Sportfoglalkozás

Amikor kicsit rosszabbra fordul az idő, az ember eltöpreng rajta, van-e kedve kimenni kocogni, bringázni. A strandok is bezárnak, tehát uszodákban lehet tempózni. Valószínűleg ez az a szaka az évnek, ahol a nyár eleji lelkesedésnek köszönhetően kialakult aktívabb életmód mellékvágányra csúszhat.

Pedig mindig vannak lehetőségek. Az, hogy pár fokkal hűvösebb van, még nem jelenti azt, hogy a futást el kell felejteni. Amióta divatosabb a kocogás, ilyenkor már minden boltban vannak őszi-téli futócuccok akciósak. Kell egy jó nadrág, egy jó felső, korrekt zokni, és ezekben a hónapokban is bőven akad nem esős nap, amikor jól esik egy kis futás. Nekem tavaly már a mínuszokban is sikerült kimerészkednem, és nem lett tőle semmi bajom.

Nagyon megfelelő az idő (természetesen szintén az évszakhoz illő öltözékben) túrázásra. Most kapott egy nagyobb lökést a természetjáró mozgalom azzal, hogy jelentős forrásokat biztosítottak az Országos Kékkör számára, tehát az ország minden régiójában fejlesztettek a turistaútvonalakon. Nyilvánvaló, nem csak kifejezetten teljesítményorientáltan lehet ezt a sportot űzni, hanem rövidebb távokon, a szép helyeknél megállva is nagyon sok kellemes élményt adhat.

Ugyan néha unalmasnak tűnhet az, hogy valaki a medencében ússzon fel és alá egy órán át, ez egy nagyon hasznos sport, és rendszeresen űzve felkészíthet a következő tavasz és nyár aktív élményeire. Aki olyan szerencsés, hogy búvárkodott már, az akár havi egy medencés merülést is beiktathat a programba- ez is mozgás, kicsit változatosabb mint az úszás, és jó közösségi kaland, ha barátokkal együtt megyünk.

Természetesen ott vannak az edzőtermek is. Ha nyáron csak futottál és tekertél, vagy eleve úgy érzed, nem neked valók a csoportos órák netán a súlyzózás, akkor érdemes megfontolnod, hogy tegyél egy próbát. Sok terem van, ahol vannak próbabérletek- kísérletezz bátran többféle órával, mozgásformával, oktatóval. Nekem is sok plusz élményt adott az, hogy rátaláltam a jógára, és most úgy is érzem, hogy megvolt a maga haszna is. Ne hidd azt, hogy "kinéznek" valahonnan kezdőként- senkinek nem az az érdeke, hogy elriassza az új embereket. Meg fogsz lepődni, hogy milyen könnyen felveszed a ritmust, és az még jobb érzés lesz, amikor pár óra után érzed a változást, akkor hálás leszel magadnak amiért elmentél.

Jó lehetőség az, hogy az ősszel igencsak nyomott árú repjegyek között nézünk szét. Mostanában még szinte nyárias az idő Cipruson vagy Máltán, 2-3 nap elég a feltöltődéshez, tengerparti futáshoz, nagy sétákhoz, városnézéshez. De akár északra is vehetjük az irányt, és mondjuk Skandináviában tehetünk nagy gyalogtúrákat. Amikor egy repülőjegy megcsíphető oda-vissza tízezer forintért, ez több mint racionális alternatíva egy őszi hétvégére.

A változatos mozgásba nehezebb beleunni, tehát én is többféle órára járok el, de ha vidékre vetődök, próbálok új futóterepet keresni, vagy amikor alkalmam volt rá, bokszzsákot püföltem. Az utazások során pedig mindig jut idő egy kis mozgásra is- nekem ez nem ellentétes a pihenéssel, sőt! Ez is része a kikapcsolódásnak.

Szerencse, hogy annyira keveseket érdekel igazán a magyar foci, mert egyébként a legutóbbi kis balhé akár nagyobb viharokat is kavarhatott volna, és elindulhatna egy őszinte szembenézés.

A sztori onnan indul, hogy volt nemrég egy Honvéd-Diósgyőr mérkőzés, aminek hivatalos nézőszáma a klub szerint 2012 fő volt. A Nemzeti Sport tudósításában 1200 emberről írt, és Hemingway úr, a Honvéd tulajdonosa felháborodott blogbejegyzésben kérte számon az "eltűnt" 812 szurkolót. 

Ha túllendülünk azon, milyen szánalmas arról beszélgetni, hogy két nagymúltú, sikeres futballcsapat a fővárosban vonz-e kétezer nézőt, akkor el lehetne kezdeni elemezni, mi is van itt. Hemingway úr írásai egyébként szórakoztatóak, ebben a bejegyzésben például kitér arra, hogy egy népszerű szurkoló épp akkorra eső lagzija miatt maradt távol "több száz fanatikus". Arra az esküvőre én is elmennék az élmény kedvéért, amire párszáz ultra is hivatalos, nagy lehetett a hangulat!

Maradhatna ennyiben a kispesti nézőszám ügye, de pont ezen a meccsen a feltupírozott nézőszámok miatt rendszeresen szurkolószámolást tartó boon.hu munkatársai körbefotózták a lelátót, és kalkuláltak. Nos, nem hogy a klubnak, de a Nemzeti Sport újságírójának se lett igaza: kemény 961 embert sikerült megszámolni, pedig nem a meccs előtt, nem szünetben fotóztak, hanem a második félidő közepén. (Minden kép benne van a cikkben, más is számogathat, ha akar.)

Annak akár örülhetnénk is, hogy milyen jó dolga van a nézőszámolóknak Magyarországon, mert ennyire kevés a drukker a stadionokban. De én inkább elképedek. Ezer néző plusz vagy mínusz a Barcelona stadionjában nem tűnik fel, de jelen esetben 50 százalékos eltérésről beszélünk. És bizony nem egy olyan eset van, amikor lebukik a nézőszám feltupírozásával a klub, és persze hiába verné mondjuk a mellét az MLSZ, hogy megugrott a szurkolók száma 8 és fél százalékkal, a valóság esetleg egészen más. (Más kérdés, hogy még ilyen adatok mellett sem sikerül jelentős növekedést kimutatni!) Szembe lehet nézni, hogy is állunk a hangzatos tervekkel, a fejlesztésekkel, kinek, minek épülnek a stadionok is így tovább- de ehhez pontos számok kellenének.

Hemingway természetesen reagált, mert ő egy olyan ember, aki megvédi a mundér becsületét. Utalgat arra, hogy esetleg manipulatív módon, rossz időpontban készültek a fotók, olyasmit ír, hogy a klubnak "nem érdeke" nagyobb nézőszámot hazudni (uhum), de a lényeg nem ez. Leírja azt, hogy jön ki a hivatalos nézőszám: összeadják az eladott jegyeket, valamint a bérleteket és a tiszteletjegyeket! Nem úgy fogalmaz, hogy ezek közül azok kerülnek be a statisztikába, amikkel adott napon be is lépnek a stadionba, ami nekem felettébb érdekes.

Mondjuk ki: a fel nem használt tiszteletjegy birtokosa, az adott meccsre ki nem látogató bérletes fantomnéző, virtuális szurkoló. (Ezt nevezik csendes többségnek?...) Az elektronikus jegyleolvasással elvileg minden egyes, a stadionba belépő embert meg lehetne számolni. És arra gondolni sem merek, hogy az átlagos nézőnek személyes adatokat kell megadni a jegyvásárláshoz, miközben a tiszteletjegyesek esetleg minden azonosítás nélkül mehetnek meccsre. Mi lesz, ha kitör a rendbontás a VIP-szektorban?!? Persze lehet, hogy Hemingway úr csak rosszul fogalmazott, de akkor meg nem tudom, hova tűnt a nézőtábor fele. Nem a tizede, nem a negyede, hanem a fele. Azért az elég derekas arányú elszivárgás lenne- az embereknek ebből a magyar fociból elég egy ütős félidő, aztán irány haza?

Szóval a nézőszámok körül nem stimmel ez-az. Igazság szerint én kíváncsi lennék a meccsenkénti pontos jegybevételre, mert azért az sokat elmond arról, hogy a pár száz "elvakult szurkolóból" mennyi az, aki legalább a zsebébe nyúlt, és hányat gyűjtöttek be a környékről egy sörrel és egy ingyenjeggyel. Azt hiszem, a klubok ezt az információt sem fogják az orrunkra kötni.

De az idő nekünk dolgozik: amikor már csak 2-3 tucatnyian lézengenek a lelátón, egyesével végig lehet kérdezni mindenkit, hogy jutott be a stadionba. Hogy miért, azt tudjuk most is: vagy mazochisták, vagy valamelyik családtag lépett a pályára...

Újabb fiatal extrém sportolót ért halálos baleset, és én a magam részéről veszélyes tendenciákat érzek.

Johnny Strange alig 23 esztendős volt. Egy szárnyas ruhában akart végigsiklani a svájci Alpokban egy hegyoldal felett, de elvesztette stabilitását, és a mélybe zuhant. A merész fiatalember sokféle extrém sportot űzött, felbukkant a médiában is, jól ismert arcnak számított ebben a körben. Ám úgy fest, ezúttal túlságosan veszélyes kalandba vágott bele.

Nem ő az első manapság, aki ennyire fiatalon veszti életét valami extrém mutatvány közben. Kérdés már az is, tényleg sportról beszélünk-e, vagy ennek már több köze van a látványosságokhoz, afféle extrém cirkuszhoz? Persze a teljesítmény komoly, akármiről is van szó, csak most már az átlagosan veszélyes nem elég, hajszolni kell a rekordot, a kockázatost. Túl közel kell siklani mindenhez, túl magasról kell lesiklani- és túl fiatalon kell a csúcsra érni.

Ez a srác 12(!) évesen mászta meg az Antarktisz legmagasabb csúcsát. 17 évesen már minden kontinens legmagasabb csúcsára felért (igen, a Mount Everestre is). Olyan elképesztő dolgokat ért el, amik egy átlagembernek egy élet folyamán sem nagyon jöhetnek össze.

Ám tudjuk jól, 17 évesen senkinek nincs ahhoz meg a saját maga által megteremtett háttere, hogy rendszeresen ilyen kalandokban vehessen részt. Én elhiszem, hogy ő mászott fel a hegyre, de kellett egy család is, aki ezt az elképzelést támogatta, finanszírozta. Ott van a tizenéves srác, aki afféle sztárja lett egy közösségnek, és persze, hogy az ember itt már nem akar leállni, új és ráadásul egyre veszélyesebb kihívásokat keres. Johnny már máskor is került életveszélybe, hiszen erre tette fel az életét. 

Nem akarok beleszólni abba, ki mit vállal fel, mit vállal be. Tudom, ilyenkor szoktak születni a cikkek, hogy fájdalmas egy ilyen fiatal sportoló halála, de úgy vesztette életét, hogy azt csinálta, amit igazán szeretett, és 110 százalékon pörgött, és így inspirált másokat. Én a magam részéről azért sajnálom, hogy 23 évesen meghalt az egyébként biztos sokra hivatott srác. 

És közben olvasom a következő tinédzser kalandorok sztorijait itt-ott-amott. A nyolcezres csúcsokra járó, még csak 17 éves Matt Monizét, aki hegymászó apja kíséretében kezdett a hegyek meghódításába még gyerekfejjel. És ott volt Nepálban, amikor lavina sodort el sok embert idén áprilisban. Szerencséje volt, megúszta. És ő is kapja az elismeréseket, díjakat, amiért rekordokat döntöget legfiatalabb mászóként. És nyilván lesz utódja, akit apuka már 8-9 évesen visz magashegyi expedíciókra, hátha ő lehet majd az új rekorder- bármi áron. 

Mert aztán az ember rájön, amikor gyakorlatilag gyerekekről van szó, hogy ezek a srácok gyakran egy szülő álmát kergetik. Más 12 éveseknek azt mondják, "menj focizni a térre, de vigyázz ám, hogy el ne ess!" Ők pedig kölyökként eljutnak az Antarktiszra. És mindaz a körítés megvan, mint a felnőtt sportolóknál: média, szponzorok.

No meg a jótékonyság! A srácok betegségekre, szegénységre hívják fel a figyelmet. De komolyan vehetjük ezt olyan ember szájából, aki 17 évesen a világ valamennyi kontinensének legmagasabb csúcsára eljuthatott? Felesleges kiszámolni, mennyibe került mindez, de alighanem egy kisebb afrikai falu hosszabb ideig jólétben élne ennyiből. Ehhez képest azt láthatnák, ha egyáltalán eljutna hozzájuk a tini extrém sportoló figyelemfelhívása, hogy valaki olyan szónokol a nevükben, aki számukra elképzelhetetlen mennyiségű pénzt szór saját őrült kalandjaira. Amik ráadásul tényleg életveszélyesek.

Én személy szerint nem vagyok híve annak, hogy "mindent be kell tiltani", szóval eszem ágában sem lenne szabályozni az ilyesmit. Naná, hogy ha egy gyereknek azt mondják, átvitorlázhatja tíz évesen óceánt vagy felmászhat egy nyolcezres hegyre, lazán belevág. És ha a kedves szülő igazán ragaszkodik a rekordhoz, hiába tiltja valamelyik ország törvénye, majd megpróbálják máshol. Épp ezért ez száz százalékban arról szól, hogy aki dönthet egy gyerek sorsáról, aki rábólinthat valamire, aki finanszírozhat valamit (azaz apuka és anyuka), az gondolja át, tulajdonképpen ki is hajszolja a rekordokat és miért- és hogy mi lesz azzal, aki ebben nő fel.

Egy blogbejegyzésben olvastam, amikor egy újonc jógázó erről mint sportról beszélt. Pár hozzászólást váltottunk, én pedig elgondolkodtam, hogy is kellene vélekednünk nekünk itt, nyugaton a jógáról.

Azt hiszem, nincs és nem is lehet egységes felfogás. Nem vagyok a jóga avatott szakértője, de amennyire én tudom, még Indián belül is változatos irányzatok vannak, tehát ott, ennek az őshazájában sem jelenti mindenkinek ugyanazt a jóga. Amikor itt először megismerkedhettek ezzel a keleties dologgal, az egészet átszőhette valami misztikum. A 19. századi fotók a jógikról hangulatosak ugyan, de azt hiszem, mindenkit meglepne, ha egy ilyen ember nyugati stílusú csillogó edzőtermet nyitna.

Ahogy lassacskán beszivárgott a nyugati kultúrába sok más ázsiai dologgal együtt a jóga, nyilván volt eleinte egy rácsodálkozás. Ne feledjük, olyan időszakról beszélünk, amikor nem volt fitneszvideó, nem voltak minden sarkon edzőtermek, és úgy egyáltalán ez a trendi egészségtudatosság ismeretlen volt. Az emberek inkább csak furcsán néztek a mindenféle különös pózokba merevedett jógázót. Természetes, hogy a mozgás jellegzetesebb, mint a meditáció, tehát nyilván ezért azonosította a legtöbb ember a jógát a testgyakorlással.

De az igazi robbanás, mint sok más dolognál is, akkor következett be, amikor a tengerentúlon kezdtek érdeklődni a jóga iránt. Az Egyesült Államokban mindig nyitottak az új divatok iránt, és azt is tudják, hogy lehet eladni. Szükséges volt tehát az, hogy népszerű emberek adják arcukat a jógához, köztük csinos nők. És akkor születtek olyan képek, mint amikor valaki neccharisnyában jógázik a tengerparton- ez már valóban elég messze van az indiai kolostorok világától.

Az egyre nagyobb teret követelő fitneszipar pedig szinte bekebelezte a jógát, gyakorlatilag az egy mozgásforma lett a sok, egymás után felbukkanó mindenfelé edzéstípus mellett. Noha a gyökerei messzebbre nyúltak vissza, jellemzően azt hangsúlyozták ki, hogy mint mozgás (mondjuk ki, sport) milyen hatékony az alakformálásban, egészségmegőrzésben. És őszintén, ha ránézünk egy borítóra ezzel a rikitó ruhájú, mosolygós csajjal, aki karcsúsodást ígér, nem pont úgy néz ki, mint bármelyik más fitneszkönyv?

Nem tragédia ez, hiszen az emberek sokkal rosszabbat is tehetnének magukkal a nyugati típusú jógázásnál. Nem kell azon megütődni, hogy valakinek ez csak sport- végülis mozognak, tesznek valamit magukért, ez már önmagában is szép. És miért jutna eszükbe, hogy mi minden kapcsolódik még a jógához? Ha egy edzőteremben a dance aerobic és a crossfit órák között van az órarendben, akkor miért gondolnának másra? Felkapott kis sztárocskák posztolnak magukról jógás fotókat, amiben divatos cicanadrágban, menő sportcipőben ászanáznak, és ők nagyon más képet sugallnak erről az egészről, mint az egykori guruk. 

Sose legyen nagyobb gondja az emberiségnek! Szerencsére akit a jógának a másik része is érdekel, itt-ott megtalálhatja azokat a szakértőket, mestereket, akik ebbe bevezetik. Szóval a tudás nem vész el, csak keresgélni kell hozzá- de az első lépés a legtöbbeknek az, hogy sportként tekintenek rá. 

Az NFL idei szezonjának egyik szenzációja az, amiben tulajdonképpen nincsen semmi különös: a New England Patriots három győzelemmel kezdett, remek játékkal. És az egész csapatot mozgató Tom Brady 38 évesen jobb formát mutat, mint szinte bármikor korábban karrierje során.

Kerek egy éve verte el alaposan egy hétfő esti rangadón a Kansas City Chiefs a már előtte is botladozó Patriots csapatát. A szurkolók egy része egyből ijedezni kezdett, másik részük továbbra is kitartott a csapatnak annyi sikert összehozó Brady mellett. Ám az ő hangjuknál sokkal hangosabb volt a médiából áradó véleményözön.

Mondjuk ki: a sajtóban leírták őt. A visszavonulásáról írtak, elemezték gyenge karját, pontatlanságát, spekulációk jelentek meg, hogyan fogja elegánsan kitenni a szűrét a Patriots. Bill Belichick edzőt is betámadták, mikor fontolja meg, hogy Brady átadja a helyét a fiatal irányítótehetségnek, Jimmy Garoppolónak. Ő erre csak egy fintorral felelt- és neki lett igaza.

Brady a következő meccsen újból sziporkázott, aztán jöttek a győzelmek, majd az idényre a koronát a Super Bowl-győzelem tette fel. És 2015-ben sem lassít, vezeti az irányítók rangsorát a passzolt yardok tekintetében, 9 touchdown-átadása volt, labdaeladás nélkül és így tovább. 

Az egyik újságíró pedig visszatekintve arra a bizonyos kansasi vereségre, elmélázott azon, mennyire különös mostanában a közhangulat. Mindenki keselyűként csapott le a nagy sztorira, az NFL-legenda feltételezett vergődésére és bukására, és szinte esélyt sem adtak neki, hogy legalább egy jó közepes teljesítményre képes lesz még. Olyan emberek szedték ízekre a pontatlan átadásokat, akik azért kicsivel kevesebbet tudtak felmutatni, mint ő. Gyermeteg tréfák, vicces képek jelentek meg.

Fel lehet venni a kesztyűt visszamondogatással, vagy pedig úgy, hogy a pályán bizonyít valaki. Én mindig örülök, ha egy nagy sportoló az utóbbit választja. És szerencsére sok remek sportember van, akiről lepereg az okoskodás, a mostanában egyre divatosabb szurkálódás. Emlékszem, amikor nemrég Messit kezdték ki. De megkapta már a magáét Roger Federer, Tiger Woods és sokan mások is. Brady csak egy a sok közül, és azért írtam róla többet, mert az ő feltámadása nagyon aktuális. 

Tudom, hogy el kell adni a sportlapokat, és az gáz szalagcím, hogy "A sztárnak tegnap este nem ment igazán jól a játék, de majd legközelebb biztos bizonyít". Mégis úgy érzem, lehetne kicsivel több tisztelet bennünk azok iránt, akik karrierjük során letettek annyit az asztalra, hogy még hanyatlásuk időszakában is megérdemlik a megbecsülést. Mert a sport nem csak szórakoztat: lelkesíthet, erőt adhat, példát mutathat. Az is, amikor valaki nem adja fel, folytatja és újból meg újból bizonyít. Ám ha valakit megaláznak, sárba tipornak, gúny tárgyává tesznek, senkinek nem ad hosszú távon semmit...