Sportfoglalkozás

A magyar sikereknek lehet örülni, vannak nagy sportteljesítmények, de a hangulat valami csapnivaló Rióban.

Amikor az olimpia rendezését is elnyerte Brazília, ami a foci világbajnokságnak is otthont adott, azt a benyomást keltette, hogy Dél-Amerikában is komoly, jó változások lehetnek. Aztán kiderült, hogy azért nem annyira szépek a kilátások arrafelé, döcögősen haladt az olimpiai építkezés, megroppant a gazdaság is.

Az ember úgy van vele, hogy arrafelé a szervezésben ritkán kimagaslóak, de legalább abban nem lesz hiba, hogy a hangulat jó legyen. Latinos temperamentumú szurkolókkal, pörgéssel, hangzavarral, zenekarokkal.

Hát, nem egészen így lett. Vagyis egészen nem. A sors úgy hozta, hogy az olimpia első hetét nem idehaza nézhettem a tévében. Más ország, más sportágakban voltak érdekeltek: díjlovaglásba, gyeplabdába, kerékpározásba meg hasonlókba is belenéztem. És mivel nem volt magyar kommentár, ami önmagában is hangulatot teremt egy izgalmas esemény során, másra figyeltem. Az üres székekre, sőt, széksorokra. Amikor a brazil strandröplabdások félház előtt léptek a pályára, nem hittem a szememnek.

És utána már tudatosan figyeltem rá, hányan vannak a nézőtéren. Birkózó olimpiai döntőkön, atlétikai versenyeken, meg még sok más helyen rengeteg üres helyet láttam. Olvastam, hogy a nemzetközi olimpiai bizottság szerint ez gáz (szerintem is), a szervezők viszont magyarázkodnak, hogy lusták a nézők, vagy több ugyanabban az időben rendezett eseményre vettek jegyet (ez némileg ellentmond a lustaságnak), meg egyébként is későn eszmélnek a brazilok. Ja, meg a több tízezer ingyen osztogatott szponzorjegy-birtokos nagy részének esze ágában sem volt elmenni.

Már olyat is olvastam, hogy ingyen kéne odaengedni iskolás csoportokat, nézzenek már ki valahogy a versenyek. Hát, nem tudom... Ez mégiscsak egy olimpia, nem pedig valami fájdalmasan unalmas tömegrendezvény, ahova kivezénylik az embereket. Itt azért óriási dolgok történnek, szinte minden sportágban a világ legjobbjai láthatóak. Én nem vagyok híve a budapesti olimpiarendezésnek, de nem hiszem, hogy ha itt lenne ilyen esemény, ne próbálnék legalább egy-két versenyre kimenni.

Apropó, Budapest 2024. Miközben zajlik az olimpia és ezzel párhuzamosan töretlenül zajlik a magyar főváros kandidálási kampánya, azoknak a sok millióért tanulmányokat író szakértőknek alaposabban oda kellene figyelni arra, mi történik Rióban. Nyilván a kevés néző miatt kevesebb a bevétel, a kevés külföldi látogató miatt pedig durván veszteséges lesz a rendezvény. És nem lehet tudni, egyszeri-e ez a nézettség-visszaesés, vagy egy trend kezdete.

Nagyon nem lenne jó, ha Budapest egy népszerűtlenségi hullámvölgyben kapná meg a lehetőséget a rendezésre, mert az a szomorú helyzet, hogy akár van néző, akár nincs, a lebonyolítást a vállaltaknak megfelelően kell megoldani, bármennyibe kerül. A brazilok se mondhatják azt, a kevés néző miatt egy helyre terelik a birkózókat és a vívókat, mondjuk.

Kizárt, hogy ezeknek a gigaeseményeknek a népszerűsége visszaessen? Nem hiszem. Vannak roppant kedvelt sportágak (foci, tenisz például), ahol az olimpia másodlagos, a versenyekre nem nagyon figyelnek oda. Vannak alapvetően nem világszerte követett események, amelyek olimpiai szereplése sem változtat azon, hogy sok helyen nem nézik azokat. Aki felháborodik, amiért ide sorolom például a kajakozást, attól megkérdem, ugyan hány hetes rögbi vagy gyeplabda meccset izgult végig az idén? Meglepő, de azok az alapsportágak tűnnek igazán kedveltnek, amik már az első olimpiákon is azok voltak: atlétika, úszás, torna. (Legalábbis tévés nézettségben jók ezek szerintem, Rióban már ezekkel sem lehet biztosra menni.)

Szóval az olimpiákról magukról el lehet töprengeni. Hány versenyszám kell, biztosan azt kell-e erőltetni, hogy minél több sportág beverekedje magát a programba? Vagy a gigarendezvények irányából el lehetne-e menni egy színvonalas, érdekes, pörgős, de kisebb, átláthatóbb, olcsóbb- és szerethetőbb irányába? 

A választ nem tudom, és biztos vagyok benne, hogy az ún. szakértők sem tudhatnak minden szempontból biztosat- bárminek az igazolására vagy cáfolatára elő lehet rángatni egy statisztikát. (Maximum csak az fáj, hogy ők sok pénzért nem látnak a jövőbe...) 

Mindenesetre a magyaroknak lehet szurkolni. Most végre én is láthatok több magyar érdekeltségű versenyszámot, hallom az időnként nagyon belelkesedő, jó hangulatot teremtő kommentátorokat, tehát így kicsit élvezetesebbek a riói játékok. Csak azokat a fránya üres székeket ne látnám továbbra is...

Mit is mondhatnék? Sportbloggerként az ember éveken át vár arra, hogy megoszthassa valamikor frappáns csattanóként a GM49 egykori felvételét, a Bár lennék súlylökőt. 

És most itt az alkalom, Márton Anita remek olimpiai bronzérmének tisztelére beilleszthettem a dalt...

Lenne meglepődés, ha a túlpörgetett feminizmus valódi változást hozna a sport világában.

Olvasom az origo sportos hírei közt, hogy egy bölcs hölgy összeszedte, miféle szexizmusokat lehet megtapasztalni az olimpiai beszámolók kapcsán. A jópofáskodó bingónak azért pár pontja kissé problémás.

Kezdjük azzal, ami talán szót se érdemelne: szexizmus az, ha egy női versenyző esetében kiemelik, a mögötte álló férfi edző mennyit tett a sikeréért. És ha férfi versenyzőről beszélünk, akkor az mi? Darnyi Tamás esetében például volt vita abból, hogy sokszor említették a zseniális Széchy Tamás nevét is a sikerei kapcsán? Vagy fordíthatunk egyet: amikor Kammererék négy éve az olimpián dobogóra kerültek négyesben, edzőjüket, Fábiánnét, a híres Kati nénit is megillette az elismerés. Jogosan! De akkor a fiúkat hátrányos megkülönbzötetés érte, mert edzőnőjük is reflektorfénybe került? Vagy az volt a hátrányos megkülönböztetés, hogy Kati néni nő és lám így is remek edző? Össze vagyok zavarodva.

Szóval ez egy kamu dolog, semmitmondó üres puffogás. Önmagában az edző kiemelése, elismerése nem jelent semmit. Az más kérdés, hogy ha a sportoló érdemeit semmibe veszik, másnak tulajdonítják, de az nem szexizmus, hanem csak hülyeség, és bizony férfi versenyzőkkel is előfordul.

Lépjünk tovább! A másik pont, amin felvontam a szemöldököm, az a nők eredményének férfiakéhoz hasonlítása. Hoppá, hoppá, az origón volt egy beszélgetés Hargitay Andrással, az úszók szövetségi kapitányával, és felteszik neki a kérdést, mit szól ahhoz, hogy Hosszú Katinka jobb időt úszott, mint ő annak idején? Azaz egy női sztár eredményét egy férfiéval vetik össze- szexista lenne az újságíró? Szerintem baromira nem, és ki is kérném magamnak a helyében. 

De van egy javaslatom, ha valakit az ilyesmi ennyire nagyon zavar. Meg kell szüntetni a külön női és férfi versenyeket, mindenki induljon azonos mezőnyben. (Ez egycsapásra rendezné a transznemű sportolók ügyét is.) Soha többé nem merülne fel, hogy a női versenyzők kevesebb díjazásban részesülnek, háttérbe szorulnak. Pont ugyanazt kapnák, mint a férfiak, amennyiben legyőznék őket.

Ritmikus gimnasztikában és műúszásban ez például szép perspektívát nyitna a hölgyek előtt. Csak a csapatsportágakban, a küzdősportokban, az atlétikában, az úszásban meg más hasonló műfajokban kerülnének hátrányba. Viszont eljönne a tökéletes igazságosság korszaka. Nem lenne értelme női győztest férfi győztessel összevetni, mert csak egy győztes lenne- ki nézi azt, hogy nő vagy férfi nyeri a száz méteres síkfutást, egyenlő esélye van mindenkinek rá!...

Gyanítom, nem sokan lennének boldogok ettől a feminista utópiától. Azok a bajnokaink, akik -tetszik, nem tetszik- férfimezőnyben messze nem lennének dobogósak, pedig fantasztikus sportemberek, iszonyú kemény munkával a hátuk mögött, nem kapnának szerintem röhögőgörcsöt az ötlettől. Hiszen így sikerülne kiharcolni számukra azt, hogy a legjobb eredményük egy olimpiai 26. hely lehet. Már ha képesek lennének kiharcolni a kijutást.

Én viszont büszke vagyok az ő sikereikre is, örülök neki, eszem ágában sincs fiúsított olimpiát támogatni. Azt gondolom, ugyanannyi jutalom járjon a női olimpiai bajnokoknak, mint a férfiaknak. Hiszek az egyenjogúságban- de tisztában vagyok vele, hogy ettől még vannak különbségek, amiket tiszteletben lehet tartani. Nincs az a feminista, aki eltünteti azokat az eltéréseket, amik miatt a férfiak sok versenyszámban jobb teljesítményre képesek. De ha úgy gondolják, hogy nincs különbség, és hátrányos megkülönböztetés a külön női mezőny, hát tessék. Engem nem érintene egy ilyen változás. Akit viszont igen, azt is tessék már megkérdezni a nagy szexizmus-harc közepette, hogy mit is szeretne...

A magyar válogatott kapitánya arab földre szerződött szép pénzért, és máris megindult a locsogás. Kimaradhatok belőle? Naná, hogy nem!

Szerintem először is azt kell leszögezni, akár én okoskodok, akár más, ez Dzsudzsák élete, karrierje, neki kell döntenie, csakis ő lát át mindent, ő tudhatja, milyen megkeresések voltak (vagy nem voltak), mennyi pénzről beszélünk és így tovább. Az átlagember sem boldog tőle, ha vadidegenek beleszólnak, miért az a szakmája, miért olyan színűre festi a falat vagy hogy neveli a gyerekét. Egyébként is, mondhat mindenki amit akar, majd eldöntjük magunknak mi legyen- ezt tette ő is.

Amikor arról beszélünk, Dzsudzsák a pénzt választotta, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy nem tudjuk, volt-e más választása. Nagyon könnyű úgy igent mondani egy zsíros szerződésre, hogy alternatíva nem akad helyette. Ráadásul 29 éves, mit mondjunk hozzá képest a nála is fiatalabban arabokhoz szerződött, szintén válogatott Németh Krisztiánra, a magyar foci nagy vándormadarára? A helyzet az, hogy az Anzsi Mahacskala és a Bursaspor után nem akkora visszalépés egy arab bajnokság.

Tisztában kell lenni vele, hogy a legjobb európai bajnokságok csapatai nem egy 29 éves magyar játékosra kapják fel a fejüket, aki nem elég, hogy a fent említett csapatokba szerződött el, de még ráadásul az orosz illetve török bajnokságban sem alkotott maradandót. Az, hogy a válogatottban voltak jobb meccsei, szép dolog, de utoljára talán a PSV-ben volt hasznos, meghatározó ember Dzsudzsák. Az meg nem tegnap volt.

Ha már azt firtatjuk, a karrierje miért áll úgy, ahogy áll, akkor inkább az lenne megkérdőjelezhető, miért a mahacskalai csapatot választotta a holland bajnokság után 2011-ben, amikor fiatalabb is volt, talán mások is érdeklődtek utána. Kitűnő korban volt, sikerekkel a háta mögött, akkor lehetett volna szintet lépni. Most már nagy-nagy illúzió azt hinni, hogy a Liverpool és a Bayern megfigyelői egymásnak adták volna a kilincset a Bursaspor meccsein...

És az csak illúzió, amikor azért értetlenkedik valaki, hogy a viszonylag jól sikerült EB után miért nem kapkodnak a magyar focisták után. Lovrencsics hazatért a Fradiba, a többiek közül se került senki sztárcsapatokhoz, Nagy Ádám előtt áll talán a legszebb feladat Bolognában- de ne feledjük el, a töredékét fizették érte, mint mondjuk a fiatalabb Renato Sanchesért. Tudomásul kell venni, hogy a "magyar focista" szókapcsolat nem felfele, hanem lefele srófolja a játékosok értékét. Mert egy-két elfogadható válogatott meccsen túl a magyarokból kevés helyen lett csapataik húzóembere.

Most képzeljük el, ha valaki a mieink meccsei után azt mondta, csak van valami ezekben a magyarokban, nézzük már meg őket még tétmeccseken! Mondjuk a nemzetközi kupában a Debrecent egy fehérorosz csapat ellen, vagy a Fradit a Bajnokok Ligája selejtezőjébe beugrott albán Partizani ellen. Ugye nem kell magyarázzam, az ottani teljesítmények után mennyi esély volt a válogatott hőseinek egy jó külföldi szerződésre? 

Dzsudzsákért tehát nyilván nem futott be rengeteg sztárcsapat ajánlata sok pénzzel, ő egy már nem annyira fiatal, mostanában klubcsapataiban nem kiugró teljesítményt nyújtó játékos, akihez hasonlóból bőven szaladgál a pályákon. És ezzel nem bántani akarom, ezt az ítéletet nem mondtam ki, hanem a piac- ha nem így lenne, nem az emírségekbe menne. Ez csak részben az ő hibája, részben a magyar futball megítélése az okolható érte. Viszont ha már így alakult, akkor nyilván meg akarja alapozni a jövőjét, hiszen ki tudja, mennyi ideig hajlandóak bárhová is szép fizetéssel csábítani. A focipályán már nincs olyan sok éve, most kell jól keresnie. És slussz. Ebből a szempontból tökéletes a döntés.

Az meg csak bohóckodás, amikor azon töprengünk, mi lett volna ha... Nincs "ha". Ami volt, elmúlt, és most pedig talán csak ez volt az egyetlen értelmes, valamilyen szempontból jó ajánlat. Ami erősen leegyszerűsíti a választást...

Lucy Nicholson a riói olimpián készítette remek fotóját, amin egyiptomi és német strandröplabdás lányok összecsapása látható.

A képet elnézegetve felmerülhet, mennyi különbség van kultúrák, felfogások, emberek között. Aztán az is eszünkbe juthat, mégiscsak nagy dolog az olimpia, mert ilyenkor a rivalizálás csak érmekért megy, és ezeket a versenyzőket csak a háló választja el, ezernyi más viszont összeköti őket.

De jó is lenne, ha ennél komolyabb összecsapások soha nem lennének kultúrák között, mint amit a homokban, labdával lehet elintézni!... Talán csak közelebb hozhat minket egymáshoz a sport- ezért is lehet szorítani, nem csak a magyar érmekért.