A sportolónők nem csak azért érdemesek a figyelemre, mert csinosak és vonzóak, teljesítményük előtt is kalapot emelhetünk.

Valamikor nagyon régen a nők sportja afféle furcsaságnak számíthatott: csodabogárnak számítottak azok a hölgyek, akik elkezdtek atletizálni, tornázni. Versenyszerűen csak nagy lemaradással kezdtek el sportolni, és hosszú időbe telt, amíg szinte minden sportágban lett női szakág. Azért elvétve vannak még kivételek mindmáig, ám megjegyzendő, csak nőknek kiírt versengés is van, ritmikus gimnasztában és műúszásban nincs egyenjogúság.

Az első női bajnokok bizonyára a többi nő számára jelenthettek példaképet. Az igazi sztárok a legjobb férfi úszók, futók, vívók, ökölvívók lehettek, a nők versenye kevesebbeket érdekelhetett. Ám a nézők számára mégis lehetett üzenete a jelenlétüknek, mert bizonyította, nemtől függetlenül mindenki belevághat a sportba.

Azt nyilván nem kell magyarázni, hogy a világ sok helyén nem a mindennapok realitása az, hogy az emberek elkezdjenek egy kicsit sportolgatni, edzőterembe járni az öltönyös-kosztümös meló után. Az is tény, sok nőnek eszébe sem juthatott, hogy magával foglalkozzon, és valóban saját kedvére kezdjen sportolni szabadidejében. Egy ismertebbé vált sportolónő személye viszont inspiráló lehetett, mint ahogy a médiában feltűnő első tévétornászok, a fittséget hirdető hölgyek. Először a nőiesnek számító tornák lehettek népszerűek a mozogni vágyók körében, ma viszont már eltűnőben vannak a határok. A lányok is gyúrnak, futnak, síelnek, csinálhatnak bármi mást.

És eltűnik az önkéntelen megkülönböztetés a példaképeket illetően is. Eljött a pillanat, amikor a legkiválóbb sportolónők olyan bajnokokká váltak, akik nem csak a hölgyek számára lehettek inspirálóak. Egy Egerszegi Krisztinára már bárki felnézhetett, és fel is néztünk rá mindannyian. Nincs az a férfiember, aki legyintene Hosszú Katinka éremhalmozására. Hosszan lehetne még sorolni a példákat, ki-ki maga tudna említeni párat azok közül a bajnoknők közül, akiket a legnagyobbra tart.

Azt hiszem, az az igazi egyenjogúság, amikor az ember nem is gondolkodik azon, hogy "csak pár nő" versenyez, hanem pusztán a teljesítményre figyel fel. Aztán később belegondolva meglepődhetünk azon, mennyire eltűnt az előítélet belőlünk.

Természetesen mindig akad olyan sportág, aminél az ember érzékelheti a különbséget, mert a szurkoló is lehet realista, ő is láthatja, mikor erőltetett az egyenjogúsítás. A női ökölvívásnak például nem vagyok nagy rajongója; volt olyan év, amikor egy súlycsoportban két induló volt a bajnokságon, tulajdonképpen akármelyik nőismerősömet lehetett volna nevezni, és rögvest magyar bajnoki bronzérmesnek mondhatta volna magát bunyóban. Mondjuk ugyanolyan mókás lenne a férfiak ritmikus gimnasztika versenye is... A csak azért is erőltetés nekem nem szimpatikus különösebben, ám ez is belefér, bátran próbálkozhat mindenki, amivel csak akar. Majd eldől, hosszú távon a nők mekkora részét tudják megragadni a nagyon férfiasnak tűnő sportágak.

És ha kicsit kitekintünk a vérre menő versenyzés világából, valljuk be, az is komoly dolog, hogy a sok bajnoknő a mindennapokban is meg tudott maradni igazi nőnek. Ez is van akkora teljesítmény, mint a pályán elért rekordok. És emiatt is példaképek lehetnek, nem csak az aranyérmek miatt...