Sportfoglalkozás

Az MTK új stadionja olyan lett mint egy felcicomázott betonteknő, és aki látja, képtelen elhinni, ez nem vicc, hanem a valóság.

A stadionépítésnek komoly tudománya van. Most nem csak az építészeti, statikai kérdésekről beszélek, hiszen az nyilvánvaló mindenki számára. Inkább az olyasmikre célzok, mint a finanszírozás és finanszírozhatóság- egy jó stadion esetében egyértelmű, milyen célt szolgál, mibe kerül és miért éri meg.

Egy szegényebb, kisebb nézőszámmal bíró klub esetében nyilvánvalóan próbálnak akkora létesítményt felhúzni, amekkorát még megtöltenek a nézők. Aztán van olyan, hogy két klub inkább közösen épít fel egy új arénát, máshol meg fel sem merül, hogy összeköltözzenek. Előbbire példa például a New York Giants és a New York Jets közös otthona az amerikaifociban, utóbbira meg kézenfekvő példa a két nagy skót klub Glasgow-ban, vagy a Manchesterben levő két sztárgárda.

Nálunk viszont a klubok nem saját zsebből építkeznek, szóval az álmodozásnak semmi nem szab határt, ha fel kell húzni egy kis ékszerdobozt a klubvilágranglista 378. vagy 1231. helyén levő kedvenceknek. Egymástól egy-két megállóra levő csapatok mind megkapják a szép új otthonaikat, és mit sem számít, hogy soha az életben nem térülnek meg a beruházások.

Külföldön nagyon kreatívnak kell lenni a tervezőnek, hogy minél többen férjenek be úgy a stadionba, miközben minden nézőnek kényelmes, jó hely jut akár a felső karéjban is, ahonnan mindent lát. A jegybevétel nagyon fontos, ezért minden egyes ember számít. 

Nálunk már most látszik, hogy a stadionfejlesztésekkel messze túllőtték a várható nézőszámot. Naná, nagyot kell álmodni, és jobb, ha többen férnek be, amennyiben esetleg hihetlen módon felfut a magyar foci és mindenki meccsre akar járni. A stadiont végülis nem lehet úgy bővítgetni mint a tyúkketrecet, fektessünk be a jövőbe! És azt kell mondjam, bármennyire nincsenek kihasználva, a Fradi vagy a Debrecen új stadionja jól néz ki, nemzetközi összevetésben is megállják a helyüket- kivéve a harmad-negyedház miatti lapos hangulatot.

Viszont most már a második olyan stadiont láthatjuk, aminél mintha pont abba fektettek volna nagy energiákat, hogy minél kevesebb néző férjen be. A felcsúti stadionban is csak mutatóban vannak helyek a kapuk mögött, de ami az MTK új stadionjában épült, az egészen elképesztő. Igaza lett a klubelnöknek: ilyen a világon nincs.

Tőlem az magyarázkodhat aki akar. Aki nem hülye, az egy otromba betonfalat lát pár méterrel a kapu mögött és slussz. Iszonyatosan gáz az egész, szégyen, hogy erre milliárdok mentek el. Tudom, hogy a pénz sok sebet begyógyít, de elképzelem, ahogy a tervező most "büszkélkedik" a megvalósult stadionnal (aminek első látványtervében még volt lelátó a kapuk mögött...), amit konkrétan mindenki utál. Az egész stadionfejlesztés zsákutcája, a hibás tervezés örök emlékműve lesz ez a betonteknő. Hogy balesetveszélyes-e, az már szinte teljesen mindegy- borzalmas látványt nyújt az egész.

Én egyébként már csak egy dologra vagyok kíváncsi: a beton mögött nem kapott-e mégis helyt olyan "szurkolótábor", ami mindig sportszerű, sose lankad és persze tökéletesen úgy viselkedik a klubvezetés elvárja? Igen, nagy hangfalakra gondolok, amikből jöhet az egyébként MTK-pályákon nem jellemző hangos szurkolás. Ebben az esetben még jó is lehet, hogy a vacak székek nem foglalják a helyet.

Igazság szerint csapat se kéne, minden hétvégére össze lehetne szedni egy csapat épp szerződés nélküli focistát, hogy bújjanak kék-fehér mezbe, és játsszák el, ők az MTK. Persze nem kilencven percig, elég 4-5, amiből meg lehet vágni valamit a gólösszefoglalóba. És így már érthető, hogy a vadiúj stadion jegyárait se nagyon igyekeznek közhírelni: nem nagyon várnak oda nézőt, a bevétel inkább jelképes, akkor meg minek? 

Önmagukért épülnek a stadionok, ami igazi világszám. Lehet, hogy ennek tényleg a csodájára fognak járni, de attól tartok, a világ rossz feléről...

Már ki is rúgták a simliskedő angol futballkapitányt, és kevesen hullatnak érte könnyeket.

Sam Allardyce-ról túlzás lenne azt állítani, hogy óriási sikereket aratott volna menedzserként. A Bolton vagy a West Ham edzőjeként voltak bizonyos eredményei, de az angol futballban nem akkora szám, hogy valaki feljut a csapatával az első osztályba. Így aztán meglepetés volt, amikor pont őt nevezték ki szövetségi kapitánynak az angolok EB-kudarca után.

Mivel már régebben is felmerült, hogy szeret a zavarosban halászni, újságírók, magukat pénzembereknek kiadva, behúzták a csőbe: a rejtett kamerás felvételekből egyértelműen kiderül, Allardyce felajánlja, hogy el tudja intézni a FIFA-FA szabályok kijátszásával jutalékhoz tudja juttatni a "befektetőket" a játékosok eladásából. Mondani sem kell, az egyértelmű bizonyítékok után tarthatatlanná vált a helyzete, ki is rúgták a kapitányt, pedig csak egyetlen meccset ült a kispadon. 

Most mit is lehetne mondani? Hogy milyen jól működik a rendszer, a trükkös sikkasztókat le lehet buktatni? Vagy azt, hogy bárhova nyúlunk, csalókat fogunk találni, hiszen olyan óriási összegek forognak az élsportban, hogy rengetegen elcsábulnak? Félek, hogy az utóbbi az igaz.

Sajnálatos módon a sportolók egyenlőbbek az egyenlők közt. Komolyan azt hitte bárki, hogy Messi és Neymar az adócsalós, offshore-céges balhé után soha többet nem léphet pályára? Hogy a FIFA pénzügyi fair play elveinek megsértőire keményen lecsapnak? Ha a ki tudja milyen hátterű befektetői csoportok pénzével kitömött PSG vagy Manchester City "megjavul", és többé nem szórja a pénzt? És az UEFA pedig valóban tesz azért, hogy ne szakadjon szét az európai futballmezőny? 

Nem kell naivnak lenni. Mindig voltak akik trükköztek, akár nagyban, akár kicsiben. Idehaza például inkább kicsiben... Nyugodtan bele lehet olvasni régi Végh Antal-könyvekbe, hogy megtudjunk valamit arról, milyen módon működött a futball. Mint kaptak névleg bányásznak vagy esztergályosnak bejelentett "amatőr" focisták kiemelt juttatásokat. És persze a bundabotrányoknak, megegyezéses meccseknek is komoly irodalma van itthon is, külföldön is. Ami pedig régen csalás volt, ma már jópofa anekdota, egykori válogatott legendák viccelődnek a különféle ledumált eredményekkel, trükkökkel, külföldi túrák utáni csempészkedéssel. Tudjuk, ez nem is bűn, hanem csak "csibészség".

Hát Allardyce is csak egy a sok csibész közül a focivilágban. És nekem ne mondják el, hogy egyedül ő a rossz arc. Azért a Boltonnál nagyobb csapatoknál nagyobb pénzek is forognak, amiből nagyobbat is lehet hasítani, szóval én sejtem, találhatnának még sárosat ebben a buliban. Kicsit el is szomorít, hogy ez az egész focivilág így működik. Vagy elfogadjuk ezt, vagy pedig többé nem nézünk Bajnokok Ligáját? 

Nem gondolom, hogy szemet kellene hunyni a csalások felett, csak azt nem hiszem, hogy egy-egy lebukás igazán megrázná az illegális üzletek világát. Allardyce nem csak menedzsernek volt kis hal, ebben szinte biztos vagyok. És félő, hogy a nagymenőket még az újságírók se feltétlenül merik behúzni a csőbe. Talán sztori sincs benne annyi, hiszen nem ismert emberek ők, mégis a háttéből ők irányítják a szálakat.

De ebbe már bele se menjünk. Nyert a Leicester és a Juventus, döntetlent játszott egymással a Dortmund és a Real Madrid, mit számítanak emellett a csipcsup ügyek?...

Az amerikaifociban minden meccsen történhet valami váratlan meglepetés- sokan ezért szeretjük ezt a sportot.

Az NFL-ben minden hétvégén több olyan összecsapás is van (a kedvenceimén kívül), amit szívesen megnéznék. Idehaza a SportTV egyszerre csak egy meccset ad, de ha van rá lehetőség, az interneten próbálom követni a többit is. A "baj" az, hogy mindig több olyan is van, ami annyira izgalmasan alakul, hogy érdemes lenne belenézni.

A váratlan eredmények miatt lesz az amerikaifoci rettentően szórakoztató. Tom Brady eltiltása után sokan vélték úgy, a New England Patriotsra nehéz első hetek várnak, aztán még a beugró irányító is kidőlt- a csapat pedig 3-0 mérleggel áll, legutóbbi meccsükön a csere cseréje dobálta a labdát, és így is 27-0 lett a vége.

A tavalyi Super Bowl két résztvevője közül úgy vélték, a Denver Broncos fog meggyengülni, hiszen Peyton Manning visszavonult, helyettese a sokadik körben választott Trevor Siemian lett, mert elengedték Brock Osweilert. Most vasárnap négy touchdown-passz osztott ki a senki által nem jegyzett Siemian, a Broncos pedig 3-0 mérlegével fej-fej mellett áll az AFC élén a Patriots társaságában.

És meglepő módon a Baltimore Ravens is veretlen csapat a főcsoportban, tőlük sem vártak túl sokat. A feltörekvő csapatok közül pedig a titkos esélyesnek gondolt Jacksonville Jaguars három meccsből hármat vesztett el...

Az NFC legerősebbjei közé sorolt Arizona Cardinals első meccsén elbukott a Patriots ellen, ami akkor meglepetésszámba ment. Ám most vasárnap a Buffallo Bills is rendesen elpáholta a Cardinalst, és ez azért nem túl jó előjel az erősnek számítű NFC West divízióban. Ha fogadnék, erre a meccsre biztos nem a Billst tettem volna meg, de NFL-re nem fogadok, egyszerűen túlságosan kiszámíthatatlanok a meccsek.

Ezt igazolja az is, hogy a Super Bowlban az NFC-t képviselő Carolina Panthers eddigi szereplése csalódást keltő: tavaly 16 meccsen egy vereségük volt, idén háromból kettő. A hétvégén az a Minnesota Vikings győzte le őket, ahol "csupán" a kezdő irányító esett ki egész idényre, illetve a sztárfutó, Adrian Peterson sérült meg komolyan. 

Szinte minden csapatról elmondható, hogy az egyik heti csapnivaló teljesítményt követheti egy kimagasló meccs. Szóval nem irigylem a magyar szerkesztőket, amikor mérkőzést kell választani, hiszen senki meg nem mondja, mikor lesz egy előzetesen kevésre taksált meccs nagyon izgalmas. Persze fordítva is igaz: szinte bármelyiket adhatja a tévé, a ligautolsó is megtréfálhatja a legjobban állót. 

És mindig van pár roppant szórakoztató jelenet is a keménykedés mellett- igazán komplex élményt nyújt az NFL...

28 éve pattant ki az olimpiák egyik leghírhedtebb doppingügye.

1988-ban Szöulban rendezték a nyári olimpiát. Ahogy mindig is, úgy ott is kiemelt figyelem irányult a 100 méteres síkfutás döntőjére. A zseniális amerikai atléta, Carl Lewis nagyon komoly kihívót kapott Ben Johnson személyében. Négy évvel korábban Lewis nyerte az aranyat, ám Szöul előtt Johnson lett az első a világbajnokságon.

A mindenáron győzelmet kívánó Ben Johnson mindent beleadott- egy kicsit talán többet is, mint kellett volna. A szeptember 24-én rendezett döntőt szenzációs, 9,79 másodperces idővel nyerte, fölényesen maga mögött hagyva Carl Lewist, és mondani sem kell, róla szóltak a sportvilág hírei.

Alig három nappal később viszont megint Johnson nevével voltak tele a címlapok: a doppingvizsgálat eredménye szerint szteoridokhoz nyúlt. Ő először azt állította, tudtán kívül került a szervezébe tiltott szer, később bevallotta, már az 1987-ben felállított világrekordot is doppingolva érte el. Természetesen óriási volt a felháborodás a sportvilágban is, a sportkedvelők körében is.

Edzője után arról beszélt, a sztársportolók mindegyike doppingolt, és Johnson csak peches volt, mert megbukott, míg a többiek nem. Ez az állítás nyilván inkább csak vádaskodásnak tűnt, de a kellemetlen helyzet az, hogy maga Carl Lewis is magyarázkodni kényszerült, amikor kiderült, 1988-ban háromszor is gyanús mintát szolgáltatott. Ugyan a vizsgálat tisztázta, hogy az akkori szabályoknak megfelelő magyarázatot adott, de kétségkívül gyanús volt az eset. Sajnálatos módon a Johnson által szintén legyőzött Linford Christie vagy Dennis Mitchell is megbukott valamikor doppinggal- az egész döntő mezőnyéből egyetlen ember volt, aki soha nem keveredett gyanúba.

Akkor persze még úgy tűnt, csak egyetlen ember volt sáros, ezért Ben Johnson lett a közellenség. Ma már azért árnyaltabban látjuk a képet, és egyre többször érzi úgy az ember, bizonyos sportokban, például a kerékpárban, atlétikában szinte mindenki a lehető legkifinomultabb eszközöket veti be az edzésen túl a győzelemért- nem ritkán a szabálytalanság hátárát is átlépve. És bizony előfordul olyan, hogy nem az bukik meg, aki a legtöbb doppingot szedi be, hanem az, aki a legkevésbé ügyesen csal...

Szóval lehet arról beszélni, hogy mocskolta be a szent sportot Johnson, de nem ő volt az egyetlen doppingoló- sajnos. És az, hogy egyre fejleszteni kell a vizsgálati módszereket, azt jelzi, a győzelem mostanában is mindent megér a sportolók egy részének.

Mindenki meghatódott a triatlonos testvér segítségnyújtásán, de ha az eufórián túljutottunk, azért van min gondolkodni.

A sztorit most már mindenki ismeri: Alistair Brownlee és testvére, Jonathan mind a ketten a triatlonsport sztárja, nagyszerű eredményekkel a hátuk mögött. A világ körüli versenysorozat utolsó, mexikói állomásán Jonathan állt jobban, amikor pár száz méterrel a cél előtt teljesen kikészült. Testvére, Alistair utolérte, de nem hagyta le, hanem betámogatta a célba. Még arra is ügyelt, hogy Jonathant kvázi belökje a célba maga előtt, így az összetettben jobban álló fivére szerzett több pontot.

Az egész világot bejárták a megható képek, ahogy a sportoló testvérek egymás mellett futnak, és Alistair önfeláldozásáról is szó esett, aki lemondott a saját jobb eredményéről. És ez tulajdonképpen valahol szép is.

Csak éppen ők nem amatőr hobbisportolók, hanem komoly pénzeket kereső profik. Persze, Alistair jó fej volt, de az összetett győzelemre ezen az utolsó mexikói versenyen már csak Jonathannak volt esélye. Meglehet, hogy Alistair egy vagy két hellyel hátrébb végzett, de megadta az esélyt arra a tesónak, hogy segítségének köszönhetően megnyerje a legfontosabb címet.

És mivel profi sportolókról van szó, az emberben felmerül a kérdés, hogy egyéni sportágban korrekt a másik támogatása? Tehát ha nem testvérekről van szó, hanem olyan versenyzőről, aki egy csapatban van a másikkal, és kifejezetten azért van ott, hogy segédkezzen, ha szükség van rá? Valahogy úgy érzi az ember, egy birkózó, egy rövidtávfutó, egy teniszező, egy sportlövész vagy egy triatlonos elsősorban magára számítva küzdhet a sikerért. Láttunk persze már jeleneteket a sportban, amikor valaki segíti a versenytársát, és ezek gyakran bejárják a világot, de sorsdöntő helyzetben a riválisok nem feltétlenül örülnek ennek.

Ezért megértem valahol, hogy a spanyol triatlonosok óvtak. Számukra itt nem a testvéri szeretről szól a történet, hanem arról, hogy a versenyben jól álló versenyző nem osztotta be jól az erejét, elgyengült, és akkor valaki más nyúlt a hóna alá. Olvasom, hogy a szövetség szerint ez a fajta segítségnyújtás nem szabálytalan, tehát minden a legnagyobb rendben vele. 

Ám a mai, minden kiskaput kihasználó élsportban (ott vannak ugyebár a kiszivárogtatott "felmentések" a teljesítményfokozásra is alkalmas gyógyszerek használatával kapcsolatosan, ami sok sztársportolót érint) nem lepne meg, ha páran eltöprengenének azon, hogyan lehet csapatsportot csinálni a triatlonból is. Csak úgy, barátilag.

És most, amikor ujjongva teszik közzé ezt a gyönyörű jelenetet a magyar lapok is, ha a mi versenyzőnk kerülne hátrébb az összetettben a segítségnyújtás miatt, akkor is így tennék közzé a videót? Vagy a szokásos nemzetközi magyarellenes sportösszeesküvést emlegetnénk, mint az gyakran előfordul?

A kérdés költői. És az eszmefuttatást se kell annyira komolyan venni, csak meglódult a fantáziám: éljen a testvéri szeretet a profi sportban is!