Sportfoglalkozás

Sokféle mozgásforma van, és erősen eltérő, mi miben fejleszthet.

Amióta többet sportolok, meglehetősen változatos edzős kalandjaim voltak. Kocogás és biciklizés volt bőven, az inkább egyéni program a számomra. Jártam csoportos órákra, elsősorban jógára. És most van egy nálam jóval fiatalabb edzőtársam, akivel terembe járunk. Melegítünk egy kis futógépezéssel, aztán jöhetnek a gépek és a súlyzók.

Az az igazság, hogy a társ lelkesedése nyilvánvalóan hatással van rám, terembe járni általában kellemesebb kettesben. Az ember társalog közben, jól telik az idő. Pont a közösen űzhető jellege miatt szoktunk olyan terembe is járni, ahol van zsák, azaz bokszolhatunk is egy keveset.

Én mindig is szerettem ezt a sportot, bár többet néztem, mint kesztyűztem. De azért elboldogulok egy zsákkal, mert az nem üt vissza. Az edzőtársam fiatal lány létére óriási lelkesedéssel veti magát bele a a bokszba, élvezzük a közös edzést.

A súlyzózást is imádja, meg úgy általában azt a fajta kihívást, amit a vasgyúrósdi jelent. Ez alapvetően pozitív, s láthatóak az egyértelmű eredmények is: lényegesen csinosabb, mint egy évvel ezelőtt. Olyan nagy csoda nincs a dolog mögött, az életmódváltás része volt hogy kicsit máshogy eszik mint annak előtte, persze a tudatos, aktív mozgás is segít.

Az viszont érdekes, hogy nagyon úgy fest, az olyan lassabb mozgások, mint a jóga, nem igazán hozzák lázba. Nehéz elképzelni, hogy eljönne ilyen órákra, s élvezné a nyújtások és csavarások elmélyültebb hangulatát. Ami természetesen nem baj, ízlések és pofonok: mindenki mozogjon úgy, ahogy neki jól esik.

Csak valahogy úgy érzem, egyszerűen jó dolog olyasmit is űzni, ami másban fejleszt. A jóga és a boksz is menő, csak épp egészen máshogy. Nekem előbbi azért adott sokat, mert egyrészt a súlyzós edzések utáni nyújtásokat sokkal jobban, rutinosabban csinálom, és eleve hajlékonyabb lettem. Szóval jó döntés volt sok órára elmenni, és nyilván lesz is még folytatás.

S vannak olyan mozgások, amelyek harmonikus mozgáskultúrával vértezik fel az űzőket. Na ez az, ami távol áll a súlyzózástól. Nemrég hunyt el E. Kovács Éva mozdulatművész, akinek óráira sok hölgy járt évtizedeken át. És biztos vagyok benne, hogy aki rendszeresen vett részt rajta, az máshogy mozdult, máshogy tartotta magát, azaz ez ugyanúgy meglátszott az űzőkön, mint a gyúrás- csak máshogy. 

Gyanítom, jön majd mindenféle új trend, ami a régi mozgásformákból merít. E pillanatban a jóga divatos, felbukkant az edzésjelleggel űzött rúdtánc, légtorna, balettfitnesz. Aztán majd esetleg a mozdulatművészet klasszikus iskoláját is újból felfedezi magának a szélesebb közönség, amiben nem az erő a hangsúlyos, hanem a harmónia.

Nekünk magunknak sem árt felmérni, hogy nem szerencsés csak egyetlen célra koncentrálni, amikor mozogni kezdünk- legalábbis ha mindez csak hobbi a számunkra. Jó dolog képesnek lenni lefutni pár kilométert, de az se rossz, ha elbírunk egy szekrényt, és ezzel együtt ruganyosabbak vagyunk. A harmonikus mozgás kultúrája pedig szintén kellemes dolog- s ezt nem szűkítem le a nőkre, a hanyag tartású férfiakat elnézve sokunkra ráfér ezen a téren is a fejlődés.

A mázlink az, hogy nem kell új csodákat kitalálni, a módszerek jelentős része több évtizedes, akár évszázados tudásból merít. Már csak meg kell találni azokat a helyeket, ahol jól tudnak tanítani. Ebbe is kell egy kis munkát fektetni, nem csak a mozgásba- de hát ez is része egy alapos életmódváltásnak.

Elizabeth Swaney után máris új magyar csillag született: Tóth Ivett.

A félcső félsikerű akrobatája sokáig szolgáltatott beszédtémát, de lassan le fog csengeni a "szenzáció". Már amerikai műsorban is nyilatkozott, de lassan új twitter hashtagek lesznek menők az olimpia kapcsán, és az amerikai-magyar sportember (aki kvalifikációban menőbb, mint sípályán) nevét nem csak külföldön felejtjük el, hanem itthon is.

Pedig annyira mégsem kellene elfelejteni. A síszövetség és az olimpiai bizottság nem igazán tárta fel, hogy lehetett nevezni ezt a lányt az olimpiára, és miért nem tudta senki, mire képes a félcsőben. Őszintén szólva az ő kínos magyarázkodásuk egy picivel sem hangzik jobban, mint Elizabeth meséje arról, hogy ő igenis trükközött és nem lógott ki a mezőnyből.

Meg kell jegyezzem, amikor szóba került, hogy ezzel nagyobb figyelem irányul a síakrobatikára, eléggé beletalált: pillanatok alatt kiderült, nem csak a tízmillió futballszakíró, de a tízmillió síszakértő országa is lettünk. Naná, hogy én is okoskodtam a témában, pedig síléc még csak nem is volt a lábamon! 

És most aztán bátran véleményt mondok a műkorcsolyáról is, pedig ahhoz sem értek. A rockzenéhez viszont igen, így aztán elvből támogatom, hogy a mi lányunk AC/DC-re korcsolyázott. Szerintem ez ritka vagány döntés volt, és megértem azt is, hogy szerte a világon feltűnést keltett Tóth Ivett produkciója.

Az a véleményem, hogy a műkorcsolya az eleve inkább szórakoztató látványosság a sporton belül- és a profi sport maga is tömegszórakoztatás. Én tudom, hogy pár nagyokos most aztán jön azzal, mi illik a műkorcsolya-pályára, de volt már ilyen párszor, amikor az eleinte formabontó dolgok elterjedtek.

Ha visszagondolunk a művészi torna eleinte teljesen fekete dresszeire, amiből aztán színesek majd mintásak lette, a mai ritmikus gimnasztikázók pedig afféle mini estélyikben lépnek a szőnyegre, akkor érezhetjük, előbb-utóbb lebontanak régi szabályokat. Ami nyilván összefüggésben van azzal, hogy a sport legalább annyira üzlet, mint tiszta versengés. Ami látványosabb, eladhatóbb- ennyi az egész. 

Természetesen azért még a győzelemhez több kell egy menő kosztümnél, zenénél, de vannak még eszközök rá, hogy felfigyeljenek valakire. És Tóth Ivett szépen korcsolyázott, joggal jutott tovább, szóval ezúttal nem az olimpia bohóca miatt beszélnek a magyar sportról, hanem egy kis fiatalos merészség miatt.

Hamarosan az ő sztorija is lecseng majd, ám akik szörnyülködtek amiatt, mit tett Elizabeth Swaney a magyar sport megítélésével meg az olimpia eszméjével, most megnyugodhatnak: nem jött el az olimpia apokalipszise, mert egy lány bemutatott egy gyengécske produkciót a félcsőben. 

Persze azt nem bánnám, ha egy érem lenne a következő magyar vonatkozású szenzáció Phjongcsangban. Mert, bár néha nem úgy tűnik, az olimpia alapvetően mégiscsak sportesemény- és jó lenne, ha sporteredmények kapcsán emlékeznénk igazán sokáig a koreai történésekre.

70 éve alapították az elsősorban Amerikában népszerű autóverseny-szervezetet.

Amióta létezik autózás, azóta rendeznek versenyeket is. (Sőt, korábban, amikor még csak gyalog vagy lóval közlekedtek, akkor is gyakori volt a versengés.) Hamarosan az egész világon kitaláltak különféle autóversenyeket, volt hosszabb és rövidebb távú, gyorsulási és túraautós, és így tovább.

A floridai Daytona Beach a sebességőrültek mekkája lett, több világrekordot állítottak itt fel. Az Egyesült Államokban komoly üzlet lett a versenyszervezés, sok volt a néző és a résztvevő is.

William France Sr. Washingtonból költözött Floridába 1935-ben, és hamar belevetette magát a versenyzésbe. 1938-tól már ő felügyelte a Daytona Beach-en található híres pályát, versenyeket is szervezett.

France ráérzett, hogy a nézők élvezik a sorozatgyártású autók versengését. Ez ugyanis teljesen más, mint a kifejezetten versenyzésre épített csúcsjárművel összecsapása. Ám France azt is látta, hogy rengeteg kétes alak szállt be a versenyek szervezésébe, akik gyakran léptek le a nevezési díjakkal, bevételekkel. A tisztességtelen szervezők miatt az egész autóversenyzés jövője borús volt.

Így aztán France néhány meghatározó, megbízható szervezővel és versenyzővel leült tárgyalni, és 1948. február 21-én megalapították a NASCAR nevű szervezetet. A NASCAR a  National Association for Stock Car Auto Racing elnevezés rövidítése, azaz már az elejétől fogva az ún. stock car versenyzésre koncentráltak. Természetesen mára már elég sokat módosult a szabályrendszer, a mai NASCAR-autók csak nevüket illetően hasonlítanak a sorozatgyártású utcai modellekre. A körpályákon zajló iszonyú tempójú versenyek jellemzője a szó szoros értelemben vett küzdelem, a sok ütközés, előzés- ettől látványás, ezért szeretik a nézők.

A NASCAR-versenyek gyorsan népszerűek lettek, mára pedig dollármilliárdos üzletágról beszélhetünk. Több sorozat zajlik a szervezet égisze alatt, nézettséget, rajongók számát tekintve talán csak az amerikaifoci ligának, az NFL-nek van nagyobb tábora az Egyesült Államokban. Persze a sportpiacon is vannak változások, a NASCAR előtt is állnak kihívások, de még mindig rengeteg a szponzor és a néző.

Számomra a NASCAR-történet egyik érdekessége az, hogy már a kezdet kezdetén, a legelső versenyeken is rajthoz álltak női sofőrök, több-kevesebb sikerrel. Mindenesetre Sara Christian, Louise Smith, és Ethel Flock már a negyvenes évek végén ott lehettek a mezőnyben. 

A NASCAR egyébként még ma is családi vállalkozás, William France unokája, Brian France a jelenlegi elnök. Vélhetően amíg lesz autózás, addig lesz autóverseny is- aztán ha az utakon csak önvezető járművek lesznek, kiderül, az ilyen régivágású versenysorozatok eltűnnek-e, vagy pont ellenkezőleg, még érdekesebb lesz, hiszen már csak maroknyi ember kiváltsága lesz a saját autó vezetése...

Nem röhög, neked se menne jobban!

Nem gondoltam, hogy pont a magyar nézők számára nem igazán érdekes freestyle félcső versenyszámban induló amerikai-magyar versenyző lesz az olimpia egyik szenzációja. Kár, hogy nem pozitív értelemben.

Elizabeth Swaney-t máris együtt emlegetik a jamaicai bobcsapattal, Eddie-vel a sassal, illetve a tongai sífutóval. Az ilyen témákra érzékeny sportsajtó is remekül szórakozik a "bravúros" gyakorlaton, amit vélhetően egy jobb képességű amatőr ugyanúgy megcsinált volna.

De azért... Amikor az index leírja, hogy Elizabeth Swaney leégette a magyar sísportot, felkaptam a fejem: mit égetett le? Az utóbbi pár évtizedben a nagy nehézkesen olimpiára kijutott alpesi- vagy északi sízőinknek bérelt helye volt a mezőny legvégén, talán csak az egy Miklós Editet kivéve. (Aki egyébként más ország színeiben indult mielőtt magyarként versenyezni kezdett volna.)

De nyugodtan nézegethetjük a magyar bobosok eredménylistáját is, ott is akad bőven a mezőny végére elegendő teljesítmény. Szóval nagy általánosságban nem az a jellemző, hogy a magyarok vitézkednek a téli olimpián, hanem az ellenkezője- tulajdonképpen ez az eredmény számszerűleg nem nagyon lóg ki a sorból.

A mutatott teljesítmény attól még persze mókás, de az, hogy bemutathatta gyakorlatát, több tényezős játék. Miss Swaney olimpián akart indulni, és megtalálta azt a versenyszámot, ahol az élmezőny szűkössége miatt erre lehetősége nyílt. Az ő hibája, hogy egy maroknyi sportoló jó ebben a versenyszámban, így erős amatőrként neki is sikerült kvalifikálni? Mindenki harcol azért, hogy nagyobb mezőny legyen az olimpián, hát ennek ez az eredménye. Ha csak a legjobb 12 nevezhetne, máris esélye sem lett volna kijutni.

Másrészt azért a magyar szövetségnek legalább annyira sara az égés, mint a versenyzőnek. Tudtommal Elizabeth Swaney nem kényszerített senkit arra, hogy magyar színekben nevezze. Senki, soha nem vette a fáradtságot,  hogy megnézze, mit tud ez a hölgy a sípályán? Mert egyik percről a másikra nem felejthette el a síakrobatikát! Ő pont ugyanilyen égő freestyle produkcióra lehetett képes világkupa-versenyeken is. Ha a szövetségben most bárki meglepődött, akkor azért az is sokat elmond arról, hogy isten tudja milyen okból, csak a csapat létszáma számít, az nem, hogy mennyire ütőképesek a versenyzők. A szakkommentátor is kéri a nézőket, hogy ne ebből vonjanak le kövezketetést a magyar freestyle sí színvonalára- szép szavak, de mégis őt nevezték!...

És végül még egy apróság. Könnyű most mulatni a magyar színekben bénázó versenyzőn, ám ez azért van mert el vagyunk kényeztetve magyar sportsikerekkel. (Már persze ha megfeledkezünk a magyar téli olimpikonok egy részének korábbi nem túl veretes eredménysoráról.)

Felülről nézve minden más: amikor a magyar kajakos lányok nem egyszer, nem kétszer végigverték a világot, ki foglalkozott azzal, hogy a vert mezőny végén röhejesen lemaradtak tőlük a többiek? Ott is egészen szűk volt a világelit, a többiek csak díszletnek indultak. Lehet, hogy nem volt olyan feltűnő a történet, mint Miss Swaney akrobatikát mellőző akrobatikus síelése, de szakszemmel nézve nagyjából annyira volt gyengécske az eredményük Janicsékhoz képest, mint amennyire most a magyar síelő elmaradt a sportág krémjétől. (Na jó, Swaney produkciója tényleg látványosan a nagy büdös semmi volt, szóval azért van alapja a felháborodásnak, de a lényegen ez sem változtat, miszerint pár sportágban az élmezőny és a lemaradók közt fényévnyi a különbség.)

Magyarán ez a lány kihasznált egy lehetőséget, amit a sportág nyitott a számára, ahol nem erős a szelekció. Élt azzal is, hogy a magyar olimpiai bizottság lecsapott rá, csak azért, hogy nagyobb legyen a csapat. Miben lenne ő hibás? Szeret síelni, saját pénzén elindult világkupa-versenyeken, nevezett és ott lehetett az olimpián. Minden szabályos volt, a nemzetközi szövetség, a magyar illetékesek mind áldásukat adták rá. 

Tehát álma csak úgy teljesülhetett, hogy valakik hozzásegítették. Ne csak rá mutogassunk ujjal az égés miatt, másoknak is volna elszámolnivalója az ügyben. A sok gyalázkodónak üzenem, ugyanilyen bátran vonják kérdőre azokat is, akik nevezték őt. Ja, meg a szakértők és riporterek is feltehetik a kezüket, amiért fogalmuk nem volt róla, hogy a magyar színekben egy full amatőr olimpikon csinál magából viccet.  És ne csináljunk hőst Eddie-ből meg Ericből, rajtunk ugyanúgy csak röhögtünk, az idő szépíti meg a legendájukat.

Ha Elizabeth Swaney mindenkit átvert volna azzal hogy egy sígéniusz, már filmbe illő lenne a sztorija. De a valóság sokkal kijózanítóbb: ő csak az olimpián bénázott, míg sok mindenki más előtte. Igazi csapatmunka volt ez!...

Mikor adjon bele mindent egy versenyző, ha nem most?

Amikor az ember izgul a mieinkért, átélheti a váratlan sikereket és a kicsit kellemetlen történéseket is a magyar sportolókkal. Ez egy olimpia, itt bekerülni egy döntőbe óriási eredmény, s ha valakinek ez sikerül, mindenképpen megérdemli az elismerést. 

És az, ahogy Jászapáti Petra némi szerencsével, de okosan versenyezve odakerült, mindenképpen dicsőség, s aztán a döntőben is helyt állt. Liu Shaolin Sándor pedig esélyesként harcolta ki a döntős részvételt, ám ott már nem volt szerencséje- nem tudom hibáztatni, amiért nem biztos ötödik helyre ment, olyat már szerzett. Harcba szállt az éremért, most nem járt sikerrel, de azt gondolom, győzni csak úgy lehet, ha az ember kockáztat.

A rövidpályás gyorcskorcsolyában egyébként is benne van az ütközés, az esés, a kizárás esélye minden pillanatban. És ugyan nem mindig a mi oldalunkra ítél a bíró, sőt, eleve nehéz elfogadni, hogy a célbaéréssel még nincs vége a futamoknak, de kell valami, amitől más ez, mint a hagyományos gyorskorcsolya. 

Az olimpiának pedig még nincs vége, hiszen a két Liu testvér vezérletével a csapat is olimpiai döntős, és vannak még egyéni számok. Az önmagában ritkaság nekünk, magyaroknak, hogy van kikért izgulni egy téli olimpián, szóval már ezért önmagában kijár az elismerés a sportolóknak. Aztán ki tudja, lesz-e még nagyobb öröm a végén!

De az biztos, hogy aki nem küzd, nem próbálkozik, az nem is nyerhet. Az olimpia egyik legnagyobb sztorija az, hogy a teljesen esélytelennek gondolt, inkább snowboard versenyzőként ismert cseh Ester Ledecka kölcsönlécekkel versenyezve megnyerte a Super G-t. 

Itt is nyilván a bátorság, a bevállalósság sem elhanyagolható. A többihez képest később feltűnt sportágak, a hagyományosabb versenyszámok mellett maguknak helyet követelők űzőit egy ideig nem veszik igazán komolyan, aztán szép lassan ott is úgy megugrik a színvonal, hogy számolni kell velük. Azért Ledecka bizonyítja, a snowboard sem afféle felpumpált hobbisport, ha ennek űzőjeként is legyőzi az alpesi sí élmezőnyét egy olimpián. 

Mindenesetre a cseh versenyző szenzációs győzelme pár dologra rámutat. Egyrészt nem az utcáról esett azért be, már az is komoly eredmény manapság, ha valaki az olimpiára kijut- meg kell becsülni egy 33. helyezést is, mert ez sem sokaknak adatik meg, rengeteg munka van benne. Szóval elég sokat tett azért, hogy ott lehessen a legjobbak között. Kölcsönléc, esélytelenség, mezőny végéről indulás- ez mind igaz, de ez csak a sztori része a dolognak. Aki ott van, győzhet- erről szól az olimpia, mint minden jó verseny.

Másrészt pedig az győzhet, aki kockáztat. A fentiek ellenére úgy állt oda, hogy nem számít, ha elbukik, ha esetleg nem jön össze a jó eredmény, de ne mondhassa magáról, hogy nem próbált meg mindent. Megtette, és összejött, míg mások esetleg nem ilyen szerencsések. Mert a sporthoz kell szerencse is, kitartás is, munka is, no meg küzdőszellem. Ezért nem tudok morogni amiatt, ha a mieinknek valami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, ha azt látom, minden erejükkel győzni akartak. 

Remélem, hogy látok még magyar érmest az olimpián, de akkor sem leszek csalódott, ha "csak" remekül helytálló, keményen küzdő sportolókra lehetek büszke, akik a mi színeinket viselik. Számomra ez is egyfajta győzelem!