Sportfoglalkozás

Ritka hülye módon sérült meg súlyosan a New York Jets irányítója: saját csapattársa ütötte le az öltözőben.

Az idei szezonban is hallani kisebb-nagyobb csetepatékról, odamondogatásokról az amerikaifoci-csapatok edzőtábora kapcsán. Mivel a 90 fős keretbe kerülésért piszok nagy a harc, könnyen elszabadulnak az indulatok. Egy-egy túl kemény szerelés után is lehet lökdösődés, a Houston Texans és a Washington Redskins közös edzésén is ilyesmi volt a kiváltó oka a balhénak. De még csapaton is belül is nagy a rivalizálás, olvashatunk beszámolókat arról, hogy cukkolják a védők a támadókat vagy fordítva egy sikeres játék után.

A csapatok legfontosabb láncszeme, az irányító viszont normál esetben inkább lép kettőt elfele mint egyet oda ha egymásnak a játékosok. Nagyon gyakran egy csapat egész szezonja elmehet, ha kiesik egy sztárjátékos, és ezzel nekik maguknak kell a legjobban tisztában lenni. Ehhez képest fura volt azt olvasni, hogy a Carolina Panthers mostanában nagy pénzért szerződést hosszabbító irányítója, Cam Newton állt le verekedni saját csapattársával.

Ám az semmi volt ahhoz képest, ami a Jetsnél zajlott le. Geno Smith, a csapat első számú irányítója állítólag valami pár száz dolláros pénzügyi vitába keveredett az egyik linebackerrel, aki lecsapta mint Hanzi a makk alsót, ahogy mifelénk mondani szokás. Smith álla két helyen tört el, természetesen hosszú hetek, akár hónapok telhetnek el amíg visszatérhet a pályára. A vétkest, Ik Enemkpalit persze egyből kirúgták, de ez most már nem sokat számít.

A Jets edzője, Todd Bowles agya persze eldurrant, hiszen elmondása szerint középiskolás diákok normálisabban rendezni tudtak volna ilyen ügyet, mint a két úgynevezett profi. Persze ők máris megfizetik az árát a hülyeségüknek, és kiderül, a Jets szempontjából mi lesz a következmény.

Az a helyzet ugyanis, hogy Geno Smith sokmindennek nevezhető, csak épp kiforrott, megbízható irányítónak nem. A tartalékként igazolt Ryan Fitzpatrick lép előre a helyére, és ez több szakértő szerint sem jelenti azt, hogy jelentősen gyengülne a Jets támadójátéka. Érdekes fordulat lenne, ha az ő vezetésével kezdene magára találni a mostanában a rájátszásokról lemaradó New York-i csapat. Ha így történne, akkor Geno Smith még egészségesen is csak a kispadon ücsöröghetne, ami fájdalmasabb pofon lenne a számára, mint amit a feldühödött csapattársa kiosztott neki...

79 éve, 1936 augusztusában szerzett négy aranyérmet a berlini olimpián Jesse Owens, a legendás atléta. A körülmények miatt máig az egyik leggyakrabban emlegetett sportoló az afroamerikai bajnok.

James Cleveland Owens 1913-ban született Alabamában, tízgyerekes családba. A J.C. becenevű srácnak olyan erős déli tájszólása volt, hogy azt hitték róla, a neve Jesse- ez ragadt rajta később egész életében. Már középiskolásként dolgoznia kellett, de egy edző felismerte tehetségét, lehetőséget adott neki, ő pedig élt vele. Egyetemistaként már rekordot rekordra halmozott.

Eljött az olimpia éve, és ő bekerült az Egyesült Államok válogatottjába is. 1936-ot írtunk, a nácik uralta Németországban a berlini versenyek nem csak a sportról szóltak. Adolf Hitler országa erejét akarta demonstrálni a nagyszabású rendezvénnyel. A fehér árja faj felsőbbrendűsgét hirdető náciknak viszont azzal kellett szembesülni, hogy a játékok legnagyobb sztárja egy fekete sportoló volt: Jesse Owens.

A rövidtávfutásban és távolugrásban is legyőzhetetlen sportember négy aranyat gyűjtött be. (Érdekes mellékszál, hogy a váltófutás döntője előtt mindenkit meglepve közölték a rövidtávutókkal, hogy megváltoztatták a csapat összetételét. Kimaradt két zsidó származású sportoló, Marty Glickman és Sam Stoller, és egyikük helyett versenyezhetett Owens, aki enélkül a döntés nélkül "csak" három aranyat szerezhetett volna. Máig vitatott, hogy azért hagyták-e ki az amerikaiak a két érintett csapattagot, mert a csapat vezetőitől sem volt idegen az antiszemitizmus.) Vannak, akik szerint Adolf Hitler azért nem fogott kezett a versenyek győzteseivel, mert nem akart egy feketével kezet rázni, de ma már úgy vélk, nem ez volt az ok. Tény, hogy nyilvánosan nem gratulált Jesse Owensnek, ám állítólag később sor került erre. Persze utólag ezzel már aligha büszkélkedett volna az atléta...

Ami viszont biztos: az amerikai elnök, Roosevelt soha nem gratulált neki, nem fogadta a Fehér Házban, tehát odahaza elmaradt a kézfogás. A harmincas években még javában elfogadott volt a faji szegregáció: amikor a Waldorf Astoria hotelben köszöntötték őt, a teherlifettel kellett a recepcióra mennie. Meglepő módon pont Németországban volt másféle élménye, ugyanis Adi Dassler, az adidas alapítója első fekete atlétaként őt kérte meg arra, hogy cipőiben versenyezzen.

A bajnoki címekből viszont nem lehetett megélni Amerikában. Jesse Owens úgy fogalmazott, nem ehette meg az aranyérmeit, így hát pénzdíjas eseményeken lépett fel. Országa szövetsége azonnal kizárta az amatőrök közül, többé nem futhatott a bajnokságokon. Később már annyira elszegényedett, hogy lovakkal versenyzett, mosodában és benzinkúton dolgozott. Csak a hetvenes években kapta meg a támogatást, aminek segítségével rendbe tudta hozni életét.

1980-ban hunyt el. Az egész életében erősen dohányzó sportember szervezetét gyors lefolyású tüdőrák támadta meg, ez okozta halálát. A négyszeres olimpiai bajnok életével ismerkedve magának a huszadik századnak a történelmébe ütközünk. Ma már némileg más világot élünk, nem kell egy fekete sportolónak meghúzódnia a busz hátsó részén, az viszont még ma is előfordul, hogy politikai erődemonstrációnak használják páran a sporteseményeket.

Owens berlini aranyérmét pedig 2013-ban közel másfél millió dollárét árverezték el. Bizonyára jobban járt volna, ha sikerei csúcsán kapja meg a méltó elismerést...

50 egymást követő napon 50 amerikai államban teljesítette az Ironman távot James Lawrence, azaz az Iron Cowboy. 

A 39 esztendős, Utah államban élő ötgyerekes apa személyi edzőként dolgozik, de rendszeresen részt vesz triatlon versenyeken. Pár részvételi rekordja már eddig is volt, mert annyi versenyen vett részt egyetlen év leforgása alatt, de ezúttal még nagyobb fába vágta a fejszéjét.

Az Ironman távja 3,8 kilométer úszással indul, ezt 180 kilométer kerékpározás követi, ezt egy 42 kilométeres maratoni futás koronázza meg. Az emberek túlnyomó többsége egy év alatt sem mozog annyit, mint amit a "vasemberek" egyetlen verseny alatt lenyomnak- természetesen hosszas felkészülés kell ahhoz, hogy valaki képes legyen teljesíteni ezt. Én már azokra is felnézek, akik egyetlen alkalommal képesek voltak erre, időtől függetlenül.

James Lawrence ehhez képest azt álmodta meg magának, hogy ötvenet fog egymás után teljesíteni, kihagyás és pihenőnap nélkül. Mindezt megfejelte azzal, hogy az USA ötven államában vándorolt végig, hogy megtegye a távot, amit természetesen GPS nyomkövetővel rögzítettek, hogy hivatalos legyen a rekord.

A sportoló ugyan állítja, ez nem annyira a rekordról szólt, hanem a maga számára kitűzött cél eléréséről. Nem csak fizikálisan volt ez nagy kihívás, az állandó utazgatás sem egyszerűsítette a dolgát, naponta 4-5 órát tudott aludni. Még olyan is előfordult, hogy tekerés közben elaludt, mert a biciklizés a legmonotonabb része az Ironman-távnak- el is esett, de szerencsére nem sérült meg komolyan.

Lawrence-nek persze segítői is voltak, sőt, családja is elkísérte a lakóautóban, ami állítása szerint sok erőt adott neki. 12 éves kislánya minden egyes nap csatlakozott hozzá a táv utolsó néhány kilométerén, ami szintén figyelemre méltó teljesítmény. Az Iron Cowboy követőit arra biztatta, hogy ők is csatlakozanak hozzá a befutóban, és sok helyen jöttek is szép számal azok, akik vele együtt akartak futni.

Azok, akik vele futottak, nevezési díjat fizettek, ám ezt nem James Lawrence tette zsebre. A sportember lelkes támogatója Jamie Oliver munkájának, aki azt a célt tűzte ki, hogy tájékoztatással veszi fel a harcot az elhízással. Elsősorban a gyerekekkel szeretné megértetni a helyes táplálkozás fontosságát, mert úgy véli, ha valaki rendesen eszik, máris nagyon sokat tett azért, hogy ne legyen túlsúlyos. Az ötgyerekes apa pedig úgy érzi, gyermekei is pont az érintett korosztályba tartoznak- noha ilyen családban azért nyilván úgy nőnek fel, hogy a mozgás az életük része.

Nem tudom, hogy ennek a rekordnak a megdöntése mikorra várható, van-e egyáltalán értelme. Az biztos, hogy az Iron Cowboy bizonyított önmagának is, másoknak is. Például mi is elgondolkodhatunk rajta, mennyire lennénk képesek tartani vele a lépést- és főleg meddig. Pedig ha Ironman távot nem is tudunk teljesíteni, magunkhoz képest bőven lehet fejlődni...

Az amerikaifoci nagydöntője, a Super Bowl minden évben nézettségi rekordokat, dönt, és ennek megfelelően kúszik fel a legendásan drága reklámidő ára is: a jövő évi, 50. döntőben fél percnyi megjelenésért kerek ötmillió dollárt kell leperkálni.

A sport igazi globális üzlet lett, és mostanában egyre inkább a pénz mozgat mindent ebben a szférában. Ha valaki eltöpreng, miért is van az, hogy csak komoly tőkét bevető helyekre kerülnek a nagy sportesemények rendezési jogai, akkor ez az ötmilió dollár a fél percért megadhatja a választ: ez már licit felfele.

A furcsa dolog az, hogy az amerikaifoci világában azért tudni lehet, hogy a liga nem állami támogatásból tartja fenn magát, a közvetítési jog birtokosa adja el a reklámidőt, szóval üzleti alapon szerveződnek a dolgok. Az olimpiáknál viszont egyre inkább úgy nézett ki mostanában a sztori, hogy a rendező ország és annak polgárai fizették a rendezés költségeit, míg a nagy bevételek valahol máshol csapódtak le. Az olimpia után pedig maradtak a romok- no meg az adósság. Hát ezért hátrálnak ki az ilyen tervek mögül egyre több helyen, ahol az emberek is beleszólhatnak a rendezésbe, nem egy szűk elit dönt az ország feje felett.

Visszatérve a Super Bowlra, láttam egy érdekes kis statisztikát is. A tengerentúlon már elég régóta biznisz a sport, a legelső nagydöntő idején is eladták a reklámidőt: 37,500 dollárba került egy spot. Mérföldkőt jelentett az 1985-ös év, amikor először kértek egymillió dollárt fél percért. 1998-ban érték el a kétmillió dollárt, 2008-ban a hárommilliót, 2014-ben a négyet. A 2016 elején rendezendő 50. Super Bowl szünetében pedig jönnek a már említett ötmilliós reklámok.

1985 után 13 év kellett egymilliós ugráshoz, aztán 10, majd 6 végül 2. Ez brutális infláció, lássuk be. Ér ennyit a sport? Nagy kérdés. Mert ilyen tempóban fél percnyi hirdetésért nem elképzelhetetlen pár év múlva a tízmilliós ár- ami azért irreálisnak tűnik, hiszen a reklámok legyártása is egyre drágább. Szóval kérdés, végtelen-e a növekedési lehetőség? 

Noha fentebb írtam arról, más háttere van egy olimpiának és az NFL-nek, de attól még tény, hogy érezhetőek a jelei annak, az emberek egy részének van amikor túl drága a sport. Lemondanak a rendezés dicsőségéről, ha túl sokba kerül a móka. Az NFL-ben sem nőhetnek a végtelenségig a fizetések, a közvetítési jogok árai, no meg a meccsbelépők ára. 

"Az áraknak menni kell felfele", ahogy a reklám mondta. Majd meglátjuk, eljön-e a pont, amikor túlságosan üzletiesnek érzik majd a sportot a nézők, és elmegy a kedvük az egésztől. Érdekes lenne, ha egyszer valamikor a Super Bowlban is kedvezménnyel árulnák az utolsó megmaradt reklámhelyeket...

Az atlétikában körvonalazódó óriási doppingbotrány miatt sokaknak fájhat a feje. Ám az, hogy ide juthat egy sportág, sokak közös bűne.

Minden gyerek, aki sportolni kezd, természetesen világsztár akar lenni. Azért senki nem áldozza fel a fiatal éveit, ha tudja, legjobb esetben 29. helyezett lesz az olimpián. Van, akiknek ez a maximum, bármilyen becsületesen edz és dolgozik- az ő teljesítménye is becsülendő, még ha aranyat nem is adnak érte.

Ám akadnak páran, akik közvetlenül a szűk élmezőnybe kerülnek. És itt már nüansznyi különbségek döntenek a sikerről- vele pedig az azzal járó dicsőségről és pénzről is. A ki tudja milyen hátterű sportoló természetesen még többet és még keményebben edz, mert a csúcsra akar érni, de néha meg is szédül. Mert az edzője, akinek ugyanúgy érdeke, hogy a tanítványa sztár legyen, ajánl tuti szereket. És a nemzeti sportági szövetség vezetői is szemet hunynak a dolgok felett, mert nekik is jól jön az, ha valaki érmet szerezni egy rangos versenyen. És persze adott ország felsővezetése is szívesen büszkélkedik honfitársaik sikerével, noha vajmi kevés közük van hozzá. A botrány eddigi adatai alapján nem egy vagy két ország érintett, hanem rengeteg- szóval nem lehet csak egyvalakikre ujjal mutogatni.

Na de majd a nemzetközi szövetség, az odafigyel! Vagy mégse? Hiszen új világcsúcsok, kiélezett versenyek, népszerű sztárok nélkül a szponzorok is kevesebbet adnak. Egyszerűbb hát "védeni" a csillagokat. Már korábban szót ejtettem róla, hogy nem hiszem el, amikor Lance Armstrong sokéves doppingolásáról azt állítják, a kerékpárosszövetségnek fogalma sem volt a csalásról- és ha így lenne, az is csak az alkalmatlanságukat bizonyítani.

A mostani botránynál pedig egyenesen az IAAF archívumából sikerült kiszivárogtatni a gyanús mintákat, amik tömeges doppingolást jeleznek az élmezőnyben, Most aztán fogadkozik az atlétikai szövetség, a NOB meg a WADA hogy mindent jól feltárnak- csókolom, nem tetszettek egy picit elkésni? Remekül fizetett emberek ülnek ott, akik vagy nem tudták, vagy nem akarták lebuktatni a doppingolókat- egyikre se lehetnek büszkék.

Természetesen a tévétársaságoknak, szponzoroknak is jól eladható arcok kellenek, akik nem csak győznek, de csúcsokat javítanak, legendákká válnak. Persze a sajtó a botrányokra is vevő, de lássuk be, ott is az a menő, ha világsztárt buktatnak le, a háztömb körüli bicikliverseny hetedik helyezettjének doppingolása nem sztori, Lance Armstrongé az. 

A legyőzött versenytársak talán reklamálhatnának a megtáltosodott új sztárok eredményei miatt. De egyrészt nekik nem sok bizonyíték van a kezükben, másrészt az élmezőnyben valószínűleg olyan sokan doppingolnak, hogy magukat is vádolnák ha borítanák a bilit, harmadrészt pedig mindenki tart attól, egy komoly botrány a sportágot űző többi versenyzőtől is elfordítaná a támogatókat. 

És végül ott vagyunk mi, a szurkolók. Nekünk is sztárok kellenek, nagy sztorik, emberfeletti eredmények. El akarjuk hinni, hogy a mi fiaink és lányaink sose csalnak, egyszerűen csak ennyire jók. És boldogok vagyunk, ha jönnek az aranyak, és a nemzetközi szövetségek machinációit emlegetjük, ha doppinggal vádolnak egy magyart. Ám még a szurkolót a legkönnyebb felmenteni: neki az a dolga, hogy lelkesedjen.

A sport többi szereplője viszont jobban teszi, ha tükörbe néz. Nagyon kíváncsi leszek, mi lesz a nagy tényfeltárás végeredménye, lesznek-e visszavett érmek, eltiltott sztárok. És persze még nagyobb kérdés, valaha lesz-e teljesen tiszta sport. Azt gyanítom, amíg ennyi embernek fontos, hogy így vagy úgy, de folyamatosan új csillagok jelenjek meg a sport egén, addig mindig lesznek sokan, akik szabályos és szabálytalan módszerekkel egyengetik a feltörekvő sztárok útját.