Sportfoglalkozás

Csak most eszméltem rá, hogy a kínaiak már nem csak a spájzban vannak: övék az Inter után az AC Milan is.

Tegnap izgalmas rangadót játszott az olasz foci két legendás csapata. A milánói városi derbi több egyszerű meccsnél, a hazai és nemzetközi színtéren egyaránt számtalan sikert maguk mögött tudó klubok találkozójára az egész világon figyelnek.

És már ott is, ahol korábban nem: a lehetetlen kezdéssel, olaszországi ebédidőben játszott meccset főműsoridőben adhatta a kínai televízió, hogy az ázsiai szurkolók is élőben nézhessék. Mindennek azért van jelentősége, mert mostantól mind a két csapatot magának érezheti a Népi Kína, hiszen kínai befektetőcsoportok szerezték meg az Inter után az AC Milan feletti ellenőrzést is.

Amikor megjelentek az első teletömött bukszájú mogulok, cégcsoportok és sejkek az európai fociban, csak figyeltük, mi lesz. Annak idején úgy látszott, a hihetetlen pénzekkel kitömött új sztárcsapatok egyeduralkodóak lesznek a bajnokságaikban, de hát az a váratlan helyzet állt elő, hogy túl sok lett a gazdag csapat, és végülis megvalósult a verseny. Legalábbis a vagyonos klubok közt: a kicsik, a Leicester tavalyi angol bajnoki címétől eltekintve, nem nagyon rúgnak labdába. 

Szóval van verseny, mégiscsak számít a szakma, mert a sok szupergárda között továbbra is az dönt, hol jobb az edző, ki tudja jobban irányítani a csapatát. Igaz, egyre inkább zsoldosok vannak a nagycsapatokban, mint a klubokhoz kötődő játékosok, de ez a változás folyamatosan, a szemünk előtt zajlik az utóbbi pár évtizedben. Nagy pénz, nagy foci, ez van.

Ahogy azonban újabb és újabb falak dőlnek el, változik az ember érzése. Milánóból kvázi Kína lett a focit tekintve? Tényleg nem létezik olyan európai befektető, akinek megérné pénzt tenni egy legendás klubba? Az ilyesmi már csak olajsejkek és hasonló emberek játszótere? Érdekes, hogy pont az Egyesült Államokban, ahol már nagyon régen üzlet a sport, komoly rang profi csapatokat birtokolni, és nem is nagyon vásárolgathatja fel a Dallas Cowboyst egy csapat gazdag katari olajmogul. 

Furcsa lehet megélni ezt szurkolóként is, hiszen az ember nem csak klubszínekhez kötődik, hanem azonosul a várossal is, a hagyományokkal is. (És ennyiben az európai sport mégiscsak más, mint az amerikai, mert a franchise-ok nem költöznek egyik helyről a másikba csak úgy.) Én magyar drukkerként nagyjából tudom, kedvenc hazai csapatomat kik alapították, ismerem a történetünket, tudom, kik voltak pár évtizede a meghatározó emberek a csapatban, az edzői stábban, s persze családtagjaim is megfordultak jópár alkalommal a lelátón.

De amikor az Inter-Milant a kínai drukkerek kedvéért hozzák előbbre, akkor szurkolóként szerintem csak pislognék: legközelebb a címerre sárkány kerül, és számomra értelmezhetetlen betűk? A legközelebbi városi rangadót pedig kivételesen Sanghajban rendezik majd? Hát érdekes lesz látni, merre tart majd a világ.

A hűség csak egy fogalom, s nyilván hozzá lehet szokni, hogy kínai pénzen összevásárolt idegenlégiósok szaladgálnak a pályán a másik kontinensen élő tévénézők kedvéért lehetetlen időpontban. A kérdés manapság inkább már az: szükség van-e a stadionban levő igazi rajongókra, vagy előbb-utóbb őket is lehet helyettesíteni fizetett hangulatfelelősökkel?...

Lassan a sportban is hozzászokunk a terrorhoz, és ez elég elszomorító.

A Bajnokok Ligája hétközi fordulójában felkaptuk rá a fejünket, milyen könnyen győzte le a Juventus a Barcelonát, vagy hogy meglőtte századik európai kupagólját Cristiano Ronaldo, de a legdurvább történés mégiscsak a Dortmund csapatbusza elleni támadás volt. Ugyan csak egy játékos, Bartra került kórházba, ám utólag kiderült, ha kicsit is máshogy alakul, sokkal súlyosabb következményekkel is járhatott volna a robbanás.

Ám az üzlet pörög tovább: aznap nem léptek pályára a csapatok, de másnap le kellett játszani a meccst. Ez valóban olyan, mint a modern gladiátorjátékok: könyörtelen világ, ahol a játékosokat ért sokk csak afféle legyintésre érdemes apróság. 

Pedig gondoljunk csak bele, itt a dortmundi futballcsapatot egy célzott bombatámadás érte, volt, aki meg is sérült. Azt hiszem, a legtöbbünknek hasonló eset után pár szabadnap járna, s a futballisták is emberek. Persze, sok pénzt keresnek azzal hogy labdát kergetnek, a Bajnokok Ligája meg gigabiznisz, de megrázkódtatást nem gyógyítanak a dollárkötegek. 

Vagy mégis? Az UEFA szerint elég egy nap, és mindenki kipihenheti a fáradalmakat. Vajon milyen tragédia kell ahhoz, hogy akár egy hetet is kapjon egy csapat?... 

A történetnek persze két oldala van. Miközben az ember sajnálja a sokkon alig túllendülő sportolókat, akiknek pályára kell lépni, hiszen ezt diktálják a "nagyobb érdekek", van itt egy másik dolog is. Mert azért az is üzenetértékű, hogy a terroristák erőfeszítései ellenére az élet megy tovább. A repülőgépek felszállnak, az emberek dolgoznak, a meccseket lejátsszák. 

És ez persze már nem a sportról szól. A sport csak azért kerül most szóba, mert már az is az életünk része, mindennapjaink szórakozása. Érintett tehát a terrorizmusban is- sajnos. És miközben mélységesen megértem a dortmundiak utólagos felháborodását az eljárás miatt, mégiscsak az bújkál bennem, erőt mutatunk a pokolgépet fabrikáló gazembereknek. Nem csak a meccsre magára gondolok, hanem arra is, hogy a dortmundiak a plusz egy éjszakára befogadták az ellenfél szurkolóit. Mert csak a nézőtéren ellenfelek, nem ellenségek.

Nem azt mondom, hogy ettől fognak megszűnni a terroristák akciói, de valahol azért jó arra gondolni, elterveztek valamit, és talán pár hét múlva nem is nagyon emlékszünk rá. A robbantó pár évtizedig rohad a börtönben, mi meg élünk tovább. A terrorfenyegetéssel nem jó együttélni, de azzal sem, hogy nap mint nap történnek közlekedési balesetek vagy mindenféle bűncselekmények. 

Talán a sport kovácsol minket össze, tesz minket erősebbé. Mert hiába néz ki úgy mostanság- ez mégsem csak kizárólag a pénzről szól.

Nincs rosszabb a sportban, mint az érdektelenség: a magyar foci egyre nagyobb bajba kerül.

A nézőszámok elemzése elkeserítő tendenciákra mutat rá, a hazai bajnokság vonzereje minden korábbinál mélyebbre süllyedt. És hiába érvelnek úgy, hogy családbarátabb lett a meccsre járás, a hangulattalan sporteseménynél kevés rosszabb dolog van. (És nem, számomra sem a balhé meg az anyázás a "hangulatos", de lelkes szurkolás sincs.)

A magyarfutball.hu remek nézőszám statisztikái szerint ebben az évben is bőven 3000 alatt marad az átlagos nézettsége a magyar bajnokiknak. A Csányi-korszak vesszőfutása folytatódik, és hiába készült el már pár új vagy felújított stadion, a trend nem tud megfordulni. 

Húsz éve még 5000 környékén járt a nézőszám. A mostaninál kétségkívül rosszabb állapotú stadionokban is jóval többen szurkoltak, és a csökkenés mindenkit érintett, Pesten és vidéken. Íme néhány összehasonlító adat, elöl az 1997-es, majd a 2017-es nézőszám:

FTC 9951 / 6646 (stadion kihasználtság: 28%)

Debrecen 7059 / 3236 (stadion kihasználtság: 15,9%)

MTK 2981 / 1367 (stadion kihasználtság: 25,7%)

Nem véletlenül választottam ezeket a csapatokat: mindegyiknek korszerű stadionja van már. Az, hogy negyed-, ötöd-, hatodházas meccseket játszanak bennük, miközben jó eséllyel még ezeket a számokat is kozmetikázzák, arcpirító. 

És van még egy aspektusa a csökkenésnek: hogy nincsenek már kiugróan sok embert vonzó összecsapások se. Szintén a magyarfutball.hu adatai szerint a legtöbben a Fradi-Újpesten voltak, 11,760 ember ment ki megnézni a derbit. A következő toplistás meccseken már a kilencezret sem érte el a nézőszám.

2013-ban még egy ilyen derbin 22,094 ember volt jelen, azaz a nézők fele eltűnt. Emellett további hat meccsen volt még több, mint tízezer szurkoló abban az idényben. Nagyon fontos tendencia ez, mert azt jelzi, hogy a magyar bajnokság már egy-egy kiemelt alkalomra sem tudja a figyelmet magára irányítani.

Ehhez képest meglepőnek tűnhet, miért nem zuhant be jobban az átlagos nézőszám, de ennek egyszerű az oka: a kis nézettségű meccseken kerekítik inkább felfele a számokat. Ötezer helyett tízezret beleírni a tudósításba azonnali lebukás, de 650 ember helyett 1300-at jelenteni egyszerűbb, pedig itt is fantomnéző a szurkolók fele. Ez pedig felfele tolja az átlagot.

De nem is kell azon lovagolni, hogy a 2600-as átlagnézőszám sincs meg, közelebb járunk a 2000-hez. Az az igazság, hogy a nagyon szánalmas és nevetségesen alacsony között már nincs túl nagy különbség. És a köztelevízió ezért a bajnokságért tesz le az asztalra 19 milliárd forintot! Tulajdonképpen miért görcsölne a klubvezetés azon, hogy több embert csalogasson a stadionba? 

Számoljunk egy kicsit! 2661 átlagos nézőszám, összesen 198 meccs van az idényben, tehát durván 527 ezer ember megy ki magyar bajnokira egész idény alatt. Ha ezer forintos átlagos jegybevétellel számolunk, akkor 527 millió forintnyi pénzhez jut az egész mezőny, összesen, egy egész év alatt. A tévés közvetítésekből egy szezon alatt viszont 3,8 milliárd forint esik le! Több, mint hétszer annyit kapnak tehát csak úgy, "piaci alapon", mert beengedik a kamerákat, mint ha kampányolnak, erőlködnek a nézők meghódításáért, és persze több drukkerhez több rendező kell, több szektort kell takarítani és így tovább. Csak a gond van velük, pénzt meg alig hoznak, akkor minek?

Hát ezért felel meg mindenkinek a mostani helyzet. Talán csak a maradék igazi szurkoló puffog, de mint láthatjuk, ők már nem számítanak. Ezért mondanak le róluk olyan könnyen Ferencvárostól Zalaegerszegig...

(képek: Flickr / stadionturista) 

Természetesen nem ér a magyar foci tévés jogdíja 19 milliárdot. De ettől még megérhetné a dolog, ha teljesülne pár feltétel.

Azt gondolom, egy másodpercig sem kétséges, 19 milliárdért soha, senki nem venné meg a magyar meccsek jogait, a közmédiát kivéve. Nálunk egy olyan speciális licit zajlik, ha fociról van szó, aminek egyetlen résztvevője van, aki felfele alkudozik. Nagyjából annyira "piaci" szemléletű a dolog, mint maga a foci támogatása állami cégek által, vagy ott van a TAO-pénz is.

A magyar foci semmilyen szinten nem életképes önállóan. Az még máshol is előfordul a világon, hogy az állam beszáll a stadionépítésekbe, de nálunk kizárólag közpénzből finanszírozzák ezeket. A jegybevétel elenyésző, piaci szponzorok alig vannak, az utánpótlásnevelés színvonala pedig csapnivaló, játékoseladásból sem tarthatja fenn magát egy klub.

És most itt van az a bizonyos 19 milliárd forintos tévépénz, ami nyilvánvalóan azért ennyi, mert ezzel akarják pénzhez juttatni a klubokat. Ez azért komoly summa a magyar foci értékét, a hazai bajnokság népszerűségét ismerve, amiről azért sokat elmond a minden fogadkozás ellenére csökkenő nézőszám. 

Ha csak ezen az egy szinten támogatnák a labdarúgást, egy kis plusz forrást adva a sportnak, talán még azt mondaná az ember, nem is lenne ez tragédia. Főleg akkor, ha lennének elvárások a klubokkal szemben, ha látnánk az előrelépést a bajnokságban. De a magyar klubfoci történelmi mélységekbe zuhant, és nagyon rossz üzenete van annak, hogy így is ömlik a pénz.

És ha még csak érdektelen meccsekért tömnénk a csapatok zsebét a közösből, de építjük az üresen kongó csodastadionokat, s olyan cégek érzik fontosnak a futball támogatását, mint a Főgáz vagy a csatornázási művek. Nyilván kell nekik a reklám, és az ultrák közül toborozzák az új ügyfeleket...

Szóval az a baj, hogy gyakorlatilag piaci pénz már alig van a magyar fociban, és ha rászoknak a csapatok arra, hogy teljesítménytől, a munka eredményességétől, a meccsek színvonalától függetlenül tele lesz a kassza, ugyan mi késztetné őket jobb munkára? Szokták boncolgatni, miért nincs több néző, és miért nem tudnak több embert a stadionba csábítani a klubok. Tulajdonképpen miért erőlködnének, ha "piaci" alapon 19 milliárdot adnak a portékáért? A jegybevétel ehhez képest elenyésző lenne...

És így már nagyon problémás ez az egyszereplős felfele licitálás. Egy raklap pénzt kap a magyar foci azért, hogy tévében adhassanak hetente két, többnyire lapos, alacsony színvonalú meccsért, amit jórészt üres lelátók előtt játszanak, hangulattalan szurkolással. De sokan szeretnénk ha ilyen színvonalú munkánkért, portékánkért ennyire sokat kérhetnénk!

Ami a legrosszabb: sajnos az elvárás nélküliség visszafele is működik. Még azzal sem tudunk üzenni, ha nem értünk egyet a pénzkidobással, hogy elkapcsolunk a meccsekről. Ahogy senkit nem érdekel, mennyit ér a magyar foci, az se érdekel senkit, hogy még kevesebb embert hoz lázba, mint korábban. 

A beletörődés, belefásulás, unottság pedig nem csak a sport, de a sportélmény halála is...

Olvasom, hogy a teqballt már az olimpiára vizionálják- tényleg eljuthat odáig?

A sport igazi globális üzlet. És ebből mindenki szeretne magának egy szeletet, így aztán folyamatosan jelennek meg új sportágak, vagy régi sportágakból csinálnak komoly pénzcsináló gépezetet. Az, hogy manapság például rengetegen nézik a dartsot a televízióban, igencsak meglephetné az egykor kocsmában nyilakat dobálgató amatőröket. 

Az Egyesült Államok legnépszerűbb sportágai közül is akad olyan, ami a múlt század közepétől futott fel: az NFL, az NBA annak idején csak egy volt sok liga közül, aztán látjuk manapság mi a helyzet. A semmiből jött elő az UFC, pedig nyilván kevesen hitték, hogy komoly riválisa lehetne az ökölvívásnak. 

Szóval nem lep meg, hogy a teqball kitalálói komoly álmokat dédelgetnek. Nyilván úgy vannak vele, hogy a foci népszerűségére rá lehet telepedni, ahogy látom, Ronaldinho személyében szerződtettek viszonylag jól ismert nagykövetet is. Beállt az ötlet mögé Gattyán György, a sikeres üzletember, szóval elvileg bármi lehet.

De máris olimpiát vizionálni? Kicsit erősnek tűnik a dolog, pláne úgy, hogy ez a foci-tenisz keverék nem akkora újdonság azért, ezer éve lábtengóznak az emberek a strandon. Egyszer kinőheti magát a teqball, de amit én láttam belőle, az számomra nem volt se látványos, se izgalmas. (Persze játszani attól még lehet jó móka.)

Szerencsére nem nekem kell ilyesmikben dönteni. Tulajdonképpen szép is, hogy honfitársaink megpróbálnak kreatív ötletekkel előrukkolni. Mondjuk az is menő lenne, ha a már széles körben űzött sportágakban javítanánk a helyzetünket: például ha a fociban tudnánk kijutni az olimpiára, két évtized után. 

Nekem sportkedvelőként nem a teqball maga érdekes, hanem hogy lehet a nulláról eljutni valahova egy sportággal. Úgy látom, meglehetősen tudatosan próbálják ismertté tenni, befuttatni, és kíváncsi vagyok rá, mi a fontosabb: a sztárok vonzereje, vagy az, hogy sikerül széles körben elterjeszteni. Az addig könnyű, hogy rendeznek valami komoly pénzdíjas tornát, mindig lesz versenyző, aki beszáll ha leeshet valami. Csak ez még nem tömegbázis. 

Vajon Ronaldinho kedvéért akarom kipróbálni, vagy azért, mert látom, hogy ismerősök is játsszák? Kíváncsi leszek rá, mi lesz a döntő- már ha eljut odáig a sztori.