagyhatom ki az esélyt egy kis szubjektív okoskodásra.

Alapvetően egyetértek azzal, hogy sokan nagyon kiélezett, az utolsó pillanatig izgalmas döntőt várnak, hiszen minden erre utal. Valamiért mégis úgy érzem, ebből sima Patriots-győzelem lesz, de ez tényleg csak megérzés. Megindokolni azt tudom, miért kéne szorosnak lennie a Super Bowlnak...

Ha az idény alakulását nézzük, tulajdonképpen erősen hasonlónak tűnik a két csapat 2014-es éve. Botladozás a szezon elején, aztán erőre kaptak mind a ketten, végül az idényt lehengerlően zárva egyaránt az első kiemelt helyet szerezte meg a Seahawks és a Patriots az NFC-ben és az AFC-ben. A rájátszásban mind a kettőnek volt egy nagyon kemény és aránylag könnyed meccse, összességében megérdemelten jutottak el Arizonába. 

Ám a két csapat mégis egészen más felfogásúnak tűnik. A keményen védekező, ligaelit futóval és az egyik legjobban futó irányítóval operáló Seahawks tavaly magabiztosan verte a Super Bowlban a Denver Broncos csapatát, és őszintén szólva nem tűnik úgy, hogy most bármivel is gyengébbek lennének. A Legion of Boom néven emlegetett secondary roppant jól védekezik a passzjáték ellen, Richard Sherman, Kam Chancellor, Earl Thomas, Byron Maxwell a saját posztjaikon mind a ligaelitbe tartoznak.

Az egy másik kérdés, hogy a másik oldal támadói azért komoly kihívást jelenthetnek. A szinte megfoghatatlan tight end, Rob Gronkowski, a kiismerhetetlenül gyors és nagyon megbízható Julian Edelman, és a nem különösebben jegyzett elkapóból eredményes játékossá váló Brandon LaFell mind jó célpontok- és Tom Brady passzol nekik. A Seahawks elkapóit viszont ritkán emlegetik az NFL legjobbjai között. Mindez persze nem sokat jelent, ettől még bármelyiküknek lehet nagy meccse, de a Patriots tavalyhoz képest elsősorban abban változott, hogy a passzjátékkal szemben sokkal hatékonyabb a védelem. A sztárigazolás Darelle Revis mellett új ember a megtermett Brandon Browner, nagyon jól játszik Devin McCourty, újjászületett Patrick Chung, és a slot pozícióban játszó Kyle Arringtonnak is több remek meccse volt.

Amikor esélyeket latolgatnak, akkor általában úgy vélik, a Patriots nagyon komoly kihívás elé állítja a Seahawks passzjátékát. Ez fordítva is igaz, de Gronkowski magassága és ereje miatt olyan klasszis, hogy még Shermanék számára is túl nagy falat lehet- ráadásul a Legion of Boom három sztárja is kisebb sérüléssel küszködik.

Elvileg a Seahawks a földön is meg tudja nyerni a meccset, hiszen Marshawn Lynch tartja remek formáját, és a Patriots mindig gyengébben muzsikál a Russell Wilsonhoz hasonló mobilis irányítók ellen, de ha a passzok nem jönnek be, és a Seattle állandóan futni próbál, meglepő játékok híján erre azért már lehet készülni. Wilforkék annyira azért vannak rutinosak, hogy akár egy Lynch futásai ellen is hatékonyak lehetnek a játékok komoly százalékában. Pár nagy futás biztos lesz, de ennél több kell a győzelemhez. Ha Wilson úgy passzol, mint a Green Bay ellen a meccs 80 százalékában, akkor bajban lesznek.

Lehet-e kétszer olyan rosszul játszani? És megtörténhet-e, hogy a Patriots megint annyira lehengerlően támad, mint a Colts ellen a második félidőben? Ritka, hogy egy csapat pont ugyanúgy hoz le egymás után három rájátszásmeccset, de ha tippelnem kellene, annak látom kevesebb esélyét, hogy a Seahawks megint betlizik a meccs jó részében. A Packers akkor elszalasztotta a nagy lehetőséget, de a Patriots, ami Bill Belichick edző jól ismert "Do Your Job!" mantráját követve lép pályára, könyörtelenebbül kihasználja a hibákat.

És itt érdemes szólni az edzőfaktorról. Pete Carroll és Belichick nagyon tisztelik egymást, mind a ketten sikeres edzők, hasonló életkorban, ám igencsak eltérő habitussal. A szenvedélyes, játékosaival közvetlen Carroll nagyszerű munkát végzett a Seahawks élén, mert nem feltétlenül sokra tartott emberekből kovácsolt össze egy ütőképes gárdát. Amennyire lendületes ő az oldalvonalon, annyira lelkes küzdő a csapata a pályán.

Belichick nem egy laza figura, unalmas, semmitmondó sajtótájékoztatói legendásak, és elve az, hogy az eredmények beszéljenek helyette. Nos, ebben nincs is hiba! A jelenkor nagyon kiegyensúlyozott NFL-jében hihetetlen sikersorozat áll mögötte: 15 éve a Patriots edzője, ebből 9 alkalommal jutott az AFC döntőjéig, és a Super Bowlba már hatodik alkalommal verekszi be magát a csapatával. Teljesen mindegy, mi történik máshol, melyik riválishoz hoznak új edzőt és sztárjátékosokat, csapata mindig esélyes a végső sikerre. És folyamatosan, idényről idényre, sőt, meccsről meccsre képes átformálni csapata stratégiáját. A Baltimore ellen LeGarrette Blount futót háromszor küldték pályára a labdával és összesen 1 (egyetlen!) yardot szerzett. Egy hét múlva a Colts ellen 30 futásból 148 yard és 3 touchdown... Trükkös játékokat hívtak a rájátszásban a Patriotsra nem igazán jellemző módon, és ezek szinte mind működtek is. Az idei Patriotsnál nem igazán sejthető, mire fognak készülni a következő meccsen, míg a Seahawks esetében mindenki azzal számol, hogy Lynch és Wilson futni fog- mégsem tudnak mit tenni ellenük.

Szóval rettentő kiszámíthatatlannak ígérkezik a 49. Super Bowl, az elemzők véleménye megoszlik, és a legtöbben szoros meccset várnak- én viszont, ahogy fentebb jeleztem, nem. Viszont van egy tényező, amit hiába emlegetnek, nincs semmi jelentősége: a régi és új generáció találkozása, az "őrségváltás". Ez egy jól meglovagolható sztori, de a valóságban nem korosztályok találkoznak: két, csúcsformában levő irányító, akik egyaránt a liga legjobbjai közé tartoznak, nagy meccsre készülnek. Hogy ki hány esztendős, az teljesen mindegy, mert nem hebehurgya, kapkodó fiatal Wilson, és nem remegő kezű, lassuló felfogású irányító Brady se. Ráadásul rajtuk kívül még igen sokan lesznek a pályán, és bárkiből lehet hős.

És a többi játékos esetében meg végképp értelmetlen azon merengeni, ki idősebb, ki fiatalabb. Aki pályára lép vasárnap, az már ezerszer bizonyított az NFL-ben, és pontosan tisztában vannak azzal, mi a Super Bowl tétje. Nem az, hogy egy évtized múlva ki kerülhet be a Hírességek csarnokába, nem az, hogy kinek mi az "öröksége", az sem fontos, hogy ki élteti tovább a "dinasztiát"- a meccs kizárólag a Vince Lombardi-trófeáért zajlik. Aki megszerzi, boldog lesz, aki veszít, elkeseredik. Az eredménybe belemagyarázásért senki nem kap kupát, tehát mi se foglalkozzunk most még azzal, ami igazán nem a meccsről szól. Ez az éjszaka legyen a yardoké és a touchdownoké, és szinte biztos vagyok benne, nem is fogunk csalódni, remek szórakozás vár ránk...

Megtörtént az elképzelhetetlen: a rendező Katar válogatottja döntőt játszhat a férfiak kézilabda-világbajnokságán. Mivel a csapatban egyetlen katari születési játékos sincs, az edző pedig spanyol, eljött a pillanat, amikor dollárkötegek nyernek el érmeket rangos sportversenyeken.

Vagy ez igazságtalan túlzás lenne? Nem könnyű ügy, és nem volt az sose, ugyanis honosítás elég régóta létezik már- kézilabdában már hosszú hagyományokra tekint ez vissza. Az osztrákok női válogatottját sokan fel tudják idézni, ami tele volt innen-onnan összeszedett játékosokkal. De jutott országváltó tehetség más csapatokba is, magyarok is mentek külföldre, hozzánk is jöttek máshonnan. És ha egyet lehet honosítani, miért ne lehetne kettőt? Vagy egy egész válogatottat? Van egy határ, egy limit? Jogilag nincs, erkölcsileg pedig- na ne vicceljünk, a mai profi alapokon nyugvó élsportban az elvek éppen úgy megvehetők, mint a sztárok. A nemzetközi szövetség már bizonyította, mi a fontosabb: az egyenesen úton ki nem jutó német válogatottat adminisztratív módszerekkel sorolták be a mezőnybe, mert féltek egy ekkora piac elvesztésétől. Rég átlépték már a Rubicont...

Szóval Katar nem csak csodálatos stadionokkal, hanem csodálatos válogatottal is büszkélkedhet a jövőben. Aztán jön a focivébé, és állítólag már olimpiát is szeretnének rendezni. Gondolom, nyárit és télit egyszerre... Ha sikerül ügyesen csapatot "építeni", a végén lépni sem tudunk a menő katari focistáktól, súlyemelőktől és sífutóktól.

Mondok viszont én valamit! Akinek az nem tetszik, az a maga részéről tehet arról, hogy ez a fajta sportpolitika ne legyen követendő út a dúsgazdag diktatúrák számára. Mégpedig úgy, hogy a tévékapcsolóval szavazunk: ha nem a pályán dőlnek el a dolgok, hanem a pénz diktál rendezésről, csapatépítésről, nagy tornákra való kijutásról vagy bíráskodásról, akkor egyszerűen nem nézzük adott eseményt. Én például bele se nézek a kézivébé meccseibe, mert már az előzmények sem tetszettek, ami most megy, az pedig nem szórakoztató vagy érdekes a számomra. Egy elemzést megér, de hogy erre szánjak órákat az életemből? Inkább figyelek olyasmire, ahol szintén a pénz az úr, de tiszta, mindenki számára lefektetett szabályok igyekeznek egyenlő esélyeket teremteni a csapatoknak.

Így aztán tudomásul veszem a katariak sikerét, és nem bosszankodok miatta. Ügyesen megoldották, gratula nekik, de egyszerűen nincs kedvem ilyesmit nézni. Fogalmam sincs, a nálam lelkesebb kézirajongók hogy élik meg ezt a helyzetet; gyanítom, sokan döntenek úgy, hogy erre már nem kíváncsiak. És aztán az egész sztori vége az, hogy Katar nyer, a sport viszont veszít...

Javában zajlik az NFL nagydöntőjének felvezetése. Egy héttel korábban a csapból is a Deflategate folyt, mindenki az állítólag leengedett labdák körüli balhét elemezgette. Mára maximum visszatérő poén lett az ügyből, ami majd csak akkor lesz megint komoly téma, ha a liga végre valamiféle döntést hoz.

Addig viszont a valódi sporté lesz a főszerep. Pontosabban ez majd csak vasárnap este (magyar idő szerint hétfőn hajnalban) lesz aktuális, mert addig a két csapat játékosait és edzőit zaklatja folyamatosan a média. És itt a zaklatás nem túlzás! Még a meccshez kapcsolódó kérdésekre is fárasztó egy idő után válaszolni, pláne, hogy néhányakról ezerszer kérdik meg ugyanazt. Például Darelle Revist és Richard Shermant állandóan azzal nyaggatják, hogy mondják ki, melyikük a legjobb cornerback a ligában, a Seahawks védőinek és edzőinek azt kell elmondani, Gronkowski megállítása mekkora kihívás, és a Patriots oldalán ugyanezt ismételhették el jópárszor Marshawn Lynch kapcsán.

Apropó, Lynch. A Seahawks futója rettentően utálja a sajtótájékoztatókat, ám kötelező részt vennie rajtuk, mert ha kihagyja, pénzbüntetéssel sújtja a liga. Így aztán elmegy, öt percen át mondogatja, hogy "azért vagyok itt, hogy ne büntessenek meg" vagy valami hasonlót, utána megy a dolgára. Legutóbb az összesereglett újságírókat ki is osztotta, ugyan mire várnak tőle, hiszen nem mond semmit, nem érdekli ez az egész, és fogalma sincs, miért akarnak ennyien kérdezgetni tőle teljesen feleslegesen. Valóban az NFL egyik furcsasága, hogy köteleznek mindenkit a nyilatkozgatásra- ez addig érthető, hogy a szórakoztatáshoz ez is kell, ezért is keresnek annyi pénzt a sztárok, de az ilyen "sajtótájékoztatóknak" semmi értelme. Mégis mindig több tucat riporter tolong előtte, ahelyett, hogy azokat keresnék, akik hajlandóak lennének komolyan válaszolni.

Mint ahogy az is teljesen értelmetlen, amikor a Media Day alkalmával összesereglett több száz újságíró, blogger, magamutogató pojáca (mert vannak hülye jelmezbe öltözött bohócok, akik elsősorban magukat akarják futtatni) rettentő nagy ökörségekbe rángatná bele a játékosokat. Az idén a roppant népszerű, focistának kiváló, emberként pedig igencsak laza Rob Gronkowski volt ennek a leggyakoribb célpontja. Megkérték hogy olvasson fel részletet egy erotikus novellából, aminek ő volt a főszereplője, aztán azzal nyaggatták, hogy énekelje el egy Katy Perry dal refrénjét, és így tovább. Ezek olyan agyzsibbasztó marhaságok, amelyek vélhetően már a szurkolókat sem érdeklik, és a felvételek tanúsága szerint még Gronknak is túl sok volt belőle. De hát ez is része a hét eleji pörgésnek, amin végre tovább lehet lépni.

No nem mintha a további napok interjúi annyi újdonságot tudnának mutatni. Meg kell kérdezni mindenkit aki él és mozog arról, hogy ki nyeri a Super Bowlt, ha nincs jobb megoldás, akkor elő kell rángatni a leeresztett labdákat, majd jöhet a "Tom Brady a legnagyobb-e?" felvetés. Már azt is megtudhattuk, a Patriots hoteljében kétszer is volt az éjszaka közepén lefújt tűzriadó. Aztán felmerült az, hogy Richard Sherman barátnője a közeljövőben fog szülni, és emiatt esetleg kihagyja-e a meccset. Néhány játékos videojáték-fociban is összemérte már az erejét. Tom Brady pedig kicsit megfázott. Ilyesféle kis színesekkel vannak tele az amerikaifocival foglalkozó honlapok.

A szinte már kínlódós felhajtás vakvágányaira jó példa az, amikor Darelle Revistől jobb híján azt kérdezték, hiányzik-e neki régi csapata, a New York Jets. Ő nyilván kijelentette, élete meccse, a Patriots színeiben játszandó Super Bowl előtt pár nappal eszébe sem jut a Jets. Vajon kit lepett meg ez a válasz?...

És hogy milyen valós sztorikat kapnak a rajongók? Hát, nagyjából az a lényeg, hogy a csapatokban szinte mindenki teljesen egészséges, és gőzerővel készülnek a nagy meccsre. Ezt pedig akkor is kitalálhattuk volna, ha egy sort se olvastunk volna eddig a Super Bowlról. De természetesen én is mindenre rákattintok, mert kíváncsi vagyok, hátha egyszer végre valami értelmeset csípek el. És nyilván el kell tölteni valahogy az időt: nagyon várom azt, hogy útjára induljon a labda, de addig még napok vannak hátra...

Mázli, hogy okos tudósok mindig kitalálnak valami nagyon hasznosat: mostanában azt olvastam, a vörösbor olyan jó hatással van az izmokra, mint az edzés. Nyilván ha valaki egymás mellé tenné a piásokat a talponállóból meg azokat, akik hetente 3-4 alkalommal gyúrnak, nem lehetne felfedezni a különbséget...

A viccet félretéve, ilyenkor mindig felmerülhet a kérdés, lehet-e hasznos információt leszűrni az ilyen bulvárízű sztorikból? Erre nem könnyű magabiztos választ adni. Régimódi ember vagyok, műszaki végzettséggel, és szeretem látni, ha egy kijelentés mögött tények, adatok, beazonosítható szerzők vannak. (Ez például alapból kizárja a számomra érdekes információforrások közül azokat a gyűjtőoldalakat, ahol teljesen ellenőrizetlen csodamódszerekről írnak, gyakran totál ellentmondó módon. Kéz a kézben jár a keleti bölcsesség a nyugati babonákkal, meghintve egy kis fantasy-mázzal leöntött ősmagyar misztériumvilággal- ebből nem lehet értelmeset kihozni.)

Szóval amikor olvasok valamit, akkor igyekszek kritikusan szelektálni az információk között. Próbálja értelmezni az ember a megjelenteket, de ha valahol "csodamódszert" emlegetnek, akkor máris felvonom a szemöldököm. Olyan ugyanis nincs. Az is nehezen elképzelhető, hogy minden alapelv válogatás nélkül igaz minden emberre, kortól, élethelyzettől függetlenül.

Mégis vannak, amik megfontolható dolgok és szép lassan beszivároghatnak a mindennapjainkba. Az például ma már egyre elfogadottabb, hogy a feldolgozott, mesterséges ízfokozókkal ehetővé tett kaják helyett inkább a nyers alapanyagokhoz fordulnak sokan. Annak idején nyilván az erről szóló hírek is hasonló módon jelentek meg először, mint a mostani ilyen-olyan "kutatások". De egyrészt nem nehéz belátni az igazságalapot, másrészt az élet is igazolta a dolgot. Eljuthatunk oda, hogy fokozatosan csökkentjük a cukor, a só mennyiségét, odafigyelünk az étkezésre, nem iszunk cukrozott üdítőket és lám, máris megtörténik a "csoda".

Az ilyen életmódváltás pedig gyakran hozza magával azt, hogy az ember elkezd mozogni is. Kedve támad kipróbálni mozgásformákat, futócipőt vesz, otthon tornázik- végülis mindegy, a lényeg az elszántság. Összességében a mozgás és az étrend változása pedig nyilván eredményre vezet. Sokan megéltük már ezt a "csodát", amiben egyébként nincs semmi igazán különleges. Ha valakit pont egy bulvárcikk sarkall arra, hogy átgondolja értelmesen ezeket a dolgokat, akkor nekem azzal sincs bajom, ha valaki a marslakók könnyéből készült fogyasztószert reklámozza. Aki a könnyebb megoldást választja, annak a hasznos információ sem sokat segítene, mert mindig találni fog egy kifogást. Elméleti életmódváltás ugyanis nem létezik... 

Szóval bátran lehetünk nyitottak minden újdonságra. Egy idő után szépen el tudod különíteni, mi az, ami biztosan hülyeség, és mi az, aminek lehet alapja. Ha máshogy nem, úgy, hogy tudod, nálad mi vált be... Nincs annál kielégítőbb eredményt adó "kutatás", aminek sikeres alanya te voltál.