Sportfoglalkozás

A boksz sem rossz mozgásforma ám, pláne ha jók hozzá a körülmények.

A harmadik kerületi szabadtéri fitneszparkokban sokfelé bele lehet ütközni. Én már többet kipróbáltam, és egyszrészt azt kedvelem bennük, hogy könnyen lehet használni az eszközöket, másrészt azt, hogy meglepően tartósak, bírják a strapát. Igaz, túlzás lenne azt mondani, hogy nap mint nap több tucat edzeni vágyó rohanja meg, de néha azért használják, alkalmanként gyerekcsapat ugrándozik rajtuk és éri eső, nap, szél. Ehhez képest igazán korrekt állapotban vannak azok is, amiket évekkel ezelőtt építettek.

Ami még plusz pont, az a fejlesztés: az újabb parkokban felbukkannak új eszközök is. Én ennek most kifejezetten haszonélvezője lettem, mert a most megnyílt, tőlem macskaugrásnyira levő parkban a szokásos zöldre festett gépeken és street workout dolgokon túl van egy bokszzsák is. 

A családi vidéki házában van saját bokszzsákom, de sajnos elég ritkán jutok el oda, hogy egy kicsit kesztyűzzek. Most viszont kihasználtam az alkalmat, a bevált kesztyűimmel jöttem vissza Pestre, és alig vártam az alkalmat, hogy dolgozzak velük egy kicsit. A parkban a gépekkel jól be tudtam melegíteni, és két zsákolós sorozat között be tudtam iktatni másféle gyakorlatokat. Igazán kerek lett így az élmény. 

Tulajdonképpen a boksz hibátlan kis sport, felszabadító dolog a zsákot püfölni, miközben mozog az egész test, ha még a lábaddal sem csak egy helyben állsz. Mai modern világunk szempontjából csak egy hibája van: kesztyűben nehéz szelfit készíteni. Nem mondom, megoldható a kép készítése, de az se tragédia, ha ezúttal a fotó elmarad. Inkább az ütések helyes kivitelezésére érdemes koncentrálni, hadd sírjon a zsák- ha baja van ezzel, majd posztol képet ő...

Ezt a mozgásformát mindenkinek nagyon ajánlják- csak ne lenne annyira unalmas!

Mivel búvárkodok, sokan azt hiszik, ha épp nem külföldön vagyok merülni, akkor minden időmet az uszodában töltök. Ám meg kell mondjam, leegyszerűsítő általánosítás, hogy minden búvár szeret úszni, az végképp nem igaz, hogy mind búvár kiváló úszó. A víz alatt éppenséggel nem is törekszünk túl sok mozgásra.

Viszont néha azért csak-csak kell mozogni valamit. Én időnként futok, súlyzózok, jógázok, és igen, néha még úszásra is ráveszem magam. Mindenki azt mondja, hogy ez egy roppant egészséges mozgásforma, és kétségtelen, nem terhelem meg magam nagyon tempózás közben, nincs utána izomlázam, szóval bizonyára hasznos.

Tegnap a Csillaghegyi strandon jártam, ami kerületünk egyik rendezett kis helye, és azt kell mondjam, a fürdőváró szerdákon az ára is igazán megfizethető. Ráadásul a belépőért nem csak úszni, még szaunázni is lehet, ami külön öröm. Már téliesítve van az úszómedence, felhúzták rá a sátrat, ami a kánikulai időjárást tekintve elsietettnek tűnhet, ám a naptár nem hazudik: szeptember közepe van.

Csillaghegyen az a jó, hogy nem kell egymást kerülgetni úszás közben, nincsenek túl sokan délelőttönként a medencében. Amikor ránéztem a táblára, ahol kiírták, 23 fokos a víz, az jutott eszembe, nekem sem kellene itt lennem. De ha már fizettem a belépőért... Ha tengeren vagyok, ilyen vízbe már vastag búvárruha kell, itt viszont csak egy módon lehetett a hűs vízzel szembeszállni: úszással.

Nekivágtam, és róttam a hosszakat. Nem igazán szeretek úszni, és bevallom, kicsit unatkoztam is. Az egyetlen ami ilyenkor kis motivációt ad, az a medencéből is jól látható óra: résztávokat tűzök ki magam elé, és persze számolom, mennyit úsztam már le. Igyekszek tartalmasan eltölteni egy órát.  A sátor miatt még nappal is kissé félhomályos medencében nem nagyon érzékelni az idő múlását, nézelődni sem nagyon lehet. Néha jönnek szembe más úszók, és ilyenkor mindig megállapíthatom, hiába múltam negyven, mégis abszolút fiatalnak számítok errefelé. Úgy fest, az úszás nem az ifjak sportja.

Azért jóleső érzés kimászni a vízből egy óra múlva, egyrészt mert vár a meleg szauna, másrészt mert az ember úgy érzi, teljesített valamit. A bő másfél kilométernyi tempózás persze nem nagy kunszt egy jobb úszónak, én viszont ezzel is elégedett vagyok. Közben csendben irigylem azokat, akik ezt igazán élvezni tudják...

A mozgás már csak olyan, hogy néha le kell tudni győzni önmagunkat: a lustaságot, vagy bizonyos dolgokkal szembeni ellenérzéseinket. Az úszást sem lehet megúszni, ha az ember változatosan akar edzeni, és azt kell mondjam, utólag azért az is jobbnak tűnik, mint közben. Szóval a télen ismét beiktatok pár ilyen napot- aztán sokkal jobban fogom élvezni azt is, ha eljutok egy meleg tengerhez.

Vélhetően sokan álmodoznak ilyen edzőtermi kalandról.

A fogyni vágyó férfiak egy része nyilván úgy hiszi, azért jó aerobicterembe járni, mert ott csupa bombanő tolja feszes cuccban, és persze mind imádják a betévedő magányos pasikat.

Aztán aki járt már csoportos órán, az szembesülhetett vele, hogy kissé túlsúlyos, mackónadrágos, durván izzadó vendégek próbálják jól-rosszul követni az oktató mozdulatait- és nem csak nők, férfiak is nagyjából ugyanúgy küzdenek azzal, hogy a valóságban nem megy minden olyan flottul.

A realitás persze csak annak kiábrándító, aki kizárólag az illúziókat kergetve vesz bérletet a fitneszterembe. Pedig a buta elképzeléseket jobb otthon hagyni. Eleinte tényleg vért, verítéket és könnyeket ígér csak a mozgás, de aztán eljöhet a pillanat, amikor régi álmok válnak valóra. Nem úgy, nem azok, mégis nagyon elégedetté tehetnek minket a sok munkával elért eredmények. És esetleg nem mi fogjuk lesni a legcsinosabb nőket a teremben, hanem mások irigykednek ránk...

Puzsér Róbert keresetlen megjegyzései okán eltöprenghetünk szavai igazságtartalmáról.

A sztoriról először pár szó dióhéjban: a harsány megmondóember beszólt a sportolóknak, azt fejtegetve, hogy túl sok érmet osztanak az olimpián, túl sok az értéktelen, értelmetlen versenyszám, és ő nem hajlandó csak azért tisztelni a sportolókat, mert ez az általános társadalmi felfogás.

Haladjunk sorjában! Szerintem Puzsér Róbert nem egy buta ember, és nem kell egyből lesöpörni az érveit. Nem kell egyet érteni vele, miért is kellene? De el kell fogadni, mindenki mást lát a sportban. Én speciel tisztelem a bajnokokat, nagyra tartom a teljesítményüket. Ha valaki más nem, az nem az én dolgom.

A sportnak egyfajta értelmetlenségéről szóló megállapításokkal azért van annyi gondom, hogy a sport mégiscsak egyfajta szórakoztató műfaj. Ennyi erővel kötekedhetnénk, miért születnek keveseket érdeklő rétegfilmek? Miért készülnek blőd komédiák, csak az ijesztgetésről szóló horrorok?

A világunk már csak olyan, hogy részét képezik "felesleges" dolgok is. Van, aki szerint a hátúszás marhaság, mások szerint meg az Isaura vagy a modern képzőművészet. Valahol az elfogadás része, hogy mindenki másért lelkesedik. Számomra ilyen bűnös élvezet például a magyar foci, pedig néha én szégyellem magam a játékosok helyett, amiért NB1-es meccset nézek. Mindenesetre hadd döntsem el én, Kurtág-hangversenyre áldozom az időmet vagy a Paks-Vasasra.

De nagyon csendben megjegyzem, pici igaza van azért Puzsérnak a diszkrimináció kérdésében, az alacsony emberek magasugrása éppen olyan jogos lehetne, mint a súlycsoportok az ökölvívásban. És mi lelkesedünk ugyan a kajakért és a vívásért, de megmosolygjuk a gyeplabdázókat vagy a gyaloglókat, mert nem vagyunk benne érdekeltek. Más országokban ugyanúgy legyintenek esetleg a vízipólóra, mert kevés országban űzött rétegsportnak vélik- nem is teljesen alaptalanul.

Szóval tény, iszonyúan felduzzasztott gigarendezvény lett az olimpia, amit épp meg lehetne némileg reformálni. Persze ha úgy tekintünk rá, mint egyszerre szórakoztató és felemelő eseményre, ami több egyszerű futásnál vagy úszásnál, akkor igenis megvan a létjogosultsága. És minden okom megvan rá, hogy tiszteljek bizonyos sportolókat. Mert szeretem a sportot, becsülöm a teljesítményt, és nagyszerű emlékeim fűződnek bizonyos győzelmekhez.

Ám a Puzsér ellen irányuló gyűlőlethullám átcsapott a másik végletbe, és bizonyos szempontból mellé kell állnom. Konkrétan nem igaz, hogy csak a sportolókra lehetünk büszkék ebben az országban. Kiváló tudósok, művészek nevét említhetnénk, Nobel- és Oscar-díjasokét, akiket hadd ne tartsunk kevesebbre egy olimpiai bajnoknál. És tiszteletet érdemel sok olyan hétköznapi ember, aki egy árva érmet sem nyer, mégis nélkülözhetetlenek, mert tanítanak, életet mentenek, gyógyítanak. 

Bármennyire szeretem a sportot, nem helyezem minden más felé azt, és nem is tudom elfogadni, hogy a sport mindennél többet ér. Puzsér nyilván tudatosan kavar vihart, de attól még folytathatunk értelmes vitát a gondolatairól. Amikor nemet mondunk a párbeszédre, akkor afféle szent teheneket csinálunk a dolgokból- megkérdőjelezhetetlenné válik például a sportba ölt sok közpénz. De miért lenne az? Közpénz, azaz közös pénz, amit sok egyéb helyre is tehetnénk. Az aranyak szépen csillognak, örül nekik az ország- de miért ne fogadnánk el, ha valaki szerint az olimpiai 37. helyezett támogatása helyett másra is fordíthatnánk a pénzt? 

Szóval a vita jó, és ugyan sportbarát vagyok, igyekszem realista is maradni. És aki szélsőségesen érvel, egyáltalán nem győz meg arról, hogy minden, amit Puzsér mond, butaság- sőt, éppen az ő véleményét erősíti...

A versenyúszók küzdelme jóval a vízbe szállás előtt kezdődik: a különleges ruházat felvétele önmagában is kihívás.

A Buzzfeed érdekes kísérletbe vágott bele: néhány átlagember próbálta magára rángatni azokat a dresszeket, amiben az olimpikonok tempóztak. Az ilyeneket rendszeresen viselő versenyzők előre felhívták a figyelmüket, hogy még nekik is 10-20 perc felvenni a ruhákat. 

A megdöbbent tesztalanyok több mint fél órán át küzdöttek a csúcstechnológiás úszóruhákkal, és a hölgyek közül ketten is sikeresen elszakították a túlságosan testhezálló darabokat. Így aztán kimondhatjuk, az első versenyszám az úszóknál az, hogy ki képes a verseny előtti idegességében is belátható időn belül, normálisan felvenni az úszóruhát...