Sportfoglalkozás

Az első értékelhető kocogásom után éreztem, el fog jönni a pillanat, amikor versenyen is részt fogok venni- de nem siettem el semmit, csak róttam rendszeresen a kilométereket, és vártam a jó alkalomra. 

Nagyon kézenfekvő volt, hogy az Óbudai Futófesztiválra nevezzek, hiszen ezt gyakorlatilag itt a szomszédban rendezik, olyan útvonalon, ahol egyébként is rendszeresen futok. Egyébként is szimpatizálok azzal, hogy a kerületben a szabadidős sportrendvezények szervezésére gondot fordítanak. A Futófesztivált is ügyesen megszervezték, volt 2, 7 és 21 kilométeres táv, a rövidebbeknél ingyenes nevezéssel, jól kijelölt pálya, frissítés, folyamatos műsorközlés, közös melegítés. Nem egyszerre indították a nevezőket az összes távon, hanem elcsúsztatva- biztos máshol is így van, nekem tetszett ez a rendszer. Bús Balázs polgármester mellett a háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tibor és az olimpikon ritmikus gimnasztikázó Sinkó Andrea is jelen volt a rajtnál, igazán megadták a módját.

Pár százan összeverődtünk a 7 kilométeres versenyben, aztán amikor elindult a mezőny, újoncként igyekeztem alkalmazkodni, óvatosan helyezkedni. Ugyan egyedül indultam, mégsem éreztem magam magányosnak, hiszen a többi futó túlnyomó többsége is hozzám hasonló lelkes amatőrnek tűnt.

Az első méterek zsúfoltsága után szép lassan kezdett széthúzódni a mezőny. Bevallom. élveztem, hogy sokakat magam mögött tudok hagyni, vitt magával a lelkesedés. Nagyszerű volt az idő, igazán parádés napot fogtunk ki áprilishoz képest. Az ismerős útvonalon egy ilyen verseny résztvevőjeként új élmény volt a futás, és időnként figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy a saját, nekem ideális tempómhoz ragaszkodjak, mert csak úgy tudom végig bírni a távot.

Az első kör végén hirtelen elgyengültem lélekben. Tényleg nekem való a futás? Mit keresek én itt? Fáradok, jópáran messze lehagytak, talán egy kicsit lassíthatnék, sétálhatnék... De aztán emlékeztettem magam rá, ilyen érzés nem egyszer eluralkodik az emberen. Most őszintén, micsoda marhaság az, hogy napozás helyett az ember saját akaratából, sőt, saját örömére lekocog 7 kilométert? Hát hova jut így a világ?

Remélhetően pont ezzel haladunk jó irányba... Tehát tartottam a tempót, ekkorra már nagyjából kialakult az a kis kör, amiben a hozzám hasonló sebességgel futók voltak. A forduló után láttam, milyen sok embert előztem már meg, akiknek még sokkal hosszabb útja volt a célig távolságban is, időben is. Aztán egy idő után már nem azt figyeltem, hogy mennyit tettem meg eddig, hanem már érdemesebb volt arra koncentrálni, egyre kevesebb van hátra.

És eljött az utolsó emelkedő, páran hajráztak mellettem, ők egy kicsit máshogy tartalékoltak az erejükkel. De én is kellően büszke voltam, ahogy befutottam a célba, jött egy pohár frissítő, majd megnéztem, a telefonom milyen távolságot és időt rögzített. A GPS szerint 7,4 kilométert futottam 44 perc alatt, tehát egy árnyalattal gyorsabb voltam mint 10 km/óra. Nem voltam elégedetlen, sőt. Megkaptam az emlékérmet is a nyakamba, és nyilván jöhettek az ilyenkor szokásos fotók is. Annyira azért tiszteltem a versenyt magát, hogy futás közben nem szelfizéssel raboltam az időt, de úgy voltam vele, a célba érés után kijár nekem ennyi.

Közben érkeztek be a többiek is. Ekkor azért éreztem, korrekt tempót mentem, de számomra pont olyan komoly teljesítménynek tűnt a nálam lassabbak futása is. Fiatalabbak és idősebbek érkeztek be sorban, bizonyára sokan kevesebb rákészüléssel indultak mint én, és nagyon becsülendő, hogy vállalták a 7 kilométert, és teljesítették is. Én tavaly pont ugyanezen a fesztiválon csak kacérkodtam az indulás gondolatával, de inkább arra szavaztam, hogy edzek és majd akkor versenyzek, ha magabiztosan futok ekkora távokat. Eljött a pillanat, de talán még nagyobb lett volna a sikerélményem akkor, ha sokkal kisebb rutin birtokában bizonyítok magamnak. 

Akkor még nem éreztem ehhez magam elég felkészültnek, de változtam, és mondhatom, folyamatosan változok. Egy ideje már nem nagyon mondom azt semmire, hogy "elképzelhetetlen". Szóval nem jelentem ki, én nem juthatok el oda, hogy versenyről versenyre járjak tavasztól őszig- noha jelenleg ez nem szerepel a terveim közt. Ha szembejön egy jó lehetőség, akkor most már bátrabban indulok. Az első, a legnagyobb lépést már megtettem, sikerült olyan idővel célba érni, ami megfelelt az elvárásaimnak, élveztem a versenyhangulatot- és eleve, olyan emberekkel voltam körülvéve, akiktől sokban különbözök, de egy bizonyos dolog mégiscsak szoros köteléket jelent velük.

Nagyszerű nap volt, örülök, hogy ott lehettem, és köszönöm a szervezőknek, akik profin bonyolították le ezt a futóünnepet. Kis lépés volt ez az emberiségnek, de nagy nekem- vagyis nem az számít, mekkora, hanem hogy mennyi. Sok! Több, mint hét kilométernyi, méghozzá viszonylag gyors tempóban. Hát, eddig is eljutottam... Azt is tudom, ennyi kis kocogásért nem érdemlek szobrot, ettől függetlenül aki hasonló cipőben jár, nyilván megérti, miért vagyok lelkes. Vajon milyen célt kitűzzek ki magamnak ezek után? Ezen még ráérek gondolkodni, de az biztos, hogy a sportos életmódon élve mindig találok valami új, izgalmas kihívást.

Olivia Newton-John 1981-es slágere, a Physical szövege miatt sokak szerint túl merész volt. Amiatt is meglepetést okozott, hogy a korábban másféle műfajban utazó énekesnő meglehetősen popos stílusú dallal jelentkezett. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy a dal aratott a slágerlistákon, ez lett az előadó legnagyobb slágere egész karrierjében, sőt, az egész évtized legnagyobb számban fogyó kislemezei közé került.

A mi szempontunkból persze inkább az az érdekes, hogy Olivia egy fitneszteremben robotoló edzőt alakít, akinek a testes férfivendégeket kellene lefogyasztania. Aztán varázsütésre mindenkiből kigyúrt fickó lesz, de hősnőnk pechjére valami más is megváltozik bennük...

Kétségtelen, hogy az énekesnő csinos volt, vagyis mai felfogás szerint inkább vékony. A nyolcvanas évek trendje nem csak a neonszín cicanadrágokkal jellemezhető, hanem inkább azzal, hogy a nőknek szánt, akkor divatos mozgásformákban inkább a karcsúságra koncentráltak, az erősítés háttérbe szorult. Ma egy kicsit másféle felfogás az uralkodó, de ahogy a divatra jellemző, bármikor jöhetnek új, vagy visszatérhetnek régi trendek. Lehet egyszer még az Oliviához hasonlóan vékony nőtípus is az ideál. Persze aki eleget sportol, annak ez nem nagy gond: bármilyen, számára megfelelő alakot elérhet.

Az NFL világában mostanában az okoz némi izgalmat, hogy nyilvánosságra hozták a jövő szezon menetrendjét, hamarosan jön a draft is, és a csapatok többsége már elkezdte az edzést. De a Super Bowl már rég volt, a tétmeccsek pedig messze vannak, tehát folyamatosan kellene a téma, ami lázba hozza a szurkolókat.

A pár héttel ezelőtti játékosmozgások egy darabig felpezsdítették a ligát, formálódtak a keretek, volt néhány szenzációs csapatváltás is. De a napokban a legizgalmasabb téma egy olyan játékos felbukkanása volt, akinek megítélése legalábbis vegyes.

Tim Tebow, aki megfordult a Denver Broncos és a New York Jets csapatában is, elsősorban azzal tűnt ki, hogy nagyon elszánt módon harcolt, pár győzelemre is vezette a denverieket, miközben irányítóként képességei a liga elitjéhez képest enyhén szólva is szerénynek voltak mondhatók. Mondjuk ki, sose sorolták a top 5-be a posztján. Pontosabban szólva a top 10-be se férhetett volna be, és sokak szerint a top 30 is túlzó lett volna, mert pár csapatnál a tartalékirányító is többre volt képes.

Felmerülhet a kérdés, mitől lett sztár egy gyenge közepes játékos? Nos, a szimpatikus, mélyen vallásos Tebow igazi idol lett a "rendes amerikaiak" körében. Egy felmérés szerint állítólag a legtöbb apa olyan férjet szeretett volna lányának, mint ő. A pálya szélén imádkozó srácot természetesen az anyukák és a gyerekek is imádták, a térdelős fohászból még netes mém is lett. Egy ilyen bázisra már lehetne építeni, sok Tebow-mez adható el, ami azért egyik csapatnak sem mindegy.

A pech az, hogy ehhez valahogy be kellene kerülni a keretbe, és általában Tim itt bukik el. A New England Patriots edzőtáborában is megfordult annak idején, de a szűkítésnél könnyű szívvel mondtak le róla. Felmerült, hogy nem irányítóként kellene pályára lépnie, de ő egy csapat esze akar lenni. Ehhez képest maximum egy gárda szívének lenne alkalmas, mert azt nem vitatta soha senki, hogy nagy küzdő...

Az utóbbi két évben viszont egyetlen csapat sem találta elég jónak ahhoz, hogy leigazolja. A televízióban dolgozott szakértőként, hiszen kifejezetten jól eladható személyiség. És közben folyamatosan edzett, várt valamelyik csapat hívására. A nagy pillanat pedig el is jött az idei uborkaszezonban: a Philadelphia Eagles adja meg neki a lehetőséget a bizonyításra.

Azt még senki nem tudja, Chip Kelly edző valóban komolyan számol-e vele, vagy itt is az a cél, hogy az előszezon végéig eladjanak egy raklap Tebow-mezt, pótolva a LeSean McCoy távozása miatti bevételkiesést. De Kellytől sok váratlan húzás kitelik, tehát megeshet, Tebow lehetőséget kap, vagy esetleg hagyja magát meggyőzni arról, hogy váltson posztot. Philadephiában most bármi megtörténhet, mert érdekes módon jelen pillanatban három, egyaránt az első körben draftolt, huszonéves irányító van a keretükben: Sam Bradford, Mark Sanchez és Tim Tebow. Ám az is közös bennük, hogy NFL-körökben egyikük neve sem cseng túlságosan jól. Ha össze lehetne gyúrni belőlük egyetlen irányítót, még csak-csak, de erre természetesen nincs mód. Tebow vélhetően nem lett labdazsonglőr az elmúlt időszakban sem, de ha mégis, gyorsan ki fog derülni.

Egy dolog biztos: a Tebow-mánia tovább fog élni az elkövetkezendő pár hétben. A szurkolók egy része hüledezik a leigazolásán, a rajongói Eagles-cuccokért rohannak, a szakértők pedig boldogan elemezgetik a döntés hátterét. Tebow pedig bizonyíthat, ha tud. Tulajdonképpen mindenki jól jár ezzel a húzással. És hogy mi lesz szeptemberben? Az még nagyon-nagyon messze van, drukkereknek és játékosoknak egyaránt...

Nem semmi ám, amikor valaki saját magának köszönheti a legnagyobb szülinapi ajándékát. Bill Belichick, a New England Patriots immár négyszeres Super Bowl-győztes vezetőedzője elbüszkélkedhet ezzel a nagy mutatvánnyal.

A nagy pillanat szinte kereken másfél évtizede, 2000 április 16-án jött el, amikor az aznap 48. életévét betöltött, még viszonylag fiatal edző a Patriots csapatába választott játékosokat az amerikaifoci draftján. Ugyan nem számított sikertelen szakembernek, hiszen a New York Giants védőkoordinátoraként kétszer is a csúcsra jutott csapatával, de első vezetőedzősége a Cleveland Browns élén nem volt minden szempontból sikeres. Utána jött a New York Jets, ahol Bill Parcells segítője volt, majd annak távozását követően őt nevezték ki a csapat élére. Ám egy egészen szürreális sajtótájékoztatón Belichick egyetlen nap után lemondott, egy soros felmondása azóta is legendás: "I resign as HC of the NYJ."

A Patriots ugyanis sikeresen elhappolta a szakembert, és Belichick azóta is ott dolgozik. A csapatnál teljhatalma van, ő dönt a játékosmozgásokról, így az újoncok kiválasztásában is nagy a felelőssége. Természetesen komoly stáb segíti a döntésben, hiszen egymaga nem figyelheti meg a több száz szerződésre váró fiatalt, de az ő szava az utolsó. Mivel élete a futball, kizárólag egyetlen célra koncentrál, és ez a csapat sikere. Ennek rendel alá mindent.

Azon a bizonyos születésnapon sem a bulit szervezte, hanem a drafton még elérhető játékosok közül választott. Természetesen a második napon, a hátsó körökben ritkábban kerülnek elő csiszolatlan gyémántok, de jó érzékkel még el lehet csípni valakit. A hatodik körben, összességében a 199. számú játékosként kiválasztott irányítóval meglepte a szakírókat, akik a fiatalembert nem tartották NFL-szintű tehetségnek, azon a drafton már fél tucat irányítót vittek el előtte.

Belichick megvédte a döntését, természetesen a maga módján. Nem lelkesedte túl az ügyet, annyit mondott, hogy igyekvő, az egyetemen eredményesen játszó újoncról van szó, aki éppen úgy megkapja a lehetőséget a bizonyításra, mint a többiek a csapat keretében. Ez persze nem jelent semmit- a hátsó körökben draftolt játékosok jelentős része nem éri meg a keret szűkítését se.

Sokak szerint ez a sors várt a Patriots újoncára, aki a negyedik számú irányító volt a keretben. Meglehet, ő úgy érezte, azon a napon ő kapott ajándékot a Patriots szerződésével, nem pedig mestere, a szülinapos Belichick. De tudta, a megkapott lehetőségnek csak akkor lesz értelme, ha élni tud vele. Ám nagy harcos volt, az egyetemen is hátrányból indulva lett a csapat első számú irányítója, így tisztában volt vele, mindent bele kell adnia az NFl-ben is a sikerért.

A történet folytatása már legenda. Belichick a születésnapján minden idők egyik legjobb draftválasztását tette meg: Tom Brady volt az a bizonyos újonc. Számtalan siker, győzelem áll párosuk mögött, és mondhatjuk, ez a nap mind a kettejük számára fordulóponttá vált. Belichick április 16-án nem csak a születésének örömére koccinthat, hanem azért is, mert egy jó húzásnak köszönhetően az amerikaifoci legeredményesebb edzői közé emelkedhetett. Brady pedig új, győzelmekben bővelkedő életének első napját ünnepelheti.

Az olimpikon kerékpáros, Benkó Barbara egy cserbenhagyásos gázolás elszenvedője volt, de szerencsére nem esett komolyabb baja. Az egyik tanulságot ő fogalmazta meg: a sisak életet menthet.

A többi viszont... A bringások és az autósok együttélése a közutakon legalábbis nem problémamentes. Alkalmi kerékpárosként és autótulajdonosként mind a két oldal mindennapjaiba volt, van betekintésem. Ha tekerek, én jobban szeretem a kerékpárutakat, mert nem sietek és nem edzek. Azért ekkor is figyelni kell, például a gyalogosokra- biciklisként is felelősen kell közlekedni.

Ám tudom jól, hogy egy élsportoló vagy egy biciklis futár számára a lassú sáv és a többiek kerülgetése a bicikliúton nem alternatíva. A közutak egy része viszont finoman szólva sem ideális: a keskeny, kátyús, töredezett padkájú utakon akkor sem túl kellemes tekerni, ha nincsenek autók.

Azok viszont nagyon is ott vannak. És persze mindenki mindig siet, a biztonságos előzésre pedig nem ügyel mindenki. Hogy autósként jobban figyelek-e erre, amióta többet biciklizek? Bevallom, igen, pedig előtte sem voltam az a leszorítós típus. Sok sofőrnek jó lecke lenne, ha kiküldenénk bringával őket a 10-es útra. Az ember átértékeli magában a sebesség és a megfelelő távolság fogalmát.

Természetesen a kerékpározók sem mind angyalok, tudom jól. Eleget láttam piroson átgurulókat, kivilágítatlan bicikliket és így tovább. Ezzel együtt is tény, az autóban ülők a védettebbek. Ha kell, korrigáljuk mi mások hibáit, mert ha nem így teszünk és baj történik, ugyanúgy bűntudatot érzünk, akkor is, ha nem vagyunk felelősek egyáltalán. Az út szélén hagyni egy sérültet pedig végképp durva,  és az elütött versenyző mellett is sokan elhajtottak.

Nem vagyok álszent, nem állítom hogy én bezzeg egyből megálltam volna. Felfigyelünk arra, ha valakinek gondja akad? Például defekttel küzd egy bringás, vagy kifulladva kapkod levegőért egy kocogó? A sport megtaníthatna minket egy kis odafigyelésre is, hiszen mi magunk is megélünk pár kellemetlen szituációt közben, amikor jól esik kis segítség vagy akár egy biztató szó.

A bringás versenyző balesete sem lett volna ekkora ügy, ha az autós nem hajt tovább. Szerencsére megúszta, és így legalább felhívta a figyelmet erre a problémára. Érdemes lenne autósoknak és bringásoknak is tanulni belőle...