Sportfoglalkozás

Hosszú Katinkát nem tudja legyőzni, mégis elérheti a célját az úszószövetség elnöke.

A napok óta tartó Hosszú-Gyárfás hidegháború (amibe azért mind a két fél oldalán szálltak be páran) hosszú távú végkimenetele már azelőtt eldőlt, hogy egyáltalán elindult volna, ezért csak a rövid távú pozíciókról szól az egész- az is csak Gyárfás részéről.

Hosszú Katinka ugyanis háromszoros olimpiai bajnok és az is marad. És ezt nyilvánvaló módon nem írhatja át egyetlen úszószövetségi határozat sem- ráadásul az ő támadásával a szövetség saját magát buktatná meg. Hiszen ez az egész történet a sportolókról szól. A szurkolók Katinkának drukkolnak, nem a szövetség vezetőségének. És ha visszatekintene valaki 20 vagy 50 év múlva a riói eredményekre, a bajnok nevét emlegetné, Gyárfás szóba sem kerülne.

Meg tudja valaki mondani, ki volt a vívószövetség elnöke, amikor Kárpáti, Gerevich és Kovács verték végig a világot? Sőt, tudja valaki, ki a mostani vívószövetségi elnök, pedig Rióban két aranyat, egy ezüstöt hoztak a magyar versenyzők? Szóval hosszabb időtávot nézve az eleve egyoldalú versengés végképp lefutott, mert akkorra Hosszú Katinka ellenfelének a nevére sem fog emlékezni senki.

Ebből az következik, hogy Gyárfás Tamásnak és a vele együtt regnáló vezetőknek csak az adott pillanat számít. Nekik nincs "örökségük", nekik azt kell megélni, amikor büszkén sorakozhatnak fel a bajnokaink mögé. Ezért kell mindent lenyelni, elfogadni, csak azért, hogy a helyükön maradhassanak. És legyünk nyugodtak, ezt meg is fogják tenni. Ha tegyük fel Hosszú Katinkát eltiltanák akármilyen okból és nem indulna a vizes vb-n, egész saját karrierjük egyik csúcspontját tennék tönkre. És Katinka tudja, hogy pótolhatatlan. Az is! Aki szerint nem, próbáljon feleannyi eredményt felmutatni...

Olyasmit én nem állítanék, hogy bárkit bármilyen anyagi érdek, csúszópénz motivál már ezen a szinten. Erről egyrészt maximum pletykák vannak, másrészt nem hiszem, hogy a budapesti világbajnokságot kilobbizó, az egész világ által követett esemény házigazdai szerepére készülő Gyárfás kockáztatná azt, hogy elbukja nagy pillanatát. Természetesen Magyarországon vagyunk, és a gyanúsan megugró építési költségek jelzik, vannak csavarok az úszóvébé történetében, de szerintem ő pont azért fogadja el ezt is, mert neki az a fontos, hogy akkor és ott az egész világ őt lássa a nagy rendezvény főszervezőjeként. Ez már ilyenkor nem a pénzről szól.

Pont ezért lehet iszonyú fájó, amikor inogni kezd a szék, amibe kapaszkodik. Mi lesz, ha pont akkorra bukik meg, amikor ki lehetne élvezni a sikert? És tudja jól, a sportolók érinthetetlenek, ráadásul lássuk be, Hosszú Katinka rettentően önálló, neki nem kell se a szövetség, se a szövetségi kapitány, se senki más. Mennek a maguk útján Shane Tusuppal, és az eredmények ők igazolják. Amikor az edző-férjet támadják nagyképűsége miatt, ne felejtsük el, ők tényleg megvoltak a hazai szövetség nélkül, de mi lett volna az úszószövetséggel vagy a MOB-bal Katinka aranyai nélkül?...

A politika pedig hasonló helyzetben van, mint Gyárfás. Ha nincs Katinka, nincs értelme a százmilliárdos világbajnokságnak, ahol pózolhatnak az aranyat szerző magyar lány mellett. Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben Gyárfás a beáldozható, hiszen a politikai vezetés számára ugyanúgy nem örökség, hanem kiélvezhető pillanat a világbajnokság megszervezése. Szóval a mindig ügyesen lavírozó kaméleon nem hiányzik se a versenyzőknek, sem a valódi döntéshozóknak. Ha valaki úgy határoz, menni fog isten hírével. 

És csendben megjegyzem, vannak a háttérben bizonyára olyan emberek, akik boldogan lépnek a helyére, ha úgy adódik. Szóval Gyárfást minden oldalról nyomás éri. Azt kell mondjam, ha ezek ellenére kihúzza a világbajnokságig, a maga szintjén aranyat érdemel a kitartásáért, harcosságáért, ügyeskedéséért, bár ezekért normális helyeken nem jár nagy elismerés. Szerintem az a legvalószínűbb, hogy azzal próbál időt nyerni, hogy a világbajnokság érdekére hivatkozva a helyén marad, belengetve, hogy utána egyből lemond, így aztán lehet sütkérezni a versenyzők dicsfényében még egyszer utoljára, és végül azok is megkapják a sürgetett váltást, akik ezt követelik. Tudjuk, a kecske is megmarad, a káposzta is jóllakik. Most már csak az a kérdés, a többieknek megfelel-e ez a csak Gyárfás számára előnyös kompromisszum...

Van, aki szerint a futásnál nincs rosszabb módszer a fittebbé váláshoz.

Mivel hébe-hóba magam is mozgok, kipróbáltam pár sportot, és többek között kocogni is szoktam, igyekszem elolvasni az izgalmasnak tűnő cikkeket. Nem vagyok profi, igyekszem tanulni, képezni magam.

A vice.com-on megjelent cikk arról szól, hogy a futással szemben elég sok ellenérvet sorakoztatnak fel szakértők. Egyrészt nem tartják hatékonynak sem a fogyás elősegítésében, sem az izomépítésben, ráadásul még az ízületeket is megterheli. Noha sokak szerint a kocogás ingyenes, egyszerű, természetes mozgás, mások szerint inkább divatos mint jó.

Ha valaki fogyni akar, akkor sokkal inkább ajánlják a cikk szerint a saját erős gyakorlatokat, a köredzést, a kettlebellt, vagy ha már fut valaki, akkor a rövidebb távú, de sokkal intenzívebb sprintelést. És állítólag a keringési rendszer karbantartására is jobb a kocogás helyett a gyúrás, vagy más, ami intenzívebb. Tanulmányok szerint napi néhányszor tíz másodperces nagyon pörgős szobabiciklizés többet ér, mint fél óra közepes tempójú futás.

A rossz technikával, a testük jelzéseire nem odafigyelő anatőr futók közül igen sokan sérülnek meg. Természetesen elég nagy terhelést kapnak az ízületek, ha valaki 10 kilométernyit lenyom, így aztán ezt is ésszel kell csinálni. A rövid sprintek ehhez képest jóval kevesebb lépésszámmal érnek el komoly hatást.

A szerző szerint a futást sem kell elfelejteni, de feltétlenül érdemes olyan edzéseket is beiktatni mellette a programba, amelyek növelik az izmokat, erősítik a törzset és változatosságot jelentenek. Ha viszont valaki csak azért fut, mert másokat is kocogni látni, valójában viszont unja, akkor nyugodtan hagyjon fel vele- találhat helyette más, alkalmas mozgásformát.

Az én magánvéleményem a fentiekhez az, hogy sok más eltunyult emberhez hasonlóan a futás vonzó volt, mert úgy éreztem, azon lemérhetem a fejlődést. Igaz, lépésről lépésre haladtam, másféle edzésekkel kezdtem, kis fogyás után jött a lassú kocogás, aztán eljutottam a tíz kilométerig, amatőr versenyekig. Jó érzés azt mondani egy tempós kocogás után, hogy ide is eljutottam a nulláról.

Szóval nem azért futok, mert attól leszek szuperfitt, hanem azért, mert a kitűzött cél elérése motivált, segített abban, hogy rendszeresen mozogjak. Mostanában pont nem annyira a futás van a középpontban, járok úszni, gyúrni, jógázni is. És most ez esik jól. De a futásnak is sokat köszönhetek, amikor sokat kocogtam, fogytam is, és az is tény, súlyzózás közben is simán meg lehet sérülni. Szóval ki-ki egyéni ízlése dönti el, mit választ. A mozgás maga fontosabb, mint a mozgás formája, szerintem. Bármi, amit szeretsz és motivál, jó. Csak add meg magadnak a lehetőséget arra, hogy megtaláld az igazit.

Egy hírhedt eset óta kezelik tényként a tengerentúli tévézésben, hogy az amerikaifoci sérthetetlen- a Heidi Bowl története okán.

1968. november 17-én két remek csapat nézett szembe egymással: az Oakland Raiders és a New York Jets rangadóján nyolcszor változott, ki birtokolja épp a vezetést. Parázs hangulatú összecsapás volt, sok időkéréssel, büntetéssel, így a közvetítés szokatlanul hosszúra nyúlt. Már csak 65 másodperc volt hátra a játékidőből, a Jets 32-29-re vezetett, az Oakland pedig egy utolsó rohamra indult a győzelemért- de hogy mi történt, azt már csak azok láthatták, akik kinn voltak a stadionban.

Az NBC ugyanis egyszerűen félbehagyta a meccset, és elkezdték vetíteni a Heidi című romantikus filmet. A sokak által várt film egy kislány és nagyapja életéről szólt az Alpokban, és kétségtelen tény, a kiadott program szerint abban a percben ennek kellett volna következnie. Az NBC vezetői úgy gondolták, hogy a hűvös novemberi estén nagy sikert arat majd a filmjük, így amikor a vetítések előtti megbeszélések során szóba került, mi lesz, ha a meccs elhúzódik, úgy döntöttek, a Heidi pontos kezdése a fontosabb.

A programért felelős Dick Cline azon az estén is ehhez tartotta magát, várta, hogy bárki szóljon neki fentről a változásról. De hozzá semmilyen más utasítás nem jutott el, így aztán az Oakland utolsó támadása helyett a meglepett nézők a Heidi kezdő képsorait láthatták. Mint kiderült, az NBC vezetői megpróbálták elérni Cline-t, hogy engedje végig a meccset, de minden telefonvonal foglalt volt: ezrek hívogatták az NBC-t, hogy a megadott időben kezdik-e a Heidit, és sokkal többen pedig azért, hogy ne szakítsák félbe a meccset. Akkor szabadult el a pokol, amikor a film közben írták ki a végeredményt, és a focirajongók már nem csak a tévét, hanem a lapokat és a rendőrséget elkezdték hívogatni dühükben.

Az Oakland Coliseumban ülők ugyanis azt láthatták, hogy a kirúgás után a Raiders Daryle Lamonica irányító vezérletével villámgyorsan végigrobogott a pályán, és egy touchdownnal ismét megszerezte a vezetést. A kirúgás után pedig a Jets játékosa ügyetlenül elvesztette a labdát, amit a Raiders visszahordott, így a kilenc másodperc alatt szerzett 14 pontnak köszönhetően 43-32-re nyertek az oaklandiek. Az utolsó perc eseményeit bocsánatkérés után így adták le a nézők számára.

A Heidi Bowl néven hírhedtté vált meccsnek természetesen lettek következményei. Azóta minden tévé tudja, hogy az NFL-meccs szent és sérthetetlen, így félbeszakítani azt nem lehet. Természetesen a biztonság kedvéért az NFL és a televíziók közötti szerződésbe is belekerült az ezt rögzítő kitétel, de vélhetően enélkül sem dobnának be egy romantikus filmet a meccs végét levágva soha többé. Az NBC pedig kialakított egy "Heidi-phone" becenevű vonalat a vezérlőszobába, ami teljesen független volt a többi telefontól, így a jövőben semmi nem akadályozhatta meg, hogy a fejesek közbeszóljanak az adásmenetbe...

1892. november 12-én kapott először pénzt egy amerikaifutballista azért, hogy pályára lépjen.

Az NFL ma dollármillárdos üzletág, külön kategória a profi sportok világában, imádott sztárokkal és az Egyesült Államok legnagyobb tévés nézettségeivel. Pedig maga az amerikaifoci profi ligája nem is számít igazán régi alapításúnak, 1920-tól számítják a történelmét. Akkortájt a sportra már bőven odafigyeltek, komoly események volt az olimpiák, Európában mindenhol megalakultak a fociligák, az angolok sokfelé terjesztették a krikettet, a tengerentúlon imádták a baseballt és a sor folytatható lenne.

Az amerikaifoci gyökerei is régre nyúlnak vissza, a 19. század végén már játszották, csak akkortájt ez még a mainál is sérülésveszélyesebb volt, gyakori halálesetekkel. A szurkolók is vérmesek voltak, nem csak a csapatok rivalizáltak. Pittsburgh városában az Allegheny Athletic Association (AAA) nagy meccsre készült a Pittsburgh Athletic Club (PAC) ellen, és az előbbi William “Pudge” Heffelfingernek 500 dollárt kínált, ha pályára lép a színeikben.

A Yale egyetem egykori kiválósága addig igazi amatőr volt, mint ahogy a sportágban mindenki. Költségtérítést már korábban is adtak játékosnak, de az, hogy készpénzt adtak egy sztárnak, korábban állítólag még nem fordult elő. És megjegyzendő, az ötlet nem is az AAA vezetőinek fejéből pattant ki- a PAC környékezte meg Heffelfingert egy 250 dolláros ajánlattal, ezt duplázta meg az AAA. A játékos enyhén szólva sem volt korrekt, a PAC csak a meccs napján tudta meg, hogy Heffelfinger pályára lép- az ellenfél csapatában!

A becsapott klub vezetése és szurkolói egyaránt őrjöngtek. A balhé elkerülése végett úgy döntöttek, a meccs nem lesz hivatalos, a fogadásokat is törölték. Heffelfinger megszolgálta az árát, ő szerezte az egyetlen touchdownt. Az AAA pedig a következő meccsre ismét pénzért szerződtetett játékos, egy évre rá pedig már heti fizetést adott a legjobbaknak- 50 dollár akkor komoly összegnek számított. Mindenesetre, noha volt némi infláció egy bő évszázad alatt, a mostani sztárok évi 20 milliójához képest nem sok...

25 éve jelentette be a kosárlabda egyik legnagyobb alakja, hogy HIV-pozitív.

A sportot érintő történetek közt akad tragikus, mókás, megható. Talán jelentős részükkel senki nem is foglalkozna, ha nem az egész világon ismert sportsztárokhoz kapcsolódnának. 1991-ben már azért sokan hallhattak az AIDS betegségről, de többnyire a fehér homoszexuálisok körében terjedő kórként kezelte a közvélemény.

Az ereje teljében levő afroamerikai kosaras nem volt meleg, így a bejelentése sokakat megdöbbentett. Kiállása pedig felhívta a figyelmet arra, nem lehet felelőtlennek lenni, az AIDS nem marad meg bizonyos szubkultúrák körében. 

Earvin "Magic" Johnson sztorijára tehát mindenki felkapta a fejét. Az 1959-ben született sportoló 1979 és 1991 között játszott a Los Angeles Lakersben, akikkel ötször is NBA bajnok lett. A bejelentés után visszavonult, bár 1992-ben még pályára lépett az olimpiai bajnokságot nyerő amerikai válogatottban. Megjegyzendő, ez azért volt fontos, mert többen érthették meg, az ilyen betegséggel küzdőket nem kell páriaként kezelni, elzárni a többiektől.

Eltelt negyedszázad, és Johnson ma is él, sikeres üzletember, sportcsapatok résztulajdonosa. No és természetesen ma is aktívan kampányol a HIV-témában, hiszen hiába létezik olyan gyógyszerkombináció, amivel szinte tünetmentesen hosszabbítható meg a fertőzöttek élete. Az orvostudomány ugyanis nagyot lépett előre, ma már nem jelent egyet a halálos ítélettel ez a vírus. Kicsit ezért is került ki az érdeklődés homlokteréből, hiszen a HIV-pozitív híresség élnek és virulnak.

Magic Johnson viszont azért is kampányol, mert ezek a drága gyógyszerek ma még nem juthatnak el mindenkihez, minden évben milliók halnak meg a nagyvilágban. Ő is úgy véli, nem csak a kezeléseket kellene olcsóbbá tenni, azt kellene megértetni mindenkivel, hogy sokkal jobb, ha fertőzéshez el sem jut a helyzet mert védekeznek. Az ő példája is azt bizonyítja, nem csak bizonyos csoportok lehetnek veszélyben, hanem mindenki- és azt se feledjük, Magic Johnson teljes élete is jelzi, fel lehet állni még ilyen csapás után is.