A válogatott sorsdöntő finnországi összecsapás előtt egy kis vidám múltidéző: 1997-ben ezzel a röhejes öngóllal egyenlítettek a mieink Helsinkiben a 91.(!) percben, kiharcolva így a pótselejtezőt.

Bevallom, én is együtt rikoltoztam a riporterrel, annyira hihetetlen volt ez az egész. Elsőre talán nem is látszik, mi történt egészen pontosan a pályán: a szöglet után jó helyre kerül a labda, de a magyar játékos igencsak szerencsétlenül nyúl hozzá, nem tud kapura lőni. A lecsorgó játékszer egy finn focistához kerül, aki felszabadítana, csapattársa az elő kerülő labdába csak belekapni tud- és egyenesen a finn kapusra bombázza azt, akiről bepattog a kapuba.

Csak többszöri ismétlés után látta át az ember, mi is történt. Valljuk be, sokan éreztük úgy akkoriban, ez a pillanat akár fordulópont is lehet: annyiszor buktunk el meccsek végén, hogy ez a kivételes mázli legalábbis kiérdemelt elégtételnek tűnt.

Szóval akkor még nagyon szép volt a világ, de a következő meccs története figyelmeztet arra, hogy a magyar fociban ritkán kifizetődő hurráoptimistának lenni. A világbajnokságra kijutás előtti utolsó akadály egy pótselejtező volt, ahol a jugoszlávokat kaptuk. Milliók izgultak a tévék előtt, bizakodtunk, hátha van keresnivalónk- nos, ez volt a híres 1-7-es mérkőzés, amit egy belgrádi 5-0-s alázás követett. Összesítésben 1-12-vel rombolták szét a vb-álmainkat déli szomszédaink. 

Egy egész generáció számára fájó emlék ez, videót be sem teszek róla. Nekem, nekünk örök figyelmeztetést jelent, hogy a nagy lelkesedés közben mindig jusson eszünkbe, jön majd egy következő, majd egy újabb mérkőzés, ahol bizonyítani kell. A mai finnországi találkozó kétségkívül fontos, de hátradőlni, mellünket döngetni akkor sem lehet, ha egy szép lövéssel vagy egy ehhez hasonlóan röhejes öngóllal mienk lesz a siker. Reméljük, a mostani válogatott képes bizonyítani, hogy nem csak pár meccsig tart a tudása- no meg a szerencséje.