Merjünk kicsit álmodni: Pintér Attila már 50-100 igazi szurkolóval is beérné.

Én tudom, hogy a pénz rohadtul nagy úr. Ha valakit megfizetnek, akkor mindenféle helyre eligazol. Abszolút nem akarok a magyar bajnokság olyan csapataira mutogatni, ahol csak pénz van, teljesítmény nincs: a Kínába vagy arab országokba igazoló sztárok is lehajolnak az apróért.

Mondjuk Felcsútra egyelőre nem Iniestát sikerült elcsábítani levezetni (még), de azért két csapatra való zsoldost igazoltak az egyébként gyökértelen, és akadémiaként csekély eredményt felmutató klubhoz. És a jelentős részben külföldi focisták között vannak szép számmal drága, ám haszontalan játékosok.

Ugyan Pintér mester rendszeresen kap hideget-meleget szakmai munkájáért, ezt a szedett-vedett, lélektelen bagázst bevitte a magyar kupába, ami derekas teljesítmény. Az egy másik kérdés, hogy a magyar futballkörökben közutálatnak örvendő felcsútiak sikerének nem gratulált szívből senki. 

Valahol nagyon rossz érzés lehet azt tudni, hogy a csapatodnak kizárólag ellendrukkere van. És aztán kifakad az elkeseredett edző, hogy talán, majd egyszer, egy szebb, távoli jövőben lesz 50-100 drukker, aki szívből biztatja a felcsúti aranylábúakat. Mert nyilván fáj, hogy ennyi sincs.

Az őszinteség meg a magyar foci nem jár éppen kéz a kézben, de ez a kicsúszott mondat sokat elárul, hol tartunk. Nem az 5-10-20 ezres arénák kellenek ide, hanem legalább egy maroknyi igazi szurkoló. Nem ingyenjegyesek, nem szervezett gyerekcsoportok meg kivezényelt kiskatonák, hanem olyan emberek, akiknek számít a foci. A Diósgyőr újabb veresége azt a szomorú forgatókönyvet vázolja elénk, hogy az egyik fellegvár a szép új stadionját a másodosztályban lakja be.

Ha pedig velük tart a Vasas is, akkor végképp tragikus helyzetkép tárulhat elénk. És most kezdi el az ember megérteni, miért is vetődik fel a látszámemelés ötlete, újra, sokadjára. Hiszen iszonyú blama mindenki előtt, hogy a nagymúltú, népszerű csapatok az ajcsiba kapott új stadionokkal a második vonalba kényszerülnek, és az élvonal(?) lassan teljesen ellaposodik.

És az a szomorú, hogy a kormányt (és nyilván a stadionépítéseket is) teljes mellszélességgel támogató Origo címlapján arról áradozik, micsoda fantasztikus hangulat volt a dunaszerdahelyi focicsapat rangadóján. Jegyezzük fel, egy ilyen összeállítású csapat meccséről írnak nagy lelkesedéssel a magyar sajtóban: Macej – Koštrna, Šatka, Záhumenský – Živković (Almási 82.), Ljubičić, Herc (Divković 60.), Pambou, Davis – Vida (Pačinda 68.), Bayo. Ebben a gárdában még annyi magyar srác sincs, mint a felcsútiaknál, pedig ez nagy szó!

Állítólag még sok magyar szurkoló is inkább Dunaszerdahelyre megy, ha a DAC komoly meccset játszik. Hát ezzel nem büszkélkedni kellene, ezen inkább sírni lehetne. Hogy miért nem Diósgyőrbe, az Üllői útra járnak át a magyar nemzetiségű drukkerek onnan? Miért nincs videó arról, ahogy tízezer ember Pakson énekli az Atomváros blues-t? 

De hát ezek messzire vezető dolgok lennének. Odafenn, a foci csúcsán továbbra is sok ezer nézőről álmodoznak. Odalenn meg az van, hogy egy szlovák bajnoki hangulatáról írnak magyar lapok, egy pénzzel kitömött magyar csapat edzőjét pedig pár tucat néző boldoggá tudna tenni. Na ez a realitás!