Sportfoglalkozás

Olvasom, hogy kiváló úszóinknak már edzéslehetősége se nagyon van Budapesten, és emiatt joggal kiakadt Kiss László kapitány.

Bizonyára mindenki emlékszik arra a mondásra, hogy "Mi akarunk olimpiát rendezni? Először egy normális hétköznapot kéne!" Hát, most pont ez jutott eszembe. Elnyerte az ország az úszók világbajnokságának rendezési jogát, rohamtempóban elindult az építkezés (ami egyetlen hónap alatt a duplájára drágult), a büszkeségtől dagad a keblünk, remek.

Aztán meg kiderül, hogy épp csak arra nem nagyon van most lehetőség, hogy a soron következő világversenyre felkészüljenek a sportolók, mert egész nagy Budapesten kettő (azaz 2 darab)pályát kap a válogatott egy átmeneti időszakban. Aki nem fér be, az gondolom majd a szárazon fog "úszni", valamelyik segédedző időnként leönti őket egy veder vízzel, csak hogy meglegyen az érzés...

Végülis nem kell annyira erőltetni az edzést, "csak" egy rövidpályás EB jön, aztán meg valami kisebb esemény Rióban, valami olimpia... Minek is az a sok úszás, csak elfárad benne az ember. Nyilván nem kavar be a felkészülésbe az, hogy pár hétig vagy ki tudja meddig csak ilyen körülmények között dolgozhatnak legjobbjaink, miközben riválisaik csúcsfelszereltségű uszodában edzenek. Mit számít az a pár tizedmásodperc, ami ezen múlik?

Félretéve az iróniát, ez az egész nagyon-nagyon magyar sztori. Az egészből érződik a tipikus hozzáállás a magyar sporthoz: a látványos nagyberuházásokat toljuk, csak épp a mindennapokhoz szükséges kisebb fejlesztéseket hanyagoljuk el.

Pont mint a fociban, ahol sorra épülnek a stadionok, de az mintha elsikkadna, hogy ezeket meg is kellene tölteni fizető nézőkkel. Nincsenek átgondolt, kompromisszumos megoldások, például nem mondták azt, hogy Budapesten a jelenlegi öt első osztályú csapat osztozzon meg mondjuk három stadionon, aztán ha indokolt lesz, épüljön még több korszerű létesítmény- á, dehogy, a pár száz szurkolót vonzó MTK-nak is szupermodern aréna készül. 

Az úszók világbajnoksága is egyre többe és többe kerül, meglehet, igazi ékszerdoboz lesz majd a nagy uszoda, csak éppen mintha azt felejtették volna el, a versenyzőknek a felkészüléshez se ártana pár medence. És nem kell, hogy ultramodern, óriási lelátókkal ellátott építményben tudjanak edzeni- elég, ha kettőnél több pálya jut.

Így aztán most a sportolók nem azért kapálóznak, mert túl sokat vannak vízben, hanem azért, mert túl keveset. Igazi konklúzió pedig nincs, mert mi megszoktuk már, hogy mifelénk így mennek a dolgok. A lehetőségekhez képest messze túlteljesítenek legjobbjaink, és az aranyak egyfajta fügefalevélként fedik el az ilyen problémákat. Már amíg jönnek az érmek- mert utána aztán beindul az egymásra mutogatás, amiben a hazai sportvezetés igazi világklasszis...

Nem úgy néz ki, hogy a kevesebb tévéközvetítés miatt megrohanták a jegypénztárakat a magyar foci rajongói: a tizedik fordulóban alig sikerült túllépni a kétezres átlagnézőszámot.

A magyarfutball.hu adatai szerint a nem közvetített meccsek közül a szombathelyin négyezer ember volt, a Honvéd meccsét kétezren látták, Békéscsabán 1312 néző volt kíváncsi a bajnok Videoton vendégjátékra, Pakson pedig 865-en váltottak jegyet. Ennél kevesebben aligha mennének ki akkor se, ha minden csatorna magyar focit adna...

Az MLSZ-t ismerve parádés magyarázatokra számíthatunk. Például olyasmire, hogy esett az eső. Ez kétségtelen tény, de azért lássuk be, nem nagy dicsőség azzal szembenézni, hogy a rossz idő könnyedén szétzilálja a magyar futballra szomjazó rajongók tömegeit.

Esélyes, hogy a gyenge színvonalnak több köze van a vonzerő csökkenéséhez. No meg a füllentgetés az, ami szintén sokakat eltántorít a magyar focitól. Mindenki tudja, látja, hogy a sorban épülő csodastadionokban csak lézengenek az emberek, de mégis jönnek az újabbak. Mindenki képes felfogni, hogy a csodálatos utánpótlásról szóló meséknek semmi alapja nincs, gyökértelen, zsoldosokra alapozó csapatok futnak ki a pályára. 

Itt van például a felcsúti "akadémista" gárda. A kezdőcsapatban egy, azaz egyetlen saját nevelésű fiatal kapott helyet, a többiek más csapatokból igazoltak, vagy egyenesen külföldről. Amíg nem győz meg valaki arról, hogy a magyar futball fejlődésének letéteményese az, hogy Kelic, Dinjar, Pauljevic és Bacelic-Grgic húzza magára az akadémia mezét, addig én úgy vagyok vele, nem csodálom, hogy ezeket a legényeket nem érzi magának a falu. A 3300 néző többsége nyilván a Fradiért ment ki... De nem nagy szám az se, hogy az egykor igazi rangadónak számító Újpest-MTK ezerötszáz embert sem vonz.

Elgondolkodtatott az a beszámoló, amit a magyar amerikaifoci válogatott első, történelmi mérkőzéséről olvastam. Lássuk be, ez a mifelénk amatőrök által űzött, gyökértelen sportág messze nem rendelkezik olyan háttérrel, mint a futball. Ehhez képest a csehek elleni bemutatkozó meccsre 4500 ember ment ki a szövetség szerint, ami több, mint a forduló legnézettebb NB1-es bajnoki meccsén megjelent. 

Még mielőtt bárki félreértené: eszem ágában sincs azt követelni, hogy most aztán rögvest húzzanak fel pár amerikaifoci stadiont is. Majd találnak pályát magának a fiúk, nem féltem őket. Inkább csak az a kétely merül fel bennem, hogy az ötletekből soha ki nem fogyó MLSZ mikor ismeri el, alapvető bajok vannak, előrelépésnek nyoma sincs, azért maradnak el az emberek a lelátóról?

Az, hogy kevesebb a meccs a tévében, parádés ötlet: mivel engem elsősorban a kedvenc csapatom érdekel, hétvégente már be se kapcsolom a magyar foci miatt a tévét, amikor az ő meccsüket nem adják. Évek óta elvétve megyek ki élőben nézni őket, a tévé ezen már nem változtat. Maximum annyit sem foglalkozok a hazai bajnoksággal, mint korábban.

Nézzem a gólösszefoglalót? Az m4sport két órás showműsort körít a fordulónak- és volt rá példa, hogy összesen 8 azaz nyolc gól esett. Szórakoztató egy műsort lehet ennyiből összehozni... A jól bevált régi arcok elemzik a semmit, de kösz, ebből én nem kérek. 

Persze nekem is csak a szám jár, mert csak kritizálok, megoldási javaslatom nincs. Na bumm, én megtehetem, nem vagyok a szövetség jól fizetett alkalmazottja vagy szakértője. Abban hiszek, hogy nekik sem az lenne a dolguk, hogy a fehérről elmondják, hogy fekete...

A fitneszipar legizgalmasabb vadhajtásai közé tartoznak az egymástól teljesen eltérő kombinációin alapuló mozgásformák. A harcműveszettel kombinált jóga például pont ilyen, de szerintem az is elég erős, amikor feszes latex dresszekben ugrálnak csinős nők az Úr nagyobb dicsőségére.

Pedig létezik ilyen irányvonal már évtizedek óta. A fenti Firm Believer aerobicnak még folytatása is született, és azóta vannak korszerűbb keresztény (vagy gospel) fitnesz programok.

Az igény persze jogos: miért erkölcstelen zenékre sportoljanak a hívők, amikor a célnak ugyanúgy megfelelő keresztény dalok özöne érhető el az Egyesült Államokban? Maximum nem a csajozást dicsőítik bennük, hanem Jézust vagy a szeretet erejét.

És most tényleg nem vagyok cinikus, eszem ágában sincs kigúnyolni ezt a vallásos műfajt. Nem az én ízlésem, de ettől még lehet valakinek ez a kedvence. És azok az ostoba, igénytelen szövegű slágerek sem tetszenek jobban, amik a rádióban mennek- sőt. Felejthető tucatzenék, amiket gyakran bömböltetnek edzőtermekben, és bevallom, ahol ilyen szól, oda én nem járnék szívesen.

Tehát valahol érthető a szándék, hogy a szívéhez közel álló zenére tornázzon valaki. A cél már eleve nem rossz: sport, mozgás, életmódváltás. Ez még megtámogatva a spirituális töltettel akár némi pluszt is adhat. Persze nem mondom, a tengerentúlon a keresztény zene is jó üzlet, tehát nyilván a keresztény fitnesz is az. Ám miért baj az, ha valaki keres egy olyan dolgon, amivel megdolgozik és igény is van rá? A Biblia sem tiltja az ilyesmit.

És nincs benne utalás arra sem, hogy a cicanadrág és a testhezálló dressz kompatibilis-e a kereszténységgel. Úgy fest, nincs vele gond, egy hívő is lehet csinos és edzett. Ennél jobb hír nem is lehet mára, alleluja!

Mondjuk a futsal nem pont olyan, mint a nagypályás foci, de azért a szurkolók így is őrjöngve fogadták a sikert.

A szerbiai Európa-bajnokság pótselejtezőjén találkozott a magyar és a román futsal-válogatott. Az első meccsen 2-2 lett a végeredmény, idehaza is 2-2 lett a rendes játékidő vége. A hosszabbításban először a románok lőttek gólt, ám sikerült ledolgozni a hátrányt.

Peregtek a másodpercek, lélekben már mindenki a büntetőpárbajra készült- kivéve a magyar játékosok! Alig három másodperccel a vége előtt indítottak támadást a mieink, és egy ívelés után Dróth Zoltán bólintott a románok kapujába. 

Csak így tovább, legyen ilyen harcos a magyar csapat az EB-n is!

Vasárnap reggel felkelve azzal szembesültem, az eső reménytelenül esik. Előző este beszélgettünk egy cimborámmal, hogy ő családostul tekerne a Tour de Óbudán, én pedig akár csatlakozhatnék is. Ám ahogy kopogott az eső az ablakon, meglehetősen lelankadt a lelkesedésem.

Váltottunk pár szót barátommal, és megegyeztünk, az idő nem ideális. Legalábbis a biciklizéshez: bevallom, én is túl lusta vagyok ahhoz, hogy ázottan tekerjek. Tudom, ennek nem kellene akadályt jelentenie, de néha megadja az ember magát a tunyaságnak.

Aztán elkezdett tisztulni az idő, a déli órákban már a nap is kisütött. A többiek elmentek tekerni Óbuda szívében, én pedig, aki kinn lakom Békásmegyeren, eljátszottam a gondolattal, hogy kis csúszással én is megtehetem a kitűzött távot. Mivel a Forma-1 nem hoz lázba, az autóverseny rajtja után összeszedtem magam, és nekiindultam a távnak.

Nem vagyok igazán elkötelezett kerékpáros, a bringám kerekét is pumpálni kellett. Bekanyarodtam egy közeli benzinkútra is, ahol egy nagyon szép állapotú veterán Moszkvicsot rajongtak körbe páran- többek között én is. Már éreztem, hogy megérte biciklire ülni, mert ilyen kis apró élményeket gyűjthetek tekerés közben. Elmentem az óbudai Fő térig, aztán megállás nélkül indultam tovább a Parlament irányába. 

Az idő elkényeztetett, és azt kell mondjam, a bicikliutak állapota is. A Margit híd környékén mondjuk nem túl kellemes a sok terelés miatt a jelenlegi helyzet, de ennyi belefér. Mivel sokat autózok, tudom, hogy a kerékpárosokat nem mindig könnyű észrevenni, ennek megfelelően én magam is fokozottan figyeltem. Tudom, vannak, akik nem szeretik a hobbibringásoknak szánt bicikliutakat, de én szinte végig ezeket választottam, nekem így biztonságosabb. Tisztában vagyok vele, autósként milyen nehéz a szűk rakparton kerülgetni a biciklisiket, szóval maradok a másik verziónál. Remek volt az idő, pár érdekesebb helyen megálltam oda és vissza, aztán kényelmes tempóban hazatekertem- teljesítettem a saját Tour de Óbudámat. Közben találkoztam sok más biciklistával, kicsivel és nagyokkal, furcsa fazonokkal- ahogy az lenni szokott.

Azt gondolom, a kezdeményezés úgy is elérte a célját, hogy nem a mezőnnyel mentem végig. Szimpatikusak az óbudai szabadidős programok, mégpedig pont azért, mert mozgásra tudnak inspirálni. Nyilvánvaló, nem elég az életmódváltáshoz egy szervezett futáson és egy biciklizésen való részvétel, de ha pont ezek segítenek kedvet adni, akkor elérik a céljukat. Így bennem sincs hiányérzet, amiért reggel kihagytam a közös rajtot. Sőt, tulajdonképpen büszke vagyok rá, hogy nem legyintettem, hanem csak bepótoltam a bringás programot.

Kell ennél több?