Sportfoglalkozás

Tegnap elmélkedtem arról, van-e értelme az Európai Játékoknak. Később jutott eszembe, egy okot máris említhetnék: a női röplabdások között számos szemrevaló lány van, akik között volt egy feltűnően szép szőkeség.

A német válogatottat erősíti Mareen Apitz. 1987-ben született Drezdában, 183 centi magas és 73 kiló, tehát igazi modellalkat.

Ráadásként még a sportban is megállja a helyét, hiszen német bajnok- és kupagyőztes, emellett pedig több, mint százszor lépett pályára a válogatott színeiben. 2014-ben az RC Cannes csapatához igazolt, ahol francia bajnok lett. Ráadásul jó eséllyel pályázna dobogós helyekre egy röpladbás szépségversenyen is...

Zárult a nagyszabású sportrendezvény Azerbajdzsánban, így hát mérleget lehet vonni: vajon volt-e bármi értelme az Európai Játékok megrendezésének?

Mint az talán ismeretes, ez egyfajta miniolimpia, összesen 50 európai ország hatezer sportolója mérte össze tudását 20 sportágban. Ugyan egy olimpia léptékétől elmarad, de azért elég komoly költségvetése volt a két héten át tartó rendezvénynek, ahol az azeriek megmutathatták, jó házigazdái tudnak lenni egy ilyen nagyszabású eseménynek.

Az be is igazolódott a hírek szerint, hogy a helyieknek megvolt az anyagi forrásuk a rendezéshez, elkészültek a helyszínek, szépek és korszerűek voltak, igyekeztek kitenni magukért Bakuban. Az egy másik kérdés, mennyiben szimpatizálunk azzal a trenddel, hogy egyre több sporteseményt rendeznek csak részben demokratikus berendezkedésű országokban; Azerbajdzsánban például az Alijev-família kezében van a hatalom. A jelenlegi elnök apját követte az elnöki székben, aki már a szovjet időkben is tagja volt az ország legfelső vezetésének. A sportba nem kellene belekeverni a politikát, de bizonyos helyeken ez bizony nehezen megkerülhető téma.

Mindegy, erről gondolkodjanak el azok, akik a rendezés jogát odaítélik. Engem őszintén szólva sportszempontból sem győztek meg a kissé légüres térben lebegő Európai Játékok. Pár sportágban nem az élmezőny volt jelen, ahol igen, ott is egy nehezen meghatározható értékű címért ment a versengés.

A trend az, hogy pár sportágban az olimpia is súlytalan, mert a világbajnokságok vagy nemzetközi kupák érdeklik a szurkolókat. A foci például tipikusan ilyen, de nyilván a kosárlabdában is többeket érdekel az NBA, mint az olimpia. Ha ezek a sportok az Európai Játékok műsorán szerepelnének, jó eséllyel csak másodvonalbeli versenyzők vennének részt a tornákon. Aztán ott vannak azok a sportágak, amikben mindenki a négyévente rendezett olimpiákra készül, minden közbeeső verseny csak a felkészülésről és a kvótaszerzésről szól. Kinek számít egy kajak-kenu EB úgy igazán? Az Európai Játékok se túlságosan mozgatják már a szurkolókat. Próbálják ugyan beilleszteni minél több sportágban a kvótaszerző versenyek közé, de hát így is csak egy állomás lenne a hosszú úton az olimpiáig.

A magyarok tisztességes helytálltak, a mieink szereztek vagy 20 érmet- legalábbis úgy olvastam. Pontosan nem is tudom, milyen versenyszámokban és kik, mert csak felületesen követtem az eseményeket. Azt gondolom, a sportolók is beárazták magukban a Bakuban megszerzett érmeket- jó erőfelmérő lehetett egy verseny, a felkészülés fontos állomása, de nem több. Valóságban mindenki az olimpiai dobogóról álmodik, és ebben nincs semmi meglepő.

Most már csak az a kérdés, tulajdonképpen mi lehet az Európai Játékok jövője? Maradhat a terepe a magukat nemzetközi szinten elfogadtatni akaró országoknak? Vagy az olimpiáról lecsúszó kis országoknak lehet egyfajta kárpótlás- arra célzok, mi lehetünk rendezők? A nagy seregszemlénél kétségtelenül olcsóbb, csak épp a figyelem is a töredéke, ami vele jár. Én őszintén remélem, hogy nálunk nem lehet cél a hatalmon levő politikusok önfényezése egy ilyen drága rendezvénnyel... 

Abban kevéssé hiszek, hogy egyszer komoly rangja lesz ennek a versengésnek. Az olimpiának nem nagyon lehet konkurenciája, mint ahogy a világbajnokságok, EB-k is fajsúlyosabbnak tűnnek. Talán csak akkor lehetne értékesebb, ha az Európa Bajnokságok egy része az Európai Játékok égisze alatt zajlana. Kérdés, megéri-e ez a sportági szövetségeknek? Míg ma egy EB-n megoldható, hogy csak arra a sportágra figyeljenek, a nagy játékok spordömpingjében eltűnhetne.

Legalábbis ez lenne a normális, de vannak példák, amik elgondolkodtathatnak. A közös magyar-román rendezésű női kosárlabda EB visszhangja azt mutatja, csúnyán el lehet rontani még egy sikerre ítélt rendezvényt is. A meccsekre kevéssé alkalmas csarnokok, a helyi közvélemény érdektelensége, ürességtől kongó lelátók- no meg az a bizonyos cserepes virág a konténeres öltöző piszoárjában. (Az Origo cikkétől dobtam egy hátast, kattints ide az olvasásához, mert ilyet nem látunk mindennap.) Kiderült, hiába szoktunk büszkélkedni azzal, Magyarország mennyire jó rendező, nincs garancia semmire.

Szóval majd kiderül pár év múlva, van-e jövője az Európai Játékoknak. Meglehet, légüres térben lebegve marad érdektelen seregszemle, aminek a rendezéséért senki nem fog versengeni- vagy lesz, vagy elmarad. De az is előfordulhat, hogy a reflektorfényből kiszorulni látszó sportágak meglátják az esélyt abban, hogy együtt többen figyelnek rájuk. Amekkora tülekedés van a nézők figyelméért, ezerrel konkurálnak a sportágak, minden racionális megoldást meg kell fontolni. Még az is lehet, hogy ez teremt lehetőséget az új seregszemlének.

Meglepő lehet, de napjaink egyik legnépszerűbb mozgásformája a kedvtelési sportolók körében csak pár évtizede vált népszerűvé. És talán még különösebb lehet, hogy a kocogás robbanásszerű terjedése visszavezethető egy-két emberre. A történetben az ötletgazdák mellett aztán felbukkan egy sportszergyártó világcég is...

A futás mint sportág igen nagy múltra tekinthet vissza, hiszen már az ókori olimpiákon versenyeztek atléták. Futók versenyeztek az első modernkori olimpián is, és az atlétika azóta is az egyik legnépszerűbb versenyszámnak számít. A sztárok nevét pedig az egész világon ismerik.

Ám nagyságrendekkel többen futnak a saját örömükre, mint ahányan versenyszerűen atletizálnak. Viszont nagyon sokáig csak sportolók futottak, vagy atléták, vagy pedig olyan sportolók, akik számára ez az edzés kiegészítése volt. 

Érdekes, hogy a kedvtelési kocogás kezdeteinek időpontja egészen pontosan megmondható: Új-Zélandon a múlt század hatvanas éveinek elején egy edző, Arthur Lydiard kezdte el szervezi a rendszeres közös futást, amihez korosztálytól, edzettségtől függetlenül csatlakozhattak az érdeklődők. 1962 februárjában egy helyi lap írt arról a társaságról, ahol korábbi sportolók és hozzájuk csapódó mozogni vágyók hetente egyszer együtt futottak, és ekkor már a jogging, azaz kocogás szót használták erre: megjelent az Auckland Joggers' Club neve.

Ekkortájt látogatott el egy igencsak jónevű, számos olimpikon felkészítőjeként dolgozó amerikai atlétaedző, Bill Bowerman Új-Zélandra. Teljesen belelkesült Lydiard kocogós programjának megismerése után, és hazatérve egyből szervezkedni kezdett. Először csak egy rövid tájékoztatót jelentetett meg, majd egy orvossal közösen írt könyvet a kocogásról. A Jogging 1966-ban jelent meg, milliós példányszámban kelt el, és az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb fitneszirányzata lett a kedvtelési futás egyik pillanatról a másikra.

A kocogásból  komoly üzlet lett, hiszen a sok újdonsült futónak el lehetett adni könyveket, cipőket, sportruházatot. Bowerman, aki a jelek szerint nem csak edzőnek volt sikeres, hanem üzletembernek is, még a hatvanas évek közepén sportszergyártó céget alapított egy korábbi tanítványával közösen. A Blue Ribbon Sports nevű vállalat később nevet váltott, ebből lett a Nike, amit aligha kell bemutatni bárkinek is.

Sokat számított az is, hogy rengeteg híresség büszkén vállalta, hogy kocogással tartja magát karban, így őrizték meg fittségüket. Színészek, zenészek, politikusok fotóztatták magukat futás közben, tehát ez a tevékenység roppant divatos lett. Beindult a spirál, dollármilliárdos üzlet lett a sportszergyártás, és kifizetődött a Nike megalapítása is.

Bowerman 1999-ben bekövetkezett haláláig a termékfejlesztésből vette ki elsősorban a részét a cégnél. Legendás modellek fűződnek a nevéhez, és nem csak az élsportolók, hanem a kocogók is sokan választják ezeket a cipőket. Manapság persze már minden sarki kisboltban lehet futócipőt venni, félelmetesen széles a kínálat. Nem csoda, hiszen rengetegen kocognak a világ minden sarkán, van igény olcsó és drága, robosztus és könnyű, egyszerű és színes modellekre egyaránt.

Mindenesetre a kocogás nem csak a pénzről szól, tornacsukában vagy akár mezítláb is lehet űzni, ingyen a parkban vagy az utcákon. A pozitív élettani hatásait is igazolták, tehát teljesen mindegy, Bowerman az üzletet is meglátta-e benne, sokan lehetnek hálásak neki, hogy segített a kocogás népszerűsítésében. 

Az évtizedek alatt ez az egész alapvetően alig változott: közösségben vagy egyénileg, városban vagy a természetben, mindenki a saját tempójában, a saját kedvére kocog, edz, fogy- és még élvezni is lehet. És lehetnek ugyan fejlesztések a jövőben, szerintem évtizedek múlva is hasonlóan fog kinézni, amikor emberek a saját lábaikra hagyatkozva igyekeznek legyűri a távolságokat.

Nagyon úgy fest, manapság a fitneszben szinte minden eladható. Vagy legalábbis sokan hiszik ezt, és egészen elképesztő mozgásformákat eszelnek ki: a hullahopp karikával kombinált jóga olyan kombináció, aminek ugyan semmi értelme, de nézni is élmény valamilyen szinten.

Vannak régi, jól bevált módszerek arra, ha valaki karban akarja tartani a testét. A jóga több ezer éves múltra tekint vissza, és jóval több egyszerű mozgásformánál- persze van, aki csak a testgyakorlat részére kíváncsi, és ők sem csalódnak benne. Futni, súlyt emelni is elég régen kezdtek az emberek. Sőt, még a pilates alapjait is egy évszázada fektette le Joseph Pilates. 

Csak hát ami régi, azt nem lehet sajátként szabadalmaztatni. Nem lehet fantasztikusan hatékony új mozgásformaként reklámozni, nem lehet azt állítani, hogy csakis pár helyen elérhető a zsírégetés vadonatúj császára. És persze nem lehet felárat kérni a különleges, egyedi mozgásfomáért. Így aztán aminek nagy múltja van, azt saját képükre formálva agyalnak ki "új" dolgokat, amik valójában nagyon is a régi dolgokra alapoznak. Jógáznak már sítalpon és szörfdeszkán is- váljék egészségükre! Ha valakit pont az ilyen kombináció motivál, hajrá!

Elképzelem, milyen ötletbörze előzheti meg a dolgokat. Adott egy jóga- vagy aerobicoktató, és nézelődik az interneten. Mivel nem keresztezték még adott mozgásformát? Volt már karatés aerobic? Hopp, itt a piaci rés! Na és jóga meg iszapbirkózás összekovácsolása volt már? Az talán túl durva, de például ott van a jó kis hullahopp karika. Jópofa, közismert eszköz, és a jógás kombinációja elég nehéz ahhoz, hogy legyen benne egy kis kihívás. Simán mellé lehet tenni valami magyarázatot arról, miért jobb, hatékonyabb, szórakoztatóbb ez, mint a régi módszer, és máris beindulhat a népszerűsítés.

Hogy valódi értelme van-e? Ha az ember rendszeresen csinálja, akkor biztosan. Azt persze nem hiszem, hogy könnyű eljutni olyan szintig, amikor valóban harmonikussá válik az ászanázás a karika pörgetése közben, de ha összejön, majdhogynem cirkuszban is felléphetne vele a mozgásforma űzője. Sőt, láttam is már effélét bemutató akrobatát. Legalábbis ez a videó szinte cirkuszi emlékeket idéz- a karikára erősített kamerával pedig a látvány sem utolsó. Az tuti, hogy ez a hölgy elég fitt.

Ha valakinek épp ez kell a morivációhoz, akkor nincs vele semmi baj. De azért megnyugtatnám azokat, akik keseregnek, hogy nálunk bizonyos trendi új mozgásformákat még egyik edzőteremben sem kínálnak. A jó hír az, hogy előbb-utóbb a többségük eljut ide. Az igazán jó hír pedig az, hogy a bevált és hosszú évek óta azzal foglalkozó oktatók által irányított rendszeres edzésekkel pont ugyanazt lehet elérni, mint a divatos dolgokkal. 

Néha egy magyar focista különleges teljesítményéről is beszélhet a világ: Ábel Péter gyönyörű gólt ollózott az Európa Játékok strandfoci tornáján.

Pech, hogy hiába vezettek a mieink 2-0-ra, de végül a nagyobb játékerőt képviselő spanyolok felülkerekedtek, és 5-2-re győztek. Így aztán a meccs végülis kicsit "magyarosan" zárult, de ami szép, az akkor is szép.