Sportfoglalkozás

Merjünk kicsit álmodni: Pintér Attila már 50-100 igazi szurkolóval is beérné.

Én tudom, hogy a pénz rohadtul nagy úr. Ha valakit megfizetnek, akkor mindenféle helyre eligazol. Abszolút nem akarok a magyar bajnokság olyan csapataira mutogatni, ahol csak pénz van, teljesítmény nincs: a Kínába vagy arab országokba igazoló sztárok is lehajolnak az apróért.

Mondjuk Felcsútra egyelőre nem Iniestát sikerült elcsábítani levezetni (még), de azért két csapatra való zsoldost igazoltak az egyébként gyökértelen, és akadémiaként csekély eredményt felmutató klubhoz. És a jelentős részben külföldi focisták között vannak szép számmal drága, ám haszontalan játékosok.

Ugyan Pintér mester rendszeresen kap hideget-meleget szakmai munkájáért, ezt a szedett-vedett, lélektelen bagázst bevitte a magyar kupába, ami derekas teljesítmény. Az egy másik kérdés, hogy a magyar futballkörökben közutálatnak örvendő felcsútiak sikerének nem gratulált szívből senki. 

Valahol nagyon rossz érzés lehet azt tudni, hogy a csapatodnak kizárólag ellendrukkere van. És aztán kifakad az elkeseredett edző, hogy talán, majd egyszer, egy szebb, távoli jövőben lesz 50-100 drukker, aki szívből biztatja a felcsúti aranylábúakat. Mert nyilván fáj, hogy ennyi sincs.

Az őszinteség meg a magyar foci nem jár éppen kéz a kézben, de ez a kicsúszott mondat sokat elárul, hol tartunk. Nem az 5-10-20 ezres arénák kellenek ide, hanem legalább egy maroknyi igazi szurkoló. Nem ingyenjegyesek, nem szervezett gyerekcsoportok meg kivezényelt kiskatonák, hanem olyan emberek, akiknek számít a foci. A Diósgyőr újabb veresége azt a szomorú forgatókönyvet vázolja elénk, hogy az egyik fellegvár a szép új stadionját a másodosztályban lakja be.

Ha pedig velük tart a Vasas is, akkor végképp tragikus helyzetkép tárulhat elénk. És most kezdi el az ember megérteni, miért is vetődik fel a látszámemelés ötlete, újra, sokadjára. Hiszen iszonyú blama mindenki előtt, hogy a nagymúltú, népszerű csapatok az ajcsiba kapott új stadionokkal a második vonalba kényszerülnek, és az élvonal(?) lassan teljesen ellaposodik.

És az a szomorú, hogy a kormányt (és nyilván a stadionépítéseket is) teljes mellszélességgel támogató Origo címlapján arról áradozik, micsoda fantasztikus hangulat volt a dunaszerdahelyi focicsapat rangadóján. Jegyezzük fel, egy ilyen összeállítású csapat meccséről írnak nagy lelkesedéssel a magyar sajtóban: Macej – Koštrna, Šatka, Záhumenský – Živković (Almási 82.), Ljubičić, Herc (Divković 60.), Pambou, Davis – Vida (Pačinda 68.), Bayo. Ebben a gárdában még annyi magyar srác sincs, mint a felcsútiaknál, pedig ez nagy szó!

Állítólag még sok magyar szurkoló is inkább Dunaszerdahelyre megy, ha a DAC komoly meccset játszik. Hát ezzel nem büszkélkedni kellene, ezen inkább sírni lehetne. Hogy miért nem Diósgyőrbe, az Üllői útra járnak át a magyar nemzetiségű drukkerek onnan? Miért nincs videó arról, ahogy tízezer ember Pakson énekli az Atomváros blues-t? 

De hát ezek messzire vezető dolgok lennének. Odafenn, a foci csúcsán továbbra is sok ezer nézőről álmodoznak. Odalenn meg az van, hogy egy szlovák bajnoki hangulatáról írnak magyar lapok, egy pénzzel kitömött magyar csapat edzőjét pedig pár tucat néző boldoggá tudna tenni. Na ez a realitás!

Csak mi magunk állhatunk álmaink megvalósításának útjába- talán ez lehet a pocakos indiai Schwarzenegger produkciójának üzenete.

Nézem ezt a felvételt erről az enyhén pocakos, ámde nem túl izmos úriemberről, aki meglehetősen csillogósra mázolt testtel pózol egy testépítő versenyen. (Gyaníhatóan nem végzett a dobogósok között.)

És felmerül a kérdés bennem: mosolyogjunk rajta vagy sem? Természetesen röhejes a látvány, nem is kicsit, de hát nem mindig azt szokták mondani a különböző lélekerősítő cikkecskék a női magazinokban, hogy ne a külvilágnak akarj megfelelni, csak a te belső hited, önbizalmad számít? Ha így nézzük, ez a sportember csak azt csinálja, amit ezek a "szakértők" javasolnak, szóval tapsot érdemel.

Lassacskán ciki lesz, ha egy sportversenyen a leggyorsabb, legügyesebb, legerősebb győz, mert ezzel indokolatlanul rossz érzéseket kelt a többiekben. Én úgy érzem, a túlzott finomkodással pont a fejlődésben vethetünk vissza mindenkit: ebben a műfajban, még amatőr szinten is kell egy normális önkritika. Ha lemegyek az edzőterembe, akkor vegyem komolyan, lássam, hol, miben tudok fejlődni, és persze értékeljem azt, honnan hová sikerült eljutnom.

De az színtiszta önbecsapás, amikor elvárom, hogy azokhoz mérjenek, akik nálam ezerszer több időt, munkát, energiát tesznek a gyúrásba, és ennek látszik az eredménye is. Inkább azt mondom, inkább essen rosszul ott hirtelen a jó szándékú kritika, minthogy magamat verjem át...

Tisztában vagyok vele, miben kell előre lépnem- de ezzel együtt azzal is, mit értem már el eddig. És van annyi eszem, hogy tudjam, jobb formában vagyok mint évekkel ezelőtt, ám az év vicce lennék egy testépítő versenyen. Azért pedig ugyan ne ünnepeljen senki, mert bedőltem az üres lózungoknak- ilyenek olvasgatása helyett inkább mozgok, és a valós eredményekre próbálok büszke lenni, nem az elképzeltekre.

Két hétvége, két verseny, két kellemes tapasztalat.

Szerintem az teljesen természetes, hogy egy idő után a rendszeresen kocogónak kedve támad egy amatőr versenyre is nevezni. Kicsit inspirálóbb is az edzés, ha valamire tudatosan készülünk, és egyébként is jó hasonszerű "műkedvelőkkel" együtt futni.

Nem tagadom le azt sem, hogy van az emberben egy kis versenyszellem, szívesen megmérettetem magam egy amatőr mezőnyben. Tudom, hogy nem az enyém lesz a győzelem, de jó megélni azt, hogy a középmezőnnyel képes vagyok tartani a lépést. Nagy szó ez, pár éve még egy rövid kocogástól is kifeküdtem volna, most pedig már nem fekszem ki attól, hogy a saját tempómat tartva végigfutok 5-6 kilométert.

Először három éve voltam ilyen versenyen, nagyon új volt az élmény. Most már kicsit rutinosabban róttam a kilométereket, először Debrecenben a WizzAir reptéri futáson, aztán rá egy hétre az Óbudai Futófesztiválon.

Azt kell mondjam, roppant jól szervezett kis esemény volt mind a kettő. Az előzetes tájékoztatás, a nevezés folyamata, a helyszínen az infrastruktúra, a tájékoztatás, a közös melegítés, a frissítés, a szép befutóérmek- ilyen körülmények között tényleg élmény a futás. No és mind a két versenyen már alapból része volt a "csomagnak" a rajtszám és a chip az időméréshez, szóval kifejezetten jó visszajelzést kaptam a teljesítményemről.

A reptéri futás végig a betonon már a helyszín miatt is érdekes volt, az óbudai (pontosabban békásmegyeri) verseny pedig számomra "hazai pálya", hétközben is itt koptatom a futócipőmet. Jó volt látni, hogy nem csak a szervezők nőttek fel a komoly rendezvényekhez, a futók is: rengetegen voltunk, de nem zavartuk egymást, mindenki igyekezett az edzettségének megfelelően haladni, a bemelegítést is komolyan vette a többség. Nem okozott semmilyen fennakadást, kavarodást a nevezés sem, mert sokan előre regisztráltak, és a többiek is időben érkeztek.

Megvallom őszintén, engem csak egy dolog gondolkodtatott el. A versenyeken több százan, több ezren indulnak el, mindenki becsülettel fizeti a nevezési díjat. De ha összeadom, mennyi pénz jöhet be ebből összesen, szinte elhanyagolható ahhoz képest, amit meglehetősen szerény eredményeket felmutató "profi" sportokra költünk. És azt állítani, hogy azért járunk sokan futóversenyre, mert a tévében megnézhettük, ahogy a magyar válogatott kikapott Andorrától, Luxemburgtól, igencsak meseszerű- szóval hagyjuk azt az indokot, hogy "a mi érdekünk" arra költeni a milliárdokat.

De nem érdekel ez engem annyira, persze. Egy-egy ilyen verseny számomra a futás ünnepe, ahol minden résztvevő győztes, bármilyen idővel is teljesíti a kitűzött távokat. Szóval megfizetem én azt a pénzt, amit a nevezésért kérnek, pláne úgy, hogy szépen dolgoznak a szervezők, jó szolgáltatásokat kapok.

Nálam pedig otthon gyűlnek a befutóérmek, a cipőmben a kilométerek, és természetesen én is úgy érzem, győzelmet aratok minden alkalommal, amikor célba érek- magam és a lustaságom felett.

Hát ez az edzés elég pörgős.

Az ember belefut különös videókba. Ez az ugrálós móka elég érdekes lehet, a mini ugróasztalokkal, de gyanítom, kezdők aligha tudják követni ezt a ritmust. És azt is megnézném, mi történik, ha valaki egy rossz mozdulat után leesik... De egyszer azért tuti kipróbálnám, hány másodpercig tudnék így pattogni, mert az biztos,  hogy végig nem bírnám ezt a tempót.

Kereken 36 éve jelent meg Jane Fonda első tornavideója.

A fiatalabb generációnak Jane Fonda talán az Anyád napja című vígjátékból lehet ismerős, ahol Jennifer Lopez életét próbálta megkeseríteni. Akkor már, közel a hetvenhez, anyaszerep várt rá- pedig pár évtizeddel korábban övé volt a világ.

Apja, Henry Fonda igazi színészlegenda, Jane pedig volt szexszimbólum is a vásznon például a Barbarellában, és nem mellesleg két Oscar-díjas alakítással is büszkélkedhet. Háborúellenes aktivistaként belefutott egy nagy PR-kudarcba, amikor Észak-Vietnamban fotózkodott, és kiérdemelte a Hanoi Jane becenevet.

Aztán a hetvenes évek végén már nem csak film világa érdekelte, saját fitneszstúdiót nyitott. Az akkortájt divatossá váló aerobic lelkes híve lett, és 1981-ben egy bestsellerlistákat vezető könyvet is kiadott. Majd 1982. április 24-én jelent meg a korszellemhez még jobban igazodó videokazetta, óriási sikert aratva. 

Az aerobic minden szempontból változásokat hozott, hiszen nem csak azt sugallta, laza, könnyed zenére végzett ugrálós-táncos gyakorlatokkal lehet alakot formálni, de a divatra is hatással volt. Igencsak "csajos" edzésformának számított, nem csak a mozgás jellege, de a színes, szűk cicanadrágok és felsők miatt is.

Ha ma a nyolcvanas évekről beszélünk, szinte mindig beugranak ezek az aerobic-életérzést sugalló lányok. Nagy üzlet lett aerobicvideókat készíteni, ilyen ruhákat gyártani, sőt, még játékfilmek is készültek, amelyeket kifejezetten az aerobic témára húztak fel. 

Olvastam olyan véleményt, hogy az aerobicmozgalom azért lett annyira meghatározó a nyolcvanas években, mert korábban a mozgás, az edzőterembe járás sokkal inkább férfias hobbinak számított, sőt, a súlyzózás ma sem feltétlenül a lányok kedvence. (Ami inkább előítéleteken alapul- de legyünk igazságosak, az urak sem szívesen állnak be aerobicozni, pedig sok bajuk nem lenne tőle.) Ekkor megnyíltak viszont azok a stúdiók, ahol a csoportos órákon mozoghattak együtt a nők.

Egyre-másra dobtak be új mozgásformákat, jött a jazzercise, a callanetics, a nyugaton tornává formált jóga, vagy jóval később a zumba és így tovább. Az ezeket népszerűsítő videókban túlnyomó többségben nők szerepeltek, őket célozták ezekkel. Mindez nem ördögtől való; egyszerűen csak annyi történt, hogy a valamilyen szinte korábban is létező női egészséges életmód-programokat (már a náci Németországban is volt ilyen...) olyan vonzóbb dolgok váltották, amelyek divatot teremtettek és széles körben népszerűvé váltak.

Az, hogy egy Oscar-díjas színésznő is arcát adta ilyenhez, csak segítette ezt a trendet. Az a bizonyos első videó, aminek az évfordulója kapcsán szóba került az aerobic, minden idők legnagyobb példányszámban eladott VHS-kazettája lett (17 millió darab fogyott belőle!), és ez azért megsüvegelendő teljesítmény! 

Hogy változott-e a hozzáállásunk az egészséges életmódhoz? Nyilván. Hogy valóban tömegeknek változott-e meg az életformája és tényleg egészségesebb lett-e mindenki, aki kedvet kapott a cicanadrágban ugráláshoz? Ezt nehéz megmondani, de hatása biztos volt ezeknek a trendeknek. Az legalábbis biztos, hogy ma már senkit nem lep meg, ha egy nő sportol, mozog család és munka mellett is. És már annak sincs jelentősége, hogy eléggé "nőies" edzésre jár-e- de ehhez az kellett, hogy először az aerobic kikövezze ennek a szemléletváltásnak az útját.