Sportfoglalkozás

Azt hiszem, inkább férfiakra jellemző, hogy edzés közben túlvállalják magukat.

Amikor lenn vagyunk a teremben, súlyzókat emelgetve, könnyen érezhetjük magunkat igazi vasgyúrónak, és újabb kihívásokat találunk ki magunknak. Ezzel persze nincs baj, mert az ember próbál fejlődni, és ezt jól le lehet mérni azzal, ha többet bírunk, mint korábban. 

Csak azért ezt is ésszel kell csinálni. Mert a túl nagy súlyok, a túl nehéz gyakorlatok rosszul is elsülhetnek. Az még a jobb helyzet, ha csak röhögés lesz az erőlködés vége, mert felsül az ember, vagy kicsúszik valami a végén...

Na de ha sérülés lesz belőle, az már komolyabb gond. Láttunk már olyat is, akinek komoly orvosi kezelés lett a vége, de az sem túl jó, ha az ember pár hét pihenésre kényszerül. 

Szóval gyúrni jó, az is jó, ha sikerül fejlődni, de ne csak arra törekedjünk, hogy többet bírjunk, hanem arra is, hogy okosabban, ügyesebben, hatékonyabban, magunkat nem túlhajtva, testi épségünket nem kockáztatva dolgozzunk.

Megint kikapott a fociválogatott, és megint akadnak akik örülnek a biztató jeleknek.

Az, hogy a nemzeti válogatott 2016 óta elképesztő mélyrepülésben van, nem titok. Igazság szerint pontosan már nem is számolom, azóta hány szövetségi kapitány ült a kispadon- akármennyi is, legalább egy égés biztos kijutott mindegyiküknak mostanában.

Leekens nem tűnt már az elejétől fogva sem szimpatikus választásnak, és vele aztán tényleg döcögött a szekér, mert se játék, se eredmény nem volt, de hadd legyek egyszerű szurkoló: másokkal se mentünk többre. Andorrától és Luxemburgtól nem vele kaptunk ki, például. 

Nekem aztán elmondhatja minden szakértő, hogy Leekens koncepciója rossz volt, egy helyben toporgott a válogatott, de hát bocsánat, nem egy diadalmasan szárnyaló csapatot vett át ő se. És bizonyára voltak hibái, gólt rúgni nála jobban felkészült szakemberek se tudnak a játékosaik helyett. 

Természetesen a mi focink örökös kísérője (meglehet, ez az egész világon így van, de én a saját közegünkben vagyok otthon) a szélsőséges csodavárás és pokolba kívánás közötti ingadozás. Marco Rossit sokan óriási lelkesedéssel fogadták (bár ha mindenki tudta, ő a megváltó, miért nem eleve őt választották Leekens helyett?), és valljuk be, alapvetően szimpatikus ember. Még egy meccset se játszottunk, máris boldogan írtak megható Facebook-posztjáról, amiben az Aranycsapat emlékét idézte.

Nem kerülgetem a forró kását: nekem már elegem van a szép szavakból, mert az eredményesség a Rossi-éra első meccsén viszont nem az Aranycsapatot idézte. Finnország válogatottja nem éppen világverő alakulat, és ugyan nem játszottak a mieink alárendelt szerepet, gólt csak az ellenfél rúgott. 

A mai fociban mindenki ellen csúszni-mászni kell, bárki beleszaladhat egy vereségbe, ám a jó válogatottakat az különbözteti meg a többitől, hogy ha kínlódva, küzdve is időnként, de általában eredményesek. Ebből persze nyilván következik,  hogy aki meg sorozatban kikap, az egy rossz csapat.

Hát, ezek volnánk mi. Örülök, ha a szakértők örülnek a derekasan kiharcolt vereségnek, éppen csak a vereség ténye maga lomboz le egy picit. De hát apróságokkal nem kell vacakolni, a lényeg, hogy rúghattunk volna mi is gólt, ami már majdnem olyan, mint ha rúgtunk is volna. (És elegánsan feledkezzünk meg arról, hogy ezen gondolatmenet alapján a finnek két kapufáját is beszámíthatnánk kvázi-gólnak...)

Csak csendben, halkan jegyzem meg, hogy mellesleg ez már tétmeccs volt. Ez már nem a főpróba volt, hanem az előadás. Rossinak nehéz volt a dolga? Naná. De ez nem mond semmit, mert a magyar válogatott kispadján ülve mindenkinek nehéz dolga van. Ő vállalta, és persze nem szívjóságból, hanem pénzért. 

Szó sincs róla, hogy párologjon el a türelem, rúgjuk ki őt egyből. Sőt, becsúszhat még egy-két jó eredmény is, hátha a munkájának lesz pozitív hozadéka. Csak annak nem látom értelmét, hogy kínunkban már gyakran a vereségek felmagasztalásával töltjük az időt. Tudom, ezekből van több, hát ebben kell meglátni a jót, csak elfogadni nem akarom.

Mert ha mi elfogadjuk, a szakértők elfogadják, a játékosok is, akkor végül a szövetség vezetése is megveregetheti a saját vállát, hogy lám, jól dolgoztunk, újabb biztató vereséget harcoltunk ki! Pedig évtizedes múltja van a magyar foci felemelkedését szolgáló akadémiáknak, van pénz, van pálya, van minden. Csak eredmény, az nincs. Pedig ez a sport nagy titka: egyedül ez az egy dolog számít(ana)...

Mókás látvány, amikor izompacsirták szállnak be egy jógaórára.

A spanyol rövidfilm sztorija igen egyszerű: nehány rendszeresen és keményen gyúró fickó vesz részt egy jógaórán, ahol természetesen meggyűlik a bajuk a különböző ászanákkal. A körülöttük levő jógások persze jóval ügyesebbnek tűnnek. A film egyébként jó hangulatú, tulajdonképpen szórakoztató.

Most pedig levonhatnánk pár téves következtetést. De inkább maradok reális. Szóval ez a film igazán nem sokat illusztrál. Ezek az emberek komolyan gyúrnak, nekik ez a fontos, ebben akarnak jók lenni. Nem nagyon számít, a jóga mennyire megy nekik, hiszen ez igazi nem is volt szempont soha. Elvárjuk egy olimpiai bajnok úszótól hogy bokszedzésen is álljak meg a helyét? Ugyan már. 

Másrészt bárkiről is legyen szó, ha kezdőként új mozgásforma támasztotta kihívás elé állítjuk, nem fog vele boldogulni. Ha viccesek akarnánk lenni, a jógiknak a kezébe is lehetne adni olyan súlyókat, amivel a testépítők könnyedén elvannak, aztán lássuk, mire mennek. A végeredmény ugyanúgy vicces lenne, csak ellentétes előjellel. És ugyan ki mondhatná, az egyik fajta mozgásformában való gyakorlottság "magasabb rendű", mint a másik?

Az amatőr sportolók számára mégis van valami kis üzenete ennek a videónak. Egyszerűen csak annyi, hogy mi, akik nem bajnoki címekért küzdünk, nem kell hogy csakis egyetlen mozgásformára feküdjünk rá. Megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy néha fussunk, néha gyúrjunk, néha pedig nyújtsunk. Mert mindegyiknek megvan a maga haszna- ráadásul jó érzés az, ha egyik órán se jövünk zavarba...

Divatos a vízen lebegő deszkákon végzett sportok, de aki kevésbé ügyes, könnyen a vízbe csattanhat.

Persze mázli, hogy a víz nem üt akkorát, szóval viszonylag büntetlenül lehet esni-kelni. Amikor pedig már ügyesebb az ember, és érzi azt, hogy javult az egyensúlyérzéke, máris jobban ragaszkodik ezekhez a mozgásformákhoz.

Noha sokan beszélnek arról, a sok újféle mozgás inkább csak az üzletről szól, valódi értelmük nincs, azért ez nem ilyen egyszerű. Ezer inger éri a mai embert, és igen, elvárjuk, hogy mindig érjenek új impulzusok, legyenek jó értelemben vett meglepetések. És erre teljesen alkalmas ez a deszkán állva végzett sport, ami lehet hasznos is, változatos, és ahogy a videó illusztrálja, szórakoztató- annak is, aki csinálja, és annak is, aki nézi...

Azt hiszem, erre nem kellene használni a futógépet: iszonyú tempóra venni és megnézni, sikerül-e tartani ezt.

Bár ez a srác elég ügyesen trappol, azért gyanítom, sokan esnének pofára ha megpróbálnák utána csinálni. Pedig nagyon úgy fest, a mostani vírusvideós időkben sokan próbálják esztelen kihívások teljesítésével feszegetni a határaikat. És nem biztos, hogy kevesebb kattintást hoz az, amikor sikerrel járnak, sőt...

Valamilyen szinten hatással vannak ránk a teljesítmények, ám úgy vélem, a hülyeségek is, nem csak az elismerésre méltók. Talán én már öregesen edzek ahhoz, hogy ilyesmire rá tudjanak venni, de a fiatalok még fogékonyabbak. Nem biztos, hogy jó lenne, ha sorban sérülnének meg srácok egy-egy vicces videó kedvéért. Az is lehet, hogy a videó főszereplője valódi sportoló, csak épp sehol nincs ez feltüntetve, figyelmezetetéssel, hogy ne próbáld utánozni a 40 km/órás vágtát.

Megoldás persze nincs erre a problémára. Ez van, ezzel kell együtt élni. Arra pedig már gondolni sem merek, mi lesz ebből az egészből mondjuk egy évtized múlva...