Sportfoglalkozás

Nem is igazi focidrukker, aki nem emel kalapot Francesco Totti előtt.

Valljuk be, a futballkedvelők valahol mélyen szentimentálisak. Különben mi más magyarázata lenne annak, hogy meglett emberek könnyeznek azért, mert egy nagy kedvenc a szögre akasztja a stoplist? És Totti búcsúján tízezrek maradtak a meccs után a stadionban, hogy nagy közös ünneplés során fejezzék ki tiszteletüket a legenda iránt.

Vannak játékosok, akiket még a rivális drukkerek is tisztelnek. Nem csak az eredményességük okán, misztikus rangja van a klubhűségnek is. Egyszerűen becsüljük azt, aki kitart egy csapat mellett, hiszen mi magunk szurkolók is ezt tesszük, nem cserélünk mezt csak azért, mert az egyik idény rosszul sül el. A drukker sokkal könnyebben megbocsát a hibázó játékosnak, ha nem folyton csapatot váltó zsoldosról, hanem "a mi fiunkról van szó".

Számon tartjuk a riválisok legendáit is. Nem kell ahhoz fradistának lenni, hogy az ember becsülje Albert Flóriánt vagy Simon Tibort, fejet hajtson az újpesti Szusza Ferenc vagy a Vasas-ikon Illovszky Rudolf előtt. Persze néha úgy hozza a sors, hogy egy-egy klublegenda csapatot vált, de mégis mind tudjuk, belül kiért dobog a szívük. Nagyon sokan vissza is térnek később oda, ahonnan indultak. Amikor arról beszélünk, hogy morzsolódik le a hazai foci rajongótábora, bizony arról is van szó, hogy sok vezető jöttment tucatjátékosokkal szorítja ki a csapatért élő-haló saját nevelésű embereket. Mind tudjuk, egy-két év múlva ők már nem lesznek itt, és így nehéz is úgy lelkesedni értük.

Bármennyire el van üzletiesedve a mai foci, napjainkig vannak olyan emberek, akik nagyon hosszú időt húznak le egy csapatnál. A madridi Casillas vagy Raul, a Barcelonában Iniesta, a Liverpoolban Gerrard, a Juventusból Del Piero, a Milanos Maldini- jól ismert nevek. Van, akinek nem adatott meg, hogy szeretett klubjából vonuljon vissza, ami végülis érthető, hiszen a világ élvonalát jelentő csapatokból ki lehet kopni, jöhet egy új edző, felbukkanhat a poszton egy világmegváltó tehetség.

És a pénz az úr: megtapsoltatják a feleslegessé vált, máshova igazoló játékost, akármekkora legenda, aztán búcsút intenek neki. Persze fordítva is igaz, hogy a pénznek nagy súlya van, mert ezek a futballisták is mondhatták volna azt, inkább nem akarnak más csapatban játszani, hanem ha nem jók az első csapatban, akkor visszavonulnak.

Totti ezt az utat választotta, pedig bizonyára 1-2 éve kapkodtak volna még utána Katarban vagy az Egyesült Államokban, sőt, talán még most is összefocizhatna pár dollárt. Nyilván nem ítélem el azt, aki kihasználja az utolsó lehetőséget a pénzkeresésre, de az, hogy a Roma legendája úgy érezte teljesnek a karrierjét, ha egész életét ugyanannál a csapatnál tölti, ahol egész életében játszott, még inkább növeli a presztízsét.

Hát ezért ült ott több tízezer ember a megható búcsúzáson a stadionban. Látták ahogy a könnyező Totti még egyszer utoljára körbesétál a pályán, majd felolvassa a levelet, amit a különleges alkalomra írt. S aztán természetesen másnap az egész világot bejárták a búcsú képei, a levél fordítása. De még úgy is megérintette az embert ez a pár perc, ha nem értette pontosan, mit mond Totti.

Tudom, hogy a focinak manapság időnként rossz a megítélése. Túlságosan pénzközpontúnak tűnik, zavaró időnként az erőszak vagy a bunkóság, meg úgy általában nem tűnik túlságosan kifinomult sportnak. Én viszont azt szeretném, ha a mostani gyerekeknek azt is meg lehetne mutatni, milyen, ami szép ebben a játékban, akár a pályán, akár a pályán kívül.

Még a bukásokban is van valami felemelő, ha becsületes küzdelem után veszít a csapat, majd évről évre lelkesít a remény hogy most majd sikerül valamit elérni. A közösen megélt győzelmek feledhetetlenek maradnak, mint ahogy igenis lehet jó példa egy focista is, aki emberségből, hűségből vagy sportszerűségből jelesre vizsgázik. 

Szóval a sport valójában nagyszerű dolog, ha a jót látjuk meg benne. Szerencse, hogy vannak ilyen momentumok, amikor oly könnyen átélhető ez a nagyszerűség- arra kell vigyáznunk, hogy a pénz ne irtsa ki ezeket a felemelő pillanatokat. Mert ez rajtunk, rajongókon is múlik, amikor megbecsüljük azt, ami dollárban nem kifejezhető...

Fejlődünk: a tízmillió hegymászás-szakértő országa lettünk!

Klein Dávid nem jutott fel a Csomolungma csúcsára ebben az évben sem. Én komolyan nem tudom, hogyan is kellene erről az egész témáról beszélni, mert ha jók az információim, ez már a nyolcadik sikertelen expedíciója volt a világ tetejére, és ez nem kevés. 

Szponzortalálásban viszont kétségkívül sikeres mászóról van szó, ugyanis minden alkalommal megtalálja a megfelelő támogatókat. Ebben sincs semmi elítélendő, nyilván el tudja adni magát, van egy jó csapata is. És kétségtelen, elmegy oda és megpróbálja, egyszer egészen 8700 méterig eljutott oxigénpalack nélkül, és ezt tuti soha nem tudnám utána csinálni.

Csak éppen a szponzoros túrák velejárója a nagy médiafelhajtás, így aztán Klein Dávid próbálkozásairól sokan hallanak az országban. Amiről pedig sokan beszélnek, arról roppant sokan okoskodnak is: vannak, akik szerint így is fantasztikus teljesítmény, és ha magának kaparja ki a gesztenyét, hát miért ne, mások szerint meg inkább költenék lélegeztetőgépre azt a pénzt. Ja, meg belekeverik a stadionokat, miszerint inkább támogatnának hegymászókat, mint a magyar focit sok-sok milliárdért.

Szóval eljutottunk oda, hogy a sarki fűszeresnél is komoly szakmai vitákba bonyolódhatunk a magashegyi expedíciókról. Lassan mindenki érteni fog hozzá, hogyan is kell eljutni a Himalája legmagasabb csúcsaira, elemzik azt, hogy esetleg Klein Dávid genetikája a nem megfelelő, összevetik teljesítmény más magyar vagy külföldi mászókéval. Olyan is akad, aki kisebb-nagyobb hegymászó kalandjai után szakértőként, magabiztosan nyilatkozik. Beszólnak neki, mert kiépített kötélzetet használ, vagy vannak vele serpák is. Mintha a serpa egyfajta varázsló lenne, aki a hátán felvisz könnyedén bárkit a hegyre. Tényleg annyira jól tudja mindenki, mi is köztük a munkamegosztás? Hogy mennek ott a dolgok?

Aztán van, aki személyesen ismeri Klein Dávidot, és ezért állítja, pénzre hajtó törtető és nem jó mászó. És persze olvastam olyan ember véleményét, aki személyesen ismeri Klein Dávidot, így bizton mondhatja, remek fickó, kiváló és felkészült mászó, aki számára a biztonság az első.

Nekem könnyű, nem akarom se bántani, se védeni őt. Teljesen bizonyos vagyok benne, hogy sem a mászási, sem a szponzorszerzési teljesítményét nem tudom utána csinálni, tehát igenis több olyan dolog van, amiben jobb nálam. És ebben nincs szarkazmus! Aki azt hiszi, könnyű a teljesítményt (mert igenis van neki, pár nyolcezres hegy már van mögötte) ilyen formában eladni, az buta. Van egy álma, és így vagy úgy, megteremti a lehetőségét annak, hogy ennek élhessen. Ezért nem érdemel bántást- főleg, hogy nem közpénzre hajt, mint mondjuk a futballakadémiák.

A netes vitákat látva én csak egy dolgot szeretnék: ha a hozzászólok az Enter gomb lenyomása előtt még egyszer elolvasnák amit írtak. Sem a mászó elvtelen védelme, sem a fotelből osztott akklimatizációs tanácsok nem hitelesek. Mert alapvetően két tény van: a túlnyomó többségünknél jóval többet mutatott fel, de a nagy médiafigyelmet kapott Csomolungma mászások egyike sem járt sikerrel. Nekem aztán mondhatják akárkiről, hogy csak 20 méterre volt a csúcstól- szép dolog, de akkor sem érte el. Neki magának és szerintem a kibiceknek is az lenne a legjobb, ha egyszer végre elérné a célját.

A kérdés már csak az: mi lesz utána? Nincs még egy világ legmagasabb hegye, mint következő lépcsőfok. Nos, akkor fog kiderülni, hogy igazán milyen ember is Klein Dávid, ha megmássza oxigénpalack nélkül a nagy hegyet. Egyébként én magam is szurkolok neki, bármit is gondolok a szponzorált expedíciókról, egyebekről. Mert van egy pont, amin túl ezek már nem számítanak: a mászó van, meg a hegy. És aki legyőzi, annak jár az elismerés. Azt hiszem, ez lenne az, ami lecsendesítené az egyébként teljesen felesleges és értelmetlen vitákat, és mind büszkék lehetnénk rá, előzetes véleményünktől függetlenül. Többek között ezért is örülnék neki, ha egyszer összejönne...

A Honvéd megérdemelten nyerte a bajnokságot, de elvesztettek egy remek edzőt.

Azt gondolom, a Budapest Honvéd sok szurkoló szimpátiáját nyerte el ebben a szezonban. Nem voltak összevásárolt sztárjaik, nem öntötték bele a több csatornán átfolyatott közpénzeket, a stadionfejlesztésekben is háttérbe szorultak. Ami viszont még fontosabb, ők valóban támaszkodtak a saját nevelésű fiatalokra, ellentétben más klubokkal, akiknek a nevében az Akadémia csak díszként szerepelt.

Kicsit visszatetsző volt, amikor a záróforduló előtt a Videoton edzője morgott, hogy buta az NB1 szabálya, ami pontazonosság esetén dönt, és a győzelmek számát tartja döntőnek. Nos, Henning Berg most nem panaszkodhat, nem ezen múlt: a pályán nem hogy a győzelmet, a döntetlent sem tudták kiharcolni a Honvéd ellen.

Persze a színvonalat azért érhetné pár keresetlen szó. Durvaságból jóval több volt, mint szép cselből, de azt mondják, a tét az ilyen meccsekre rányomja a bélyegét. És mivel a magyar meccsek eleve ritkán túlságosan szemet gyönyörködtetők, ha már ebből is lehet rontani, akkor...

Az kicsit különös, hogy a sikeredző, Marco Rossi rögvest a meccs után le is mondott. Bevallom, már azon sem lepődnék meg, ha holnaptól a Videoton vagy a Felcsút lenne az új állomáshelye, nálunk minden megtörténhet. A lényeg viszont az, hogy gyengébb helyzetből indulva érte el az aranyat csapatával, és ez még a magyar bajnokságban is nagy teljesítmény.

Az aranyrangadón kívül is volt izgalom. A Fradi lecsúszott a dobogóról, és ez azért elég ciki a számukra. A kupagyőzelem jelenthet majd kárpótlást, de nem úgy mentek neki a szezonnak, hogy még érmet sem szereznek. Az egyik klubvezető nyilatkozata magyarosan zseniális volt: nem voltak rosszak az igazolások, csak pár új játékos nem hozta azt amit vártak tőlük. Ez nálam egyet jelent a rossz igazolással, de hát nem én vezetek sikerklubokat, szóval biztos tévedek.

Az alvégen a régebben kipottyant Gyirmótot meglepő módon az MTK követte. Úgy látszik, az új stadiontól nem lettek jobbak vagy lelkesebbek a kék-fehérek, így aztán a furcsa kialakítású betonteknőben jövőre olyan csapatok vendégeskednek majd, mint a Budaörs, a Dorog vagy a Csákvár. 

Eközben pedig a kelet-magyarországi trió, a Mezőkövesd, a Debrecen és a Diósgyőr maradt az élvonalban. Az utóbbi kettőért kifejezetten kár is lett volna, fellegvárnak számítanak, még szurkolóik is akadnak- de jövőre vélhetően kevésbé idegtépő idényt szeretnének maguknak. Kiderül, mire mennek majd, de az én tippem az, hogy megint az egyik pesti csapat kerül majd bajba 2018-ban.

A fociélet persze nem áll meg, jönnek válogatott meccs, és a "legjobb" csapatokra rövidke pihenő után máris várnak a nemzetközi megmérettetések. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ők sose foghatják az esetleg bukdácsolást a hazai bajnokságban a nemzetközi kupasorozatokra, mert a többségük két meccs után ki szokott pottyanni, és aztán lehet az NB1-re koncentrálni minden idegszállal.

Hogy jó volt-e a bajnokság? Kérdés, mit értünk "jó" alatt. Izgalmas volt az élen és a kiesőjelölteknél is a küzdelem, ez feltétlenül pozitívum, de ha valaki csak az utolsó sorsdöntő meccset látta, aligha ájult el a színvonaltól. A hangulat is kérdőjeles, mert néző továbbra sincs túl sok a lelátón: a bajnokságról döntő meccsen megtelt a stadion, de a Fradi-Újpest félházzal ment. Annyi próbálkozás, fogadkozás volt már, hogy ez változzon, az eredményt látjuk. Ez nagy kihívás marad továbbra is. 

Aki eddig nem morzsolódott le a szurkolók közül, az már valószínűleg nem is nagyon fog, ennyi bázisa mindig lesz a magyar focinak. És amíg a politikai hátszél is megvan, pénz is lesz. Azt hiszem, senki nem mer belegondolni abba, mi lesz, ha ez az egész kártyavár bedől: ujjongunk az izgalmas végjáték miatt, közben meg érezzük belül, ez az egész már csak látszat. Na, az lesz aztán nagy móka és élethalálharc, ha egyszer eljön az igazság pillanata, és kiderül, mit ér igazán a magyar foci!

Idézzük fel a magyar focibajnokság 2003-2004-es idényének zárását!

(fotó: tempofradi.hu)

Az Origón megjelent egy összeállítás az utóbbi néhány évtized izgalmasabb bajnoki végjátékaiból, és ugyan felidéz a szerző pár érdekes sztorit, szerintem a 2004. május 27-én játszott meccsek feltétlenül megérdemlik hogy felidézzük őket.

Nemzetközi szinten akkor már szinte sehol nem számoltak a magyar válogatottal, magyar klubcsapatokkal, ezért mindenki felkapta a fejét egy váratlan menetelésre az UEFA-kupában. A Debrecen ugyanis, sok-sok év után először (és azóta is utoljára...) megérte a tavaszt egy nemzetközi kupában.

A bajnokság is kifejezetten izgalmasan alakult. A debreceniek akkor már évek óta próbálták megszerezni a klub történelmének első bajnoki címét, s először ekkor jutottak el igazán közel hozzá. Az utolsó forduló előtt a DVSC volt a tabella első helyén, és egy győzelemmel csúcsra is érhettek volna.

Csak éppen ezt a győzelmet a régi Üllői úti stadionban kellett volna megszerezni a Ferencváros ellen. És itt vissza kell utalni az előzményekre: egy évvel korábban a Fradi azért bukta az aranyat, mert a debreceniek kiharcoltak egy döntetlent az oroszlánbarlangban, és a zöld-fehérek fogadkoztak, most majd ők lesznek az ünneprontók.

Ráadásul a Ferencváros egy győzelemmel megelőzte volna a Debrecent, és megvolt az esélye az aranyra is. Már csak arra volt szükség, hogy a parádésan hajrázó Újpest ne nyerje meg az utolsó meccsét az MTK ellen. Még egy pikáns sztori is fűszerezte az előzményeket: Tökölit korábban a Siófok elleni meccs után Kassai Viktor utólag állította ki a bírók megsértése miatt, három meccsre eltiltották, de a fegyelmi bizottság egy meccs után a következő találkozón pályára engedte- ez volt az a bizonyos utolsó fordulóbeli rangadó.

Két, hazai szinten jó nevekből álló, de egymással komolyan rivalizáló csapat futott ki tehát a pályára, a bajnoki döntőnek is beillő meccsre. A Fradinál Tököli, Gera, Lipcsei, Dragóner, Vukmir, Szűcs, a Debrecenben Sándor, Dombi, Éger, Bogdanovics, Halmosi és Bajzát- bárhogy alakulhatott volna a mérkőzés. Ám azon az estén a bosszúra szomjazó, a stadionban remek hangulatot teremtő fradisták előtt a meccset kézben tartó zöld-fehérek győzni tudtak 3-1-re. És a slusszpoén: az Újpest csak döntetlenre volt képest, tehát bajnokok lettek. Ők a mennybe mentek,  míg a DVSC elbukott a nagy álom kapujában, az arany helyett a bronz lett az övék. 

Azon el lehet filozofálni, hogy egyáltalán eljuthatott volna-e ide a dolog, hiszen az előző évi balhé után, amikor a pályára berontó dühödt szurkolók fizikailag bántalmazták a debreceni játékosokat, lerúgták az edzőt, más helyeken elég kemény büntetés járt volna. S aztán milyen a sors, a Fradit olyasmiért zárták ki később a bajnokság első osztályából, amiért sok más klub is elmeszelhető lett volna.

A debreceniek mellesleg Tököli játéka miatt óvtak, de ezt később visszavonták, így véglegessé vált a bajnokság végeredménye. Furcsa, hogy az óvás visszavonásáról csak röviden tájékoztatták a közvéleményt, s a pontos összeg nyilvánosságra hozatala nélkül(!) utaltak rá, hogy a Debrecen komoly kártérítést kapott az MLSZ-től. Azaz valami alapja mégiscsak lehetett a tiltakozásnak, de sikerült meggyőzni őket a megfelelő érvekkel. Így aztán ennek a bajnokságnak a zöld asztal mellett lett vége, meglehetősen "magyaros" körülmények között.

A Debrecent nem törte meg a kudarc, a következő három évben ők nyerték a bajnokságot, a Fradi a másodosztályú évek után nem csak hogy visszajutott, the bajnoki címet, kupagyőzelmet is szerzett, az Újpest viszont azóta is csak álmodik az aranyról. Minden bölcselkedés ellenére, a bajnokságnak vége van, amikor lefújják az utolsó meccset, s jövőre egészen új szezon kezdődik. Sem a történelem, sem a tapasztalat nem dönt címekről- a mostani hétvégén sem az fog számítani, hogy a Honvédban ezer éve mekkora meccseket játszott Puskás és Bozsik, vagy hogy nemrég volt a Videoton UEFA-kupa döntőjének évfordulója.

Valaki most hétvégén rettentően boldog lesz, míg a másik fél az ezüstérem ellenére el lesz keseredve, s csak az a pillanat fog számítani, amikor vége a kilencven percnek. Akármilyen ez a magyar foci, aki nem él meg ilyen sorsdöntő meccset szurkolóként, nem értheti meg, miért lehet még ezért a bajnokságért is lelkesedni a megfelelő pillanatban...

Furcsa, miért nem egy időben kezdődik az összes meccs a magyar focibajnokság zárófordulóiban.

Tulajdonképpen minden ok megvan a lelkendezésre, ha azt nézzük, mennyire izgalmassá vált a magyar foci élvonala: a bajnoki címről az utolsó meccsek döntenek, pont úgy, mint a kiesésről. Legalább izgalom legyen, ha már színvonal nincs!

Az a világ legtöbb pontján jellemző, hogy a bajnokságok végén az utolsó fordulókban minden meccset ugyanakkor kezdenek. Nyilvánvaló ennek az oka: ha egy csapat később játszik, akkor esetleg befolyásolja a motivációit a korábbi meccsek eredménye. Van ennek jó és rossz oldala is, de például a tegnap esti Videoton-Ferencváros mérkőzés előtt már tudni lehetett, hogy nyert a Honvéd és a Vasas is, tehát mind a két csapat számára létszükségletté vált a győzelem. Csak hát alakulhatott volna mindez másként is...

Ráadásul a magyar élvonalban jelenleg nagyon kevés csapat van, csak 12 egylet küzd az érmekért illetve a bennmaradásért. Ebből az következik, hogy nem nagyon van már a végén olyan meccs, aminek ne lenne óriási tétje. Ez így volt a most hétvégi fordulóban is, ahol öldöklő küzdelem folyt a pontokért a bajnoki harcban és az alsóházban is.

Megjegyzem, ez nem csak a szurkolóknak tűnik fel. A debreceni győzelem után a Honvéd egyik hőse, Eppel is megemlítette, nem is érti miért nem egyszerre játszanak a csapatok. A Videoton győzelmi kényszerbe került, de ha esetleg egyszerre mennek a meccsek, a Videoton bukásával a Honvéd biztosan bajnok lett volna, és a pályán, az őket elkísérő rengeteg szurkolóval együtt lehetett volna ünnepelni.

Ehhez képest a hazafelé tartó buszon nézhették, mire megy a Fradi Felcsúton a sorsdöntő meccsen. Nem mondom, az se rossz, ha esetleg a benzinkúton vett pezsgővel ünnepelhetnek, de... Lehetne ezt máshogy is bonyolítani.

Ha már annyi szempontból megpróbálnak nagyon profinak látszani a magyar fociban dolgozók, ezen a téren vajon miért nem sikerül? Miközben "megoldották", hogy ne lehessen a hétvégén sok meccset közvetíteni (és amiről maga Csányi Sándor ismerte el, egyáltalán nem váltotta be a reményeket és nem lett több néző a stadionokban), valahogy ezt az ügyet nem sikerül rendezni. 

Ennek a mai magyar focinak olyan rettentő sok nagy értéke nincs- az egyetlen, ami megmaradhatna, az a tisztaság, a megkérdőjelezhetetlenség. És ilyenkor pont ez sérül. A vicc pedig az, hogy az utolsó fordulóban minden meccs egy időpontra van kiírva, pedig az eredmények alakulása miatt pont akkor lehetne a bajnokság "megkoronázásaként" egyfajta bajnoki döntőt rendezni zárásként, a Honvéd és a Videoton összecsapásával, hiszen ezek csapatok már semmiképpen nem csúszhatnának le a dobogó első két fokáról.

Nem baj, talán majd jövőre sikerül... Nálunk úgyis mindig jövőre várhatóak a változások és az eredmények, ha fociról van szó. Miért lenne különbség akkor, ha a lebonyolítás a téma?...