Sportfoglalkozás

Csötönyi Sándor elnök bedobta a törülközőt- de fel tud állni a hazai ökölvívás?

Azt gondolom, hogy bármennyire nem szeretik a kívülről beleokoskodó "laikusokat" a sportvezetők, ez pont olyan téma, amibe bárki beleszólhat. A sztori ugyanis nagyon egyszerű: az eredmények magukért beszéltek. Csötönyi 21 éve elnök, és Kovács István 1996-os olimpiai aranya óta igencsak szerény eredményeket tud felmutatni a sportág, a komoly anyagi támogatás ellenére.

Pedig remek múltja van a hazai boksznak! Énekes István, Papp László, Gedó György és sok más remek sportember öregbítette a hírnevét a ringben. Manapság akkor is örömünnepet ülnek, ha valaki egyetlen meccset képes nyerni az olimpián vagy a világbajnokságon, a döntőre senkinek nincs esélye. 

Az viszont már a szakemberek dolga, hogy kitalálják, miért alakult ez így. Múltja van a sportnak, lehetne mire építkezni. Pénz is akad. Nem elég vonzó a boksz a fiataloknak? Rossz a kiválasztás? Nem lehet megtartani a tehetségeket? Hiba van a szakmai munkában? Nem jó a menedzselés? Ok lehet bőven. Valószínűleg egy kicsit minden igaz, egyszerűen azért, mert ha nem lenne, akkor legalább hébe-hóba lenne egy kiugró jó eredmény. 

Mostantól mindenesetre vége a Csötönyi-korszaknak, és meg lehet mutatni, mindennek ő volt az oka. Kissé szkeptikus vagyok, mert általában ritkán fordul elő, hogy az elnök legyen a legfontosabb versenyző és edző egy személyben. Az új elnök Erdei Zsolt, aki kétségkívül roppant sikeres bokszolói karriert tudhat maga mögött. Csak éppen akikkel most esetleg hadakoznia kell, nem feltétlenül tartják be a lovagiasság szabályait. 

Mert bizony mindig vannak, voltak, lesznek érdekellentétek. Olyan sportvezetők, akik szívesebben élnek a sportból, mint a sportért. Ahol ugyanis sok a pénz, ott sokat lehet keresni is. Ha pedig senki nem kéri számon az eredményeket, jóval könnyebb az életük. Minden jó szándékú ötletet el lehet szabotálni, nálunk meg főleg, ezt nyilván magyarázni sem kell. Simán ki tudnak ütni még egy Erdeihez hasonló kőkemény bajnokot is, egy-két övön aluli alattomos támadással.

Ezt pedig én roppantul sajnálnám, mert az ökölvívás igazán klasszikus sportág, Szurkolok Erdeinek, akinek egyszerre szerencséje, hogy innen már tényleg csak előre lehet lépni, ugyanakkor szerencsétlensége, hogy letargia uralkodik, padlón van a boksz. A feladat van olyan nehéz, mint a sokadik címvédés- de aki nem riad meg a ringben, talán az íróasztal mögött is feltalálja magát.

A magyar fociban minden meccs sorsdöntő: a hétvégén jön a következő.

Mi igazán szeretjük a drámát a sportban. Vagyis lehet, hogy ezzel mindenki más így van, mert az amerikai sportfilmek a váratlan utolsó pillanatosan fordulatokkal ezt nevelik belénk? Aztán mindenkinek leesik az álla, amikor tényleg bekövetkezik valami nagy feltámadás, nagy csoda, mint mondjuk az idei Super Bowl-ban vagy a Barcelona PSG elleni meccsén.

Nekünk valami hasonló hihetetlen élmény volt a kijutás az Európa-bajnokságra, majd az ottani tisztes helytállás. Felejthetetlen a portugálok elleni döntetlen, ami akár győzelem is lehetett volna. Megrángattuk Ronaldóék bajszát, s úgy érezhettük, tulajdonképpen nem is macska-egér játék ez, egyenrangú ellenfelek vagyunk.

A hétvégén idegenben lehet bizonyítani, hogy az nem egyszeri csoda volt. Megint a portugálokkal kell szembe nézni, a tét a kijutás a világbajnokságra- vereség esetén már nagy-nagy dolgoknak kellene történni ennek megvalósulásához. Akadt ugyanis a sorozatban fájó pontvesztéseink, szóval az esélyek nem túl jók- az van, mint azt a magyar fociban megszoktuk. Reménykedünk, aztán meg jön a kijózanodás.

Olvasok mindenféle okoskodást "szakemberektő", hogy milyen jó döntés "beáldozni" a világbajnoki kvalifikációt a következő EB-sorozat sikeréért. Hát szerintem meg mindig az aktuális sorozat számít, igenis úgy kell nekimenni, hogy továbbjusson a csapat. Vagy pedig akkor mi 25 éven át áldoztuk fel az összes kvalifikációs sorozatot a következőért? Marhaság.

Akkor és ott kell bizonyítani, amikor pályára lép a válogatott, függetlenül attól, hogy fiatal vagy rutinos gárdáról van szó. Páran már előre próbálják felmenti a vereség alól a mieinket, de szerintem aki kikap, az kikap. Az eredményjelző nem hazudik.

A kérdés persze az, hogy mi lehet a következmény. Egy-egy jó meccs után félisteni tekintélye lesz az edzőknek (mesélhet erről Dárdai is, Storck is), aztán ha kitömik a csapatot, mindenki a szakember fejét követeli. A remekül sikerült hollandiai kiruccanás előtt Egervárit is dicsérték, hiszen akár tovább is lehetett volna jutni, aztán sorban nyeltük a gólokat. Még nem fújták le a meccset, amikor vége lett a karrierjének.

Tudom, most mindenki arról beszél, az MLSZ hosszú távon gondolkodik, hagyják építkezni a szakembereket, nem a kapkodás az úr. Mondjuk, erről mesélhetne az egy tétmeccs után kirúgott Pintér Attila is. 

És ez nem is magyar betegség: mesélhetne Claudio Ranieri arról, hogy az utóbbi évtized európai focijának egyik legcsodálatosabb sikerének kovácsaként még azt az esélyt sem kapta meg, hogy a következő idényt legalább végigcsinálja. Mint ahogy a párizsi vereség után azon is megdöbbentek sokan, hogy nem rúgták ki Luis Enriquét, a 6-1 után bezzeg hirtelen ismét géniusz lett belőle.

Tanulság a szurkolónak? Egy meccs nem változtatja meg a múltat. Storck eredményeit akkor se lehet semmissé tenni, ha mondjuk Dzsudzsákék leégnének Portugáliában. Reménykedjünk a sikerben, biztassuk a mieinket, ha csoda történik, örüljünk, ha bukunk, vegyük tudomásul. Ez a sport, ezért szeretjük: szélsőséges érzéseket vált ki. A vereségek után jön egy mindenért kárpótló siker, vagy ha az nem, akkor a remény, hogy legközelebb, vagy még eggyel később összejön. És míg a meccset le nem fújják, bármi lehet...

Bár a Nyíregyháza edzője nyilván azért szeretne inkább a hírekben szerepelni, mert csapata halmozza a bravúrokat, de Véber György szemmel láthatóan még a labdával is jó barátságban van.

Az egy téves közhiedelem, hogy ne tudnának egyeneset rúgni a labdába a magyar futballiskolákból kikerült játékosok. Ha eltölt valaki másfél évtizedet a különböző korosztályos csapatokban, aztán jópár évet lehúz az élvonalban, nyilván jobban bánik a labdával, mint egy átlagember. Véber pedig már futballistaként is inkább technikásnak számított.

A kérdés nyilván inkább az, hogy mire elég egy jó labdaátvétel, egy ügyes csel, egy jó szerelés? A meccs kilencven percig tart, és milliónyi olyan momentumon múlik a siker, ami kicsit sem látványos, viszont fegyelmezetten kell végrehajtani. Ezekről is lehet éppen videókat készíteni, csak ezek nem annyira menők. És ha magyar meccseken forgatnak, akkor inkább rossz helyezkedésről, ötlettelen támadásvezetésről, alibipasszokról lehetne komoly összeállításokat készíteni. Értékelem Véber labdabiztosságát, de nagyon gáz, ha egy meccsen az a legnagyobb szenzáció, amikor egy edző képes sarokkal maga elé tenni a játékszert...

Nyilván attól pörög fel a magyar foci, ha a másodosztályt megint átszervezik.

Szoktak azzal viccelődni, hogy a hazai bajnokság élvonalának folyamatos újragondolása, bárhogy is változik, valahogy mindig a színvonal csökkenését hozza magával. De ez afféle igazi csodafegyver, amit előránthat az aktuális MLSZ-vezetés: elvtársak, túl sok a csapat, csökkentsük le a számukat és ettől majd kiélezettebb lesz küzdelem! Aztán jön a következő főnökség, és a jelszó az lesz, legyen kétszer annyi csapat és így vonjunk be minél több régiót az első osztályú bajnokságba, szélesítsük a tömegbázist!

Hát mindez semmi ahhoz képest, ami a másodosztályban történik az utóbbi pár évtizedben. Ez valahogy igazi mostohagyerek: komoly csapatok inkább csak száműzetésnek érzik ha kipottyannak ide, a közepesek pedig ellavírozgatnak az idény során. A világon egyedülálló, hogy az ember gyakran azt érzi, a csapatok fele egyáltalán nem is akar feljutni az élvonalba: gyakorlatilag körbe lehet rajzolni azt a pár klubot a szezon előtt, ami akarja az első osztályt. Tudtuk most is, hogy a felcsútiak például minden áron elérik azt, és képesek a másodosztályba igazolni válogatott játékosokat ehhez.

Most felröppent a hír, hogy megint átszervezés lesz, csökken a másodosztály létszáma, és ez milyen szuperkirályság. (Az ötletet időközben elvetették, de azért érdemes foglakozni a témával, mert nagyon magyaros.) 

Nem értem az újságírót, akinek sikerül ilyet leírnia: mi a különbség, ha 20 vagy 12 csapatból van maximum 4 olyan, ami valóban fel akar jutni? A kiesés elkerülése a másodosztályban nem akkora téma, hogy lázba hozni a magyar bajnokság kicsiny hazai rajongótáborát. Én nagyjából képben vagyok, de szerintem a felét se ismerem a másodosztály mezőnyének. Ha a nevet tudom is, a csapatokat magukat egyáltalán nem tudom hova tenni. Budaörs? Kisvárda? Cigánd? Kozármisleny? Komolyan arról beszélgetünk, hogy a magyar foci sikerének záloga az, ha ezekből a 4-500 nézőt érdeklő csapatokból csak feleannyi marad a másodosztályban?

Tessék, a Wikipedia vonatkozó szócikkének részlete, az utóbbi két évtized átszervezéseivel:

1997–1998: 20 csapatos NB I/B
1998–2000: 20 csapatos NB I
2000–2001: átmeneti szezon, 4×7 csapatos (Kelet A és B, Nyugat A és B) kvalifikációs bajnokság után 2×12 csapatos NB I/B
2001–2002: 2×12 csapatos NB I/B, alapszakasz után alsó- és felsőházi rájátszás
2002–2003: 20 csapatos NB I/B
2003–2004: 18 csapatos NB I/B
2004–2005: 14 csapatos NB I/B
2005–2013: 2×16 csapatos NB II
2013–2016: 16 csapatos NB II
2016- : 20 csapatos NB II

Hát ezek aztán sokat segítettek, biztos emiatt ment jobban a játék a fiúknak az EB-n... Én elhiszek minden nagyon bölcs érvet, de ugyanaz az MLSZ vezetés csökkenthette volna most a létszámot, ami 2016-ban növelte. Ezt végülis elvetették, de ne aggódjon senki, mint minden nagy gondolat, előjöhet ez még. Hiszen minden látszatintézkedés hasznos, legalábbis azoknak, akiknek elsősorban a látszat fontos. A foci meg marad pont olyan, mint amilyen volt.

Vagy egy kicsit rosszabb lesz... Feltéve, ha van még lefelé. 

A csaló versenyzőt is hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát? A trükkös újságírónő-blogger sztorija ezt jelzi.

Jane Seo neve nekem nem mond sokat, igaz, nem is vagyok rendszeres olvasója a Huffington Postnak. Ételkritikus, emellett lelkes amatőr futó. S utóbbi hobbi volt az, ami miatt most kétes hírnévre tett szert: egy félmaratonon második helyezést ért el, meglepően jó eredménnyel, új egyéni rekorddal, de a róla készült felvételen látható az okosórája, s azon szereplő egészen más táv.

Gyorsan kiderült, a hölgy levágott egy 2 kilométeres szakaszt, s hogy stimmeljen a táv, fitneszkarkötőjét viselve a versenytől függetlenül lebiciklizte az útvonalat és ezt adta le. Mondhatni, ha nincs ez a banánhéj, talán sose bukik le és büszkén pózol a "megérdemelt" díjjal. 

Egyrészt elgondolkodhatunk azon, vajon mennyi verseny van, ügyesebb csalókkal, ahol a végeredmény nem hiteles? Persze, a doppingoló profi sportolókról mind hallottunk, de úgy fest, jóval alacsonyabb szinten is engednek a könnyű diadal csábításának az emberek.

Én ezt persze nehezen értem, hiszen afféle igazi amatőr vagyok, indultam kocogó versenyeken is, de igazán se az ellenfelekkel, se az órával nem álltam harcban- elég volt az élmény, amit a célbaérés adott. Gondolom, az újságíró imázsához jól jött volna az a kis plusz, hogy mellesleg még sikeres sportoló is. De akkor is, alapvetően nem profi sportoló, ezzel az egésszel olyan marha nagyot nem nyerhetett.

Viszont hogy mit bukott? Megjelent a mentegetőzése, miszerint a táv lerövidítése pillanatnyi elmazavar volt, és aztán nyilván csak zavarában adta le a meghamisított távot is. Pedig egyszerű a történet: piszkos kis csaló, aki lebukott, de ha nem veszik észre, máig veri a mellét a "nagyszerű" teljesítménnyel.

És persze elgondolkodik az ember, aki az élet egyik területén ennyire cselekszik etikusan, főállásában vajon mennyire az? A Harvard elvégzése a jelek szerint nem vértezte fel morális értékekkel. S az is látszik, a sport mennyire része az életnek: sokat adhat, de sokat veszíthet is, aki rossz útra téved...