Sportfoglalkozás

Meghökkentő kép bukkant fel az interneten egy különleges szerelésű focicsapatról.

Thaiföldön rendeztek nemzetközi focitornát ázsiai gárdák számára. A kínai, laoszi, thai és többi csapat közül viszont egy lett világhírű: a Hello Kitty-s mezbe öltözött vietnamiak. 

Eleinte úgy tűnt, a meglett férfiak nem voltak boldogok a pink, cicás mezekbe fújva, de mivel mindenki róluk beszélt, szerintem megbarátkoztak a hirtelen jött népszerűséggel.

Hogy nyertek-e, az körülbelül mindegy. Azt pedig majd meglátjuk, divatot teremtenek-e.

Régen is voltak őrült sportrendezvények.

Valamiért azt hihetnénk, hogy a különféle, extrém sportokból komoly, sok nézőt és szponzort vonzó kinőtt sportágak új trendet képviselnek. Mint ahogy az őrült, de a világot bejáró hírű "sportok", a feleségcipeléstől a mocsárfutballon át a mobiltelefon-hajításig is úgy tűnhetnek, a mostani unatkozó generációk marhaságai.

Mit mondjuk akkor arra, hogy a hatvanas években Amerikában polipbirkózó bajnokságokat rendeztek, és még nézők is voltak? Az ötletnek itt is egy legenda volt a kiindulópontja: úgy hírlett, a Tacoma Narrows Bridge tövében egy majdnem 300 kilós óriáspolip lakik. Búvárok meséltek a hatalmas csápokról, amik csak egy szörnyeteghez tartozhattak. Az egy másik kérdés, hogy a legenda jóval tovább élt, mint egy óriáspolip, mert azok maximum négy évig...

Viszont ha ekkora polipról még csak mesék is szólnak, azért szép nagy példányok léteztek a Puget Sound közelében- 20-50 kilósok is léteznek. A helyi búvárklub tagjai életre hívtak egy versenyt a hatvanas években, amit Polipbirkózó Világbajnokságnak(!) neveztek el, és több ezer néző várta a bátrakat, akik a felszínre vitték magukkal a zsákmánnyal ejtett polipokat.

Akkoriban a búvárok közül sokan mentek vadászni a víz alá (mellesleg ez az Egyesült Államokban ma is számos búvár hobbija), és a partközelben élő nagy polipok becses zsákmánynak számítottak. Először csak egymást ugratták a klubtagok, egyfajta kihívást jelentett számukra a minél nagyobb polipok elejtése szabad kézzel. Ebből nőtt ki aztán a versengés. 

Két kategóriát hirdettek, az egyikben a búvárok viseltek légzőkészüléket, a másikban viszont csak egy levegővel merültek alá. Mondani sem kell, utóbbi azért igazi sportteljesítmény volt: az akár másfél-két méteres, tekergőző karokkal megáldott polipokat a felszínre vinni nem egyszerű feladat. Díjat kapott a legnagyobb polip, és a legtöbb pontot gyűjtő csapat is.

Az egyik veterán búvár, Gary Keffler még emlékszik a versenyekre. A polip tapadókorongjaival könnyedén lehúztak a búvárok szemüvegét, vagy esetleg jól rátekeredett a légzőkészüljék tömlőjére, elzárva a búvár levegőjét. Ugyan nem kifejezetten erősek a polipok, de nagyon ügyes, szívós állatok, ettől vált kihívássá a verseny. Persze a biztonságra odafigyeltek, ezért merültek csapatban a búvárok- kizárólag a polipoknak lehetett baja.

A versenyt még a televízióban is közvetítették, nem csak a parton figyelte több ezer ember. Még maga Jacques-Yves Cousteau is forgatott a polipbirkózásról 1971-ben, az Octopus, Octopus című filmje számára. Keffler és felesége, Joanne mutatta be, hogy lehet elkapni a víz alatt a polipokat- és sokak számára derült ki, a mélység rettegett "szörnyei" valójában kézzel elejhető puhatestűek.

A világ (szerencsére) változik, és ma már az ilyen állatokat zaklató versenyek nem lehetne megrendezni. A polipbirkózásnak már a hetvenes évek közepére leáldozott, többé nem számított szép sportteljesítménynek az, hogy kirángattak egy ártatlan állatot a vízből. Ugyan a veterán búvárok azt mondják, nem esett bántódása a polipoknak se, általában akváriumoknak ajándékozták őket, de érthető módon a közvélemény egy idő után nem fogadta el ezt a magyarázatot. Az viszont kétségtelen, hogy amíg voltak ilyen bajnokságok, sikerült egy kicsit a búvárkodásra irányítani a figyelmet.

Gary Keffler pedig így is látott elég polipot a mélyben, és kifejezetten szereti is ezeket az állatokat. Egyáltalán nem bánja, hogy már nem kell velük birkózni: csak csodálja elegáns, könnyed mozgásukat, azt, ahogy bármilyen kis üregbe be tudnak préselődni. Látványos az is, ahogy színűket, formájukat változtatják, hogy álcázzák magukat. És a maga részéről egyet is ért azzal, hogy a törvény tiltja a polipok zaklatását. "Miért bántanánk egy olyan élőlényt, aki nem akar bántani minket?", mondja.

És hogy van-e közel 300 kilós óriáspolip a Tacoma Narrows híd alatt? Keffler még soha nem látta- és a versenyeken sem került elő soha. De hát sose lehet tudni, nem pont a legnagyobb rejtőzködött-e a legügyesebben a polipbirkózók elől...

A hírek szerint az MLSZ változtat a szabályokon: a magyar fiatalok szerepeltetése már nem olyan kiemelt cél.

Sejthető volt, hogy a csak pár csapat által figyelembe vett fiatal- és légiósszabály nem fog örökre jelen formájában fennmaradni. A csakfoci értesülése szerint már meg is kapták a csapatok a tájékoztatást, és a jövőben nem jár azért prémium, ha fiatalok szerepelnek a meccseken, vagy ha előnyben részesítik a magyar játékosokat.

Pedig biztosan voltak csapatok, ahol nagyon is jól jött az így szerzett pénz- ami ráadásul tényleg jó helyre került, mert a jól működő akadémiákat jutalmazta. Valóban érdekelt lehetett az utánpótlásnevelésben még egy első osztályú klub is, hiszen saját magát hozta ezzel jobb helyzetbe.

Persze ahol így is dúskálnak a pénzben, ott a hangzatos célok ellenére sem törődtek a magyar fiatalokkal- igen, Felcsútra célzok, ahol messze a legkevesebb fiatalt játszatták. Sőt, lassan eljöhet a pillanat, amikor a csapatba magyar focista sem kerül, legutóbb már 8-9 légióst küldtek a pályára. Most már névleg sem fogják a szabályok ebben korlátozni őket- bár az MLSZ eddig se tiltott, hanem inkább támogatott.

Mindenesetre lassan a felcsúti utánpótláskomplexumot át lehet nevezni Igor Nicsenko Akadémiára, mert frappánsabb név lenne, mint a mostani. A légiósok sokaságát felvonultató klub ráadásul még csak nem is túl eredményes, mert ennyi pénzből, ennyi külföldivel a nyolcadik helyen vitézkedni nem nagy teljesítmény.

Miközben Csányi Sándor valami pozíciót nyert el nemzetközi szinten, idehaza gyakorlatilag semmi nem valósult meg a hangzatos tervekből. Az utánpótlásnevelés egy helyben topog, a nézőszám szánalmas, a klubok semmire nem képesek nemzetközi szinte, a válogatottról pedig elég annyit mondani, hogy Andorra.

Lassan egy évtizede megy a próbálkozás, és csak olyan számokkal lehet büszkélkedni, amik semmit nem mondanak. Az igazolt focisták száma meg a pályák száma nő? Hát remek. Csak a nemzetközi eredmények száma esik vissza. Na meg a nézőké: érthetetlen, hogy százezernyi igazolt játékos van, de egy hétvégi fordulóra 15 ezer ember megy ki. Gyanítom, akad, aki szerint kicsit kozmetikázzák a számokat...

Visszautalva a pár nappal ezelőtti témára, a Bajnokok Ligájába jutás megnehezülésére, azért érdemes felhozni valamit. A "kiscsapatok", a hátrább sorolt bajnokságok legjobbjainak bejutása tényleg nehezebb lesz, de ne feledjük, azért más úgy nézni a nagycsapatokat, ha valamennyire mégis érdekeltek vagyunk. Talán a horvát vagy a lengyel bajnok nem kerül oda, de a Barcelonában, a Real Madridban, a Bayern Münchenben ott vannak a horvát és lengyel játékosok. Hiába fáj, hogy a bajnokcsapatuk nincs ott a legjobbak között, mégis van kinek szívből szurkolni.

Ennyit számít az, ha valahol nem csak duma meg lóvé van, hanem teljesítmény. Igazság szerint az MLSZ fiatalszabályával is az volt a baj, hogy a számszerűséget díjazta, nem azt, hogy mennyire jó játékosokat nevelt ki adott klub. Persze a semminél ez is több volt- de amíg pár akadémiának ezek a tízmilliók aprópénznek tűntek, addig végképp nem volt jelentősége.

Még csak elképzelésem sincs, hogy mi lehet a megoldás a mélyrepülés megállítására. Elvileg nálam sokkal okosabb és jobban fizetett emberek főállásban foglalkoznak ezzel, a végeredményt meg láthatja mindenki. 

Lassan egy eltelt egy évtized a Csányi-érából, egyetlen részsikert elérve (az EB-részvétel, amit rögvest negligáltunk is az utána jövő égésekkel), most majd nyilván lesznek remek új ötletek, új koncepciók. Nem majd uraim, majd jövőre biztos sikerül- valószínűleg ez a jelszó pár évtizede a magyar fociban, bárki is áll a szövetség élén. Az akadémiák átnevezésén pedig tényleg el lehet gondolkodni, mert a magyar foci legnagyobbjainak nevét csak erodálja, hogy milyen intézményre pingálták fel azokat...

Szeretném hinni, hogy tényleg haszna van az edzések utáni nyújtásnak.

Az a jó fitneszvilágban, hogy ha az ember kicsit keresgél, mindenre talál érvet és ellenérvet is. Könnyű zavarba jönni attól, hogy az egyik oldal szerint milyen szuper futni, a másik szerint meg az nem sokat ér, inkább súlyzózzunk, a harmadik szerint jó a kardió, de nem mindegy hogyan és így tovább.

A nyújtások izgalmas világának is megvannak az okosságai. Én mostanában általában azt látom, hogy edzés előtt pont nem fontos a nyújtás, vagyis inkább káros, utána viszont nagyon is szükséges. Számomra ez része is a rendszeres edzésrutinnak, azt az 5-6 percet mindig rászánom a végén, bármit is csináltam. 

Nyilvánvaló, ugyanúgy megvan a tudománya a nyújtásnak, mint a gyúrásnak vagy a kocogásnak. Szeretem úgy csinálni, hogy érezzem, ott és úgy nyújt a mozdulat, ahol és ahogy kell. Csak egy kis igazítás a pózon, és egész más a végeredmény- ezt is tanulni kell. Így aztán amikor az egyik teremben a nyílt napon stretching órát hirdettek, elmentem rá.

Van abban valami báj, hogy minden ilyesfajta mozgásnál megemlítik a jógát, aztán hozzáteszik, ez nem az. Azért bevallom, meglehetősen ismerősek voltak a pózok, a legnagyobb különbségnek az tűnt, hogy a végén nem volt relaxáció. No meg hogy a nyújtásokat kifejezetten alaposan végeztük, s bizony megint rá kellett jönni, hogy az egyik jellegű mozgásforma űzése egyáltalán nem jelenti azt, hogy a másikban is nagyot fejlődök.

Hiába nyújtok a normál edzések után, egy intenzív órában csak nyújtani egész más. Kellemes kihívás volt, jól is esett, és másnap meg is éreztem annyira, mint egy gyúrást. És persze rájöttem, megint egy olyan területre tévedtem, ahol rámférne a rendszeres gyakorlás, mert erősen el vagyok meredve. (Még ha az edzések utáni nyújtás arra elegendő is volt, hogy magamhoz képest hajlékonyabbá váljak.)

Ilyenkor azért elgondolkodom. Tudom, hogy a futásban is el lehetett jutni oda, hogy az erős sétában is kifulladó tunyából pár kilométert nyugodt tempóban lekocogni képes amatőrré váltam. A súlyzózásban is mérhető a fejlődés, megerősödtem minden kétséget kizáróan, ez is jó érzés.

Vajon a nyújtásban hol van a limit? Meddig lehet eljutni nekem, középkorú férfiként a mostani állapotomtól? Néhány póz ugyanis kifejezetten szenvedős volt, míg mások, a jógából jobban ismerős mozdulatok normálisan mentek. Bevallom, kicsit piszkálta a büszkeségemet, amikor láttam, körülöttem páraknak azért jobban sikerültek a nyújtások.

No, nem féltékenység ez, csak tudom, hogy mindenben lehet fejlődni. És máris azon morfondírozom, hogy egy-két hetente mégicsak be kellene építeni az edzésprogramomba valami kifejezetten nyújtó jellegű mozgást. A jóga mindig kézenfekvő választás, és szinte minden sarkon tartanak is órát- hogy jól vagy rosszul, az persze egy egészen másik kérdés. Itt a stretching is, ha egy rövidebb, sportosabb változat érdekel. 

Szóval választék az van, és innentől kezdve már csak rajtam múlik, melyik lehetőséget választom. De már érzem, ez a dolog nem hagy nyugodni- egy év múlva visszatérhetünk rá, lett-e eredménye a nyújtással való elmélyültebb barátkozásnak.

Az UEFA nem könnyítette meg a kiscsapatok dolgát a Bajnokok Ligájában.

Mindez persze minket, magyarokat is érint, hiszen a magyar bajnokság aztán igazán le van szakadva az európai élmezőnytől. Mostantól olyan világ van, hogy a nagy futballnemzetek csapatai közül még többet betonoznak be a BL-be, csak pár helyért megy majd a tülekedés az európai szinten nem nagyon jegyzett bajnokságok bajnokai közt.

Olvastam a híreket, amik arról szóltak, szegény magyar csapatoknak mennyire megnehezül a dolga, ha főtáblára akarnak kerülni. Miért, eddig könnyű volt, gyakran előfordult ez a csoda? A Bajnokok Ligájának megálmodása óta kétszer volt magyar csapat főtáblás (FTC, Debrecen), és összesen egy győzelmet szereztek ott- vagy két évtizede történt meg ez a hihetetlen varázslat. 

Szerintem olyan nagyon nem változik semmi: a magyar csapatok ugyanúgy villámsebességgel búcsúzhatnak el nemzetközi kupaálmaiktól, mint ahogy azt az utóbbi évtizedekben minden hazai szurkoló megszokhatta. Igazság szerint az a baj, hogy a meccseken mindig van egy ellenfél, egy hihetetlen játékerejű albán, fehérorosz vagy dán csapat, és amíg adminisztratív úton nem csinálnak helyet a magyar bajnoknak, lebonyolítástól függetlenül csekély az esély a BL-re.

Lehet most azon lovagolni, hogy mennyire kibántak a mieinkkel, na meg persze a többi kis ország kis csapatával, de azért az UEFA sem hülye. Vajon a szurkolók egy Dortmund, Liverpool, Barcelona, Internazionale csoportra kíváncsibbak, vagy egy olyanra, amiben a Liverpool meg az Inter helyett mondjuk az Apoel Nicosia és a Ludogorec kap helyet?

A nagy nemzetközi versengések a nagy nemzetközi rajongótábornak szólnak, és ezt mindenkinek el kell fogadnia, ettől válik igazi pénzgyárrá a BL is. Tudtuk jól, hogy a gigaklubok összeszövetkezése előbb-utóbb eredményt fog hozni: addig fenyegetőztek saját szuperligával, amíg az UEFA be nem hódolt, és be nem betonozta a legjobbak helyét a BL-ben. Ez a sorozat már annyira nemzetközi, hogy nem csak európai-, hanem világszinten is érdekes, és ez gyorsan eldöntötte a kérdést, a finn, lengyel, moldáv, dán bajnokra kell koncentrálni, vagy az angol, spanyol, olasz, német bajnokság negyedik helyezettjére.

Lehet itt keseregni, de már bocsánatot kérek, Magyarország tipikus példa: stadiont tudtunk építeni tucatszám, de se focit, se nézőt nem sikerült odavinni. Tulajdonképpen miért törődjön olyan országok bajnokságaival az európai szövetség, ahol a nézőszám kétezer ember körül mozog? Ezek a sorozatok már a hazai szurkolókat se érdeklik, nem hogy a külföldieket. (Sajátos példa, de jellemző: egyszerűen lecsúsztam róla, hogy elindult az NB1 tavaszi szezonja... Már ennyire nem követem én sem.)

Szóval otthon mindenki úgy rendezgeti a bajnokságot ahogy akarja, de a kontinentális kupa az kontinentális szórakoztatás. Nincs kizárva belőle semelyik kiscsapat (még...), bravúrral oda lehet érni, de ha nincsenek ott, akkor sem nagyon hiányoznak senkinek. Szerintem még a magyar focirajongók is az olyan meccseket várják, mint a Real-PSG, nem pedig arról álmodnak, mi lesz, ha a Fradi a csoportkörben nézhet szembe a Viktoria Plzennel.

El kell tehát fogadni ezt a helyzetet. Szurkolóként nem mondhatom, hogy ettől rosszabb meccsek lesznek a BL-ben, mert ez nyilván nem igaz. Magyar szurkolóként pedig már így is megszoktam, hogy a mieink sose jutnak el oda. Az meg nem nagyon hatott meg, hogy más futballszinten törpének számító országok csapatai viszont időnként igen. Így aztán számomra elhanyagolható a változás. A szurkolók többsége több sztárcsapatot láthat, a legjobbak helyét bebetonozták, míg a pénzzel kitömött klubcsapataink pedig kaptak egy újabb kiváló kifogást. Tulajdonképpen senki nem járt rosszul...