Meglepő lehet, de napjaink egyik legnépszerűbb mozgásformája a kedvtelési sportolók körében csak pár évtizede vált népszerűvé. És talán még különösebb lehet, hogy a kocogás robbanásszerű terjedése visszavezethető egy-két emberre. A történetben az ötletgazdák mellett aztán felbukkan egy sportszergyártó világcég is...

A futás mint sportág igen nagy múltra tekinthet vissza, hiszen már az ókori olimpiákon versenyeztek atléták. Futók versenyeztek az első modernkori olimpián is, és az atlétika azóta is az egyik legnépszerűbb versenyszámnak számít. A sztárok nevét pedig az egész világon ismerik.

Ám nagyságrendekkel többen futnak a saját örömükre, mint ahányan versenyszerűen atletizálnak. Viszont nagyon sokáig csak sportolók futottak, vagy atléták, vagy pedig olyan sportolók, akik számára ez az edzés kiegészítése volt. 

Érdekes, hogy a kedvtelési kocogás kezdeteinek időpontja egészen pontosan megmondható: Új-Zélandon a múlt század hatvanas éveinek elején egy edző, Arthur Lydiard kezdte el szervezi a rendszeres közös futást, amihez korosztálytól, edzettségtől függetlenül csatlakozhattak az érdeklődők. 1962 februárjában egy helyi lap írt arról a társaságról, ahol korábbi sportolók és hozzájuk csapódó mozogni vágyók hetente egyszer együtt futottak, és ekkor már a jogging, azaz kocogás szót használták erre: megjelent az Auckland Joggers' Club neve.

Ekkortájt látogatott el egy igencsak jónevű, számos olimpikon felkészítőjeként dolgozó amerikai atlétaedző, Bill Bowerman Új-Zélandra. Teljesen belelkesült Lydiard kocogós programjának megismerése után, és hazatérve egyből szervezkedni kezdett. Először csak egy rövid tájékoztatót jelentetett meg, majd egy orvossal közösen írt könyvet a kocogásról. A Jogging 1966-ban jelent meg, milliós példányszámban kelt el, és az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb fitneszirányzata lett a kedvtelési futás egyik pillanatról a másikra.

A kocogásból  komoly üzlet lett, hiszen a sok újdonsült futónak el lehetett adni könyveket, cipőket, sportruházatot. Bowerman, aki a jelek szerint nem csak edzőnek volt sikeres, hanem üzletembernek is, még a hatvanas évek közepén sportszergyártó céget alapított egy korábbi tanítványával közösen. A Blue Ribbon Sports nevű vállalat később nevet váltott, ebből lett a Nike, amit aligha kell bemutatni bárkinek is.

Sokat számított az is, hogy rengeteg híresség büszkén vállalta, hogy kocogással tartja magát karban, így őrizték meg fittségüket. Színészek, zenészek, politikusok fotóztatták magukat futás közben, tehát ez a tevékenység roppant divatos lett. Beindult a spirál, dollármilliárdos üzlet lett a sportszergyártás, és kifizetődött a Nike megalapítása is.

Bowerman 1999-ben bekövetkezett haláláig a termékfejlesztésből vette ki elsősorban a részét a cégnél. Legendás modellek fűződnek a nevéhez, és nem csak az élsportolók, hanem a kocogók is sokan választják ezeket a cipőket. Manapság persze már minden sarki kisboltban lehet futócipőt venni, félelmetesen széles a kínálat. Nem csoda, hiszen rengetegen kocognak a világ minden sarkán, van igény olcsó és drága, robosztus és könnyű, egyszerű és színes modellekre egyaránt.

Mindenesetre a kocogás nem csak a pénzről szól, tornacsukában vagy akár mezítláb is lehet űzni, ingyen a parkban vagy az utcákon. A pozitív élettani hatásait is igazolták, tehát teljesen mindegy, Bowerman az üzletet is meglátta-e benne, sokan lehetnek hálásak neki, hogy segített a kocogás népszerűsítésében. 

Az évtizedek alatt ez az egész alapvetően alig változott: közösségben vagy egyénileg, városban vagy a természetben, mindenki a saját tempójában, a saját kedvére kocog, edz, fogy- és még élvezni is lehet. És lehetnek ugyan fejlesztések a jövőben, szerintem évtizedek múlva is hasonlóan fog kinézni, amikor emberek a saját lábaikra hagyatkozva igyekeznek legyűri a távolságokat.