Sportfoglalkozás

Kirúgták Bognárékat a bukdácsoló "akadémistáktól", mi lesz így a pénzzel kitömött csapattal?

Igazság szerint sejthető volt, hogy Felcsúton el fog fogyni a türelem. Az akadémiára és a jelenleg másodosztályú csapatra rettentő sokat költenek, minden látható eredmény nélkül. Alig kerülnek elő ügyes utánpótláskorú focisták, a nagycsapat teljesítménye is középszerű.

Már eleve furcsa volt az, amikor a felcsútiak váratlanul pont a megfelelő ütemben önállósodtak, így az MLSZ szabályozását kikerülve lehetővé vált az elvileg utánpótlásnevelő műhelynek számító klub feljutása az első osztályba. Ez be is következett- nem annyira azért, mert annyira ügyesek voltak a fiataljaik, hanem azért, mert a rájuk öntött pénzből összevásároltak egy csapatnyi kipróbált veterán vándormadarat, ami elég volt a feljutáshoz, majd az első osztály középmezőnyéhez. 

Tavalyra viszont elfogyott a zsoldosokkal tömött csapat szerencséje, szépen kipottyantak a másodosztályba, így a focira vágyó felcsúti futballrajongó a szép új stadionban nem a Fradit vagy a Diósgyőrt láthatták vendégeskedni, hanem a Ceglédet meg a Mosonmagyaróvárt. Ez azért elég égő volt, sokáig totóztak rajta, egy váratlan létszámemeléssel nem tartják-e benn a fantomakadémistákat- de ezt azért még a magyar fociban sem merték meglépni.

Mindenesetre pénz ettől még van rengeteg, mert persze olyan rettentően fontos futballbázisról van szó, hogy a valamiért Felcsút-rajongó nagyvállalatok így is tolják a lóvét. Csak éppen a Bognár György és Szíjjártó István vezette szakmai stábnak az egykori válogatottakkal tűzdelt kerettel sem sikerül fölényesen vezetni a másodosztály tabelláját: nem nagy dicsőség a Balmazújváros és a Soroksár hátát nézni.

Bognáréknak tehát mennie kell. Bognár egyébként igazi megmondóember, de meg kell jegyezni, hogy néha állításain röhög mindenki. Ő közölte például, hogy Dárdai Pál, a válogatott élén és a Herthával is bizonyító fiatal edző kinevezése szövetségi kapitánynak a magyar edzői szakma arculcsapása- jól sikerült pofon volt, az EB lett a csattanója. Bogná jelentette ki azt is, hogy a debreceni Adamo Coulibaly-nál ügyetlenebb légiós még nem látott. Igen, arról a francia srácról van szó, aki aztán magyar gólkirály is lett- ügyesen törte a labdát biztosan. Vagy csak szerencséje volt. Majd Bognár megmondja...

Mellékszál: egy tévéműsorban egymás mellett ültek, és Coulibaly-nak elmondták, hogy nyilatkozott régebben róla a magyar edzőzseni. Elsőre úgy tűnt, Bognár a szokásosnál is kisebbre húzza magát össze a 190 centi magas, kisportolt fekete srác reakcióját várva, aki roppant udvariasan, elegánsan annyit válaszolt, hogy minden kritikára oda kell figyelni, mindenből lehet tanulni. Hirtelen elgondolkodott az ember, ki a civilizáltabb: az egykor amatőr szinten focizó, mellette targoncásként melózó Coulibaly, vagy az egész életét a magyar fociban töltő Bognár.

Szóval én azt hiszem, hogy Bognárért kevesen hullajtanak könnyeket. Talán csak azok az edzői kollégái, akik azonosulnak sommás véleményével. A felcsútiak szép számú ellendrukkere (nem is tudom, mikor volt utoljára a magyar fociban ilyen jelentéktelen, mégis közutálatnak örvendő csapat) mindenesetre kéjesen vigyorog, az eredményeket látva. Lesz nagy röhögés, ha nem sikerül a visszajutás az első osztályba. Az mindenesetre nem jó jel, ha beindul a kapkodás, cserélgetik a szakmai stáb tagjait. Pedig a titok marha egyszerű: jó, a csapatért élő-haló fiatalokat kéne nevelni, mert ebben a nyavalyás magyar fociban elég lelkesedni ahhoz, hogy valaki jó középcsapatot csináljon. De szemmel láthatóan pénzzel nem lehet szívet venni...

66 éve lépett először parkettre fekete játékos az NBA-ban.

Ma már nyilván elképzelhetetlen, hogy ne legyenek fekete (vagy afroamerikai, kinek hogy tetszik) játékosok a profi sportokban. Különösen a kosárlabdában hangsúlyos a dominanciájuk, az utóbbi évtizedek legnagyobb sztárjainak többsége fekete.

Ám eleinte a meglehetősen rasszista közegben nem látták szívesen őket. Az NBA egyik elődje volt a BAA, amit 1946-ban alapítottak, és itt még nem voltak afroamerikai játékosok. Pedig nyilvánvaló módon akadtak tehetséges fiatalok még akkor is, de sem a tulajdonosok, sem a nézők nem akartak feketéket látni a csapatukban.

Az 1928-ban született Earl Lloyd a West Virginia egyetem kosárlabdacsapatának egyik ásza volt, de a fenti okok miatt nem nagyon számított rá, hogy a drafton valamelyik proficsapat kiválasztja. Egy iskolatársa újságolta neki, hogy látta, a Washington Capitols kiválasztotta, így két másik afroamerikai sráccal együtt bekerült az NBA. Végül 1950 október 31-én Lloyd volt az első közülük a pályára lépett.

A csapattársai már jórészt olyan egyetemi csapatokból jöttek, ahol vegyesen léptek pályára feketék és fehérek, tehát örömmel fogadták. A közönség reakciója nem volt egyértelmű: az egyik néző az első sorból behajolva azt üvöltötte: "Azt hiszitek, ez a nigger tud kosarazni?" mire a mögötte ülő asszony, édesanyja odaszólt neki, ne aggódjon, ez a nigger tud játszani.

Lloyd csak hét meccset játszott a Capitolsban, mert behívták katonának és két évig Koreában harcolt. Amikor visszatért, a csapat már megszűnt, ezért a Syracuse Nationalsben folytatta, végül a Detroit színeiben fejezte be az aktív játékot. A városban maradt a csapat mellett, segédedző lett, majd 1970-ben ő lett az első főállású afroamerikai edző a ligában. Earl Lloyd tehát mindenképpen úttörő volt, be is iktatták a kosárlabda hírességeinek csarnokába. 2015-ben hunyt el.

Ő és társai voltak azok, akik kiharcolták a méltó megbecsülést a fekete kosarasoknak. És ma már fel sem merülhet fel a kérdés, tudnak-e kosarazni a "niggerek"- sőt, maga ez a sértő szó is eltűnt a közbeszédből. Nem kár érte!

Újabb pekingi érmesek buktak meg, miközben a riói vizsgálatokról is furcsákat hallani.

Nemrég írtam Ben Johnson hírhedt balhéjáról. Azt az esetet egy lap úgy idézte fel, hogy a sprinter beszennyezte a sportot- arról szemérmesen hallgatva, hogy a döntőben résztvevők többsége valamikor karrierje során szintén adott pozitív mintát. Nem csak ő élt ilyen szerekkel, csak épp a legrosszabbkor bukott meg.

Azért az az olimpia két évtizede volt, azt hihetnénk, komoly fejlődés volt. Volt- de úgy fest, elsősorban visszafele tudunk tekintgetni. Most azt olvasom, sorban veszik el Pekingben jól szereplő súlyemelők, birkózók, atléták érmeit, mert tiltott szerekhez nyúltak. Mit is mondhatnék, így nyolc év elteltével tulajdonképpen kinek és milyen elégtétel ez? Persze, vegyenek tőlük vissza mindent (ha lehet), de ettől még ez olyan hír, aminek örülni nem lehet.

Ám eszembe jut az orosz sportolók tiltakozása a kizárások ellen, és ha azt nézzük, mennyi sportolót zárnak ki utólag, lehettek volna még bőven érintett nemzetek. Lenne itt még kit kizárni...

Azt mindenesetre jelzik ezek az utólag átírt eredménysorok, hogy az élsportot teljesen átszövi a doppingolás. Ha most elővennénk az olimpiák döntőinek eredményeit, és mellétennénk a jelenleg ismert állapotot (fontos, hogy jelenleg ismert, mert lehetnek még lebukások), pár sportágban mintha különböző versenyekről lenne szó, mert egy név se stimmelne.

De azt hihetnénk, ez a múlt, azóta mindenki mindenre jobban odafigyel, adminisztrációs okokból nem menekülhet meg egy csaló sem. Vagy mégis? Már azt feszegetik, Rióban egyszerűen nem álltak rendelkezésre a szükséges feltételek, a tervezett vizsgálatoknál csak kevesebbet tudtak végrehajtani, bénáztak a vizsgálatokkal, az azonosítással. Még segítőből sem(!!!) volt elég, aki vizsgálatra kísérte volna a sportolókat.

Hát ez olyan, mint egy rossz vicc. Elképesztőnek tűnik az, ahogy ma az olimpiarendezés kinéz: több olimpiánál felmerült, hogy már az odaítélésnél korrupció volt, a költségvetések mindenhol elszálltak az egekbe, de ha még a dopping elleni harc alapvető feltételeinek biztosítására futja, akkor mi a fenére költöttek annyit? 

Azt se tudom, hogy elkeserítő vagy felháborító, ahogy újabb doppingdominók dőlnek- buknak sportolók, sporvezetők, ellenőrök ilyen vagy olyan téren. Egyre nehezebb szép olimpiai eszmékben hinni. És azt sem mondhatnánk, legalább mi, magyarok arra lehetünk büszkék, hogy a mi sportolóinknak sose volt doppingügye. Dehogynem! Ahol élsport van, ott dopping is lehet, kontinenstől függetlenül. 

Kezdem azt hinni, ez a kései lebukások irányítottak. Megvan az eksztázis, a néző örül a helyszínen, örül a képernyő előtt, lehet beszélni a nagy eredményekről, a rekordkról, a bajnokokról. Aztán majd pár év múlva kiderül, az nem úgy volt, ahogy tudtuk. És az ember hülyén érzi magát: most mit gondoljak mondjuk Lance Armstrongról? Éveken át példakép volt, most meg gazember? Nagy csalódás, de egyszerűen nehéz magunkat átprogramozni, nem tudjuk elhitetni magunkkal, hogy már annak idején is tudtuk, csaló.

És kicsit fél az ember, a mostani ikonokért rajonghatunk-e őszintén, nem fogunk-e egyszer óriásit csalódni?...

Egy edző kikelt az elsősorban magukat futtató sztáredzők ellen.

Manapság mindenki rettentően ért az egészséges életmódhoz (e sorok írója nemkülönben, természetesen). A mindenféle weboldalak is tele vannak botcsinálta fitneszszakértőkkel- ők korábban talán zenéről vagy divatról írogattak kis cikkecskéket, aztán amikor trendi lett a mozgás, akkor ezt a feladatot kapták a szerkesztőtől. A hírességek is rendszeresen osztják meg a tornázós, sportolós szelfiket, hadd lássa mindenki, milyen fontos ez számukra. És vannak azok a fitneszcelebek, akik rengeteg inspirálónak szánt képet, gondolatot ömlesztenek mindenhova, és persze rendszeresen jelennek meg edzős videóik.

Azon a jelenségen el lehet gondolkodni, kontraproduktív-e a mindig hibátlan vigyorral feszítő csajok instagramját nézni. Vannak olyanok mint a yogapractice, ahol döbbenetes pózokban vannak "jógik"- túl jók a képek, túl csinosak a csajok, és az egyszerű emberfia tudja, ezeket ő soha az életben nem fogja megcsinálni. Aztán egy-két klikk és kiderül, hivatásos táncosnők, tornászmúlttal rendelkező sportolók pózolnak, akik hozzánk képest egészen más háttérrel rendelkeznek, és a trendiség miatt váltottak a jógaguruságra.

Mindezzel egyébként nagy tragédia nincs. Akit érdekel, nézi, akit nem érdekel, nem nézi. Az okos ember megérti, hogy nem máshoz kell magunkat mérni, hanem csakis a saját fejlődésünk számít. A menő képek inspirálhatnak, vagy szimplán csak jó nézni őket- de bármit gondoljunk, az ne befolyásoljon abban, hogy időnként felvegyük a mackónadrágot és lemenjünk kocogni.

Viszont az edzősztárok videós programjai kapcsán már felmerülnek a kérdések, mennyit érnek. Egy korábban komolyan focizó, ma edzőként dolgozó hölgy, Erica Suter a napokban vetette fel a kérdést, kinek kellene hinnünk: a profi vagy a sztárolt edzőknek? És az ő válasza egyértelmű erre a kérdésre.

Suter szerint a nap mint nap valódi emberekkel foglalkozó edzők, akik versenyszerűen sportolókkal, nagymamákkal, pocakos menedzserekkel is képesek dolgozni, egészen más ligában vannak. A képernyőkön széles vigyorral, harsányan kiabálva lelkesítő fitneszcelebek teljesítményét nem tartja sokra, látja a hibákat, a tévedéseket. Meg kell jegyezni, abban kétségtelenül igaza van, hogy időnként olyan hírességek kapják tornavideók főszerepét, akik népszerűsége miatt jól eladhatóvá válik az olcsón forgatott film, de valójában csak próbálják követni a más által kitalált koreográfiát. Többen utólag be is vallották, hogy közük nem volt soha a sporthoz.

Ránézésre elég nehéz eldönteni egy laikusnak, egy videó (és annak sztárja) hiteles-e vagy sem. Sutert rettentően zavarja, amikor azzal reklámoznak valami tingli-tangli ugrálást, hogy ezzel tartják magukat karban a profik, miközben azok valójában sokkal összetettebb, sokrétűbb programot követnek. Azon is felhúzza egy rutinos edző a szemöldökét, amikor rég ismert módszereket próbálnak forradalmi újdonságként eladni. 

Suter szerint elég megnézni a hiteltelen fitneszcelebek oldalait: ha gondosan beállított képeken pózolnak feszes cuccokban, ha a képek jelentős részén csücsörítős szelfik vannak, ha szponzoraik vagy saját márkájuk termékeit reklámozzák, akkor fogjunk gyanút. Ő úgy fogalmaz, a sztárok inkább saját brandjük építésével foglalkoznak, a profi edzők pedig a vendégeikkel. 

Nekem nem fáj az, hogy valakinek ez színtiszta üzlet, de hirtelen beugrott pár olyan edző, aki az ismerőseim között van a Facebookon, és akit elég hitelesnek gondolok. Valóban nem a szelfijeikkel van tele az oldaluk, sokkal több az olyan fotó, ahol mindenféle korú és edzettségi állapotú vendégükkel dolgoznak. És büszkék arra, amikor valaki sokat fejlődik a munkájuknak köszönhetően.

Persze mindenki azt néz amit akar és annak hisz akinek akar. Nem gondolom, hogy vége van a világnak, amikor valaki egy csinosabb fitneszcelebet követ, de azért legyen gyanús, ha valaki magamutogatóbbnak, önimádóbbnak és felszínesebbnek látszik az instagramon mint Kim Kardashian vagy Paris Hilton. Elgondolkodhatunk rajta, valóban ők jelentik-e számunkra az igazi inspirációt a beállított fotóikkal, reklámjaikkal, közhelyes idézeteikkel.

Vagy esetleg inkább azokra figyelünk oda, akik az edzéseken segítenek nekünk, korrigálják a hibáinkat, biztatnak és velünk örülnek, amikor sikerül magunkhoz képest fejlődni, jó irányba változni. Ők azok, akik meg tudnak győzni arról, az edzés része az, hogy keményen megküzdünk az eredményekért. Mert az nem olyan, mint amikor a profi fotós stáb megörökíti valaki stylist által beállított pózát, hanem inkább a verítékről és a könnyekről szól.

És mégis megéri! Nem zárom ki, hogy valakit egy fitneszceleb inspirál egy kis mozgásra, de az biztos, hogy nagy csalódás lesz, amikor a két hét alatt látványos változást ígérő tornavideó pár végigcsinálása sem csinál a lelkes kezdőből bombanőt. Szóval egyszerűen kezeljük helyén a dolgokat: az egyik (ön)marketing, a másik meg a valóság rögös, de végül sok örömet, eredményt hozó útja.

Noha Pauline Ferrand-Prévot még csak 24 éves, máris a kerékpársport legnagyobbjai közé sorolható, ugyanis több szakágban is a csúcsra jutott. Nem nagyon van olyan versenyző, aki nem csak francia, de világbajnoknak is mondhatja magát országút, cyclocross és mountain bike szakágban is!

Ráadásul Pauline igazán csinos és dekoratív sportoló, ha egyszer befejezi kerékpáros karrierjét, bizonyára válogathat a különféle ajánlatok között.