Csak mi magunk állhatunk álmaink megvalósításának útjába- talán ez lehet a pocakos indiai Schwarzenegger produkciójának üzenete.

Nézem ezt a felvételt erről az enyhén pocakos, ámde nem túl izmos úriemberről, aki meglehetősen csillogósra mázolt testtel pózol egy testépítő versenyen. (Gyaníhatóan nem végzett a dobogósok között.)

És felmerül a kérdés bennem: mosolyogjunk rajta vagy sem? Természetesen röhejes a látvány, nem is kicsit, de hát nem mindig azt szokták mondani a különböző lélekerősítő cikkecskék a női magazinokban, hogy ne a külvilágnak akarj megfelelni, csak a te belső hited, önbizalmad számít? Ha így nézzük, ez a sportember csak azt csinálja, amit ezek a "szakértők" javasolnak, szóval tapsot érdemel.

Lassacskán ciki lesz, ha egy sportversenyen a leggyorsabb, legügyesebb, legerősebb győz, mert ezzel indokolatlanul rossz érzéseket kelt a többiekben. Én úgy érzem, a túlzott finomkodással pont a fejlődésben vethetünk vissza mindenkit: ebben a műfajban, még amatőr szinten is kell egy normális önkritika. Ha lemegyek az edzőterembe, akkor vegyem komolyan, lássam, hol, miben tudok fejlődni, és persze értékeljem azt, honnan hová sikerült eljutnom.

De az színtiszta önbecsapás, amikor elvárom, hogy azokhoz mérjenek, akik nálam ezerszer több időt, munkát, energiát tesznek a gyúrásba, és ennek látszik az eredménye is. Inkább azt mondom, inkább essen rosszul ott hirtelen a jó szándékú kritika, minthogy magamat verjem át...

Tisztában vagyok vele, miben kell előre lépnem- de ezzel együtt azzal is, mit értem már el eddig. És van annyi eszem, hogy tudjam, jobb formában vagyok mint évekkel ezelőtt, ám az év vicce lennék egy testépítő versenyen. Azért pedig ugyan ne ünnepeljen senki, mert bedőltem az üres lózungoknak- ilyenek olvasgatása helyett inkább mozgok, és a valós eredményekre próbálok büszke lenni, nem az elképzeltekre.