Sportfoglalkozás

Ole Einar Bjoerndalen ismét bizonyította, hogy képes tartani a tempót a fiatalokkal. A legendás norvég sílövő újabb olimpiai aranyat szerzett, Szocsiban a biatlon sprintszámban lett a legjobb. 12 olimpiai érmével történelmet írt, és még van hátra pár szám, ahol gyűjthet újabbakat...

Mindig megemelem a kalapom azok előtt a sportolók előtt, akiken mintha nem fogna az idő. Pláne, ha olyan komoly állóképességet igénylő sportágról van szó, mint a sílövészet. Az valószínűleg senkit nem lep meg, ha egy sakkozó negyvenévesen még ott van az élmezőnyben, de futásban, úszásban, sífutásban azért már sokkal inkább ritkaságszámba megy.

Nem is tudom elképzelni, hány kilométert tett már meg versenyeken és edzéseken összesen egy olyan sportoló, mint Bjoerndalen. Talán amikor elkezdte ezt az egészet, felmerült benne, hogy ennyi évvel később még mindig erről fog szólni az élete? Ki tudja? Mindenesetre most is ott van Szocsiban, és a trónkövetelők ismét csak a hátát nézhetik.

A sport szépségéhez számomra az is hozzátartozik, hogy olyan legendákkal is megajándékoz minket, amikor az idő múlásával mit sem törődő sportemberek szerepelnek kiválóan. Oscar Swahn, a svéd sportlövő 1912-ben Stockholmban 64 évesen lett aranyérmes, ennél idősebb korban soha senki nem nyert olimpián. És Swahn nem hagyta abba a versenyzést, 1920-ban, 72 évesen még negyedik lett csapatban!

Meg kell emlékeznünk az olyan magyar sportemberekről, mint például Gerevich Aladár, aki 50 évesen nyert a kardcsapattal a római olimpián. Csapattársa, Kovács Pál csak két évvel volt fiatalabb, és ő 40 évesen Helsinkiben még egyéniben volt olimpiai bajnok. Szintén 40 éves volt Kárpáti Rudolf, aki Rómában kard egyéniben és csapatban is aranyérmet szerzett. De említhetjük például Dara Torrest, aki 2008-ban 41 esztendősen messze a legidősebb tagja volt az olimpián résztvevő amerikai úszóválogatottnak, mégis érmekkel térhetett haza.

Szóval a kor nem akadály. Én különösen csodálom ezeket a remek sportembereket, hiszen én már huszonévesen is csak "fotelsportoló" voltam. Manapság néha úgy fest, a sport "atomkorát" éljük, az élmezőnybe berobbanó fiatalokra figyelnek rengeteg sportágban, és akkor jó olyan hírt olvasni, ha valaki egyszerűen csak jön, lát, és győz.

Teljesítményüket pedig még inkább egyedivé teszi az, hogy bizony előfordulnak balul sikerült visszatérések. Mark Spitz kilenc olimpiai aranyérem után vonult vissza, hogy sok évvel később negyvenévesen még megpróbálja magát beverekedni az amerikai úszóválogatottba- másodperceket vertek rá a legjobbak. Björn Borg, a svéd teniszlegenda szintén fiatalon, 26 évesen vonult vissza, aztán egy évtizeddel később úgy döntött, megpróbálja folytatni. Két év alatt egyetlen meccset sem sikerült nyernie, dicstelen epizóddá vált a kísérlet. Utólag már könnyű azt mondani, kár volt belevágniuk, de ők akkor nyilván úgy érezték, felvehetik még a versenyt a fiatalokkal.

Ki tudja, egy ilyen bajnok miért nem látja már a felkészülés során, hogy nem fog menni? Talán akkora tekintélyük van, hogy senki nem mer szólni, ezt inkább nem kéne erőltetni, ne rombold le a saját legendádat? Vagy egyszerűen csak arról van szó, abbahagyták vagy sem, örökre igazi sportolók maradtak, akik küzdenek, hajtanak, nem adják fel egészen az utolsó pillanatig?

Lehet, hogy pont ők tudják igazán értékelni egy Bjoerndalen telejsítményét, hiszen pontosan tudják, milyen az, amikor valaki negyvenen túl már nem csak levezet, hanem ott van a csúcson. Nekünk, szurkolóknak ez csak egy érdekesség, egy különleges emberi teljesítmény, egy izgalmas verseny, nekik talán maga az élet sava-borsa, a győzelem íze...

A magyar síelők formaruhája némi feltűnést keltett, a kalocsai mintás díszítésből ugyanis szokatlan helyre is került.

Mit is lehetne mondani? Valamivel végre a mieink is kiharcolhatnak egy kis nemzetközi érdeklődést. A kalocsai minta külföldi számára bizonyára szokatlan díszítőelem, végülis nem tragédia, hogy a tervező ehhez nyúlt. Ne feledjük, ami a mi számunkra elcsépeltnek tűnhet, másoknak lehet érdekes is.

Csak az a baj az ilyen díszítésekkel, hogy ésszel kell használni őket. A túlcsicsázott ruha inkább mulatságos, mint vagány. A magyarok ruháján az arányokkal van a kisebb probléma, tényleg nem erről szól a dizájn. De... A fenékre került nagy méretű minta, nem is tud hogy fogalmazzak, valahogy szerencsétlen. Én már azon is szoktam csodálkozni, amikor futballcsapatok a nadrág hátsó részét is értékesítik reklámhelyként, és úgy vélem, a sajátos testtartásban versenyző sífutóknál végképp fura látvány ez a virágos minta. Nekem elég nagy a szakítószilárdságom, ráadásul nem keresek és nem is bukok a ruhával, tőlem lehet bármilyen. 

De valahogy úgy érzem, mégiscsak jobb lenne, ha egy olimpia nem a túlságosan merész divatagymenések bemutatójává válna. Messze van már az egyszínű, mondhatni unalmas sportruhák világa, a teniszt is csak viccből lehet "fehér sportnak" titulálni, Egy-két jópofa ötlet, egy ügyes színkombináció simán belefér, akár még az is lehet, hogy a jól kinéző sportruhákat a szurkolók is szívesen veszik, hordják.

A szélsőségekkel viszont az a bajom, hogy nehéz azonosulni velük. A magyarok a téli olimpián nem győzelmi esélyekkel szállnak versenybe, mégis lehet nekik szurkolni, ha szimpatikusak ők maguk, és úgy érezzük, büszkék lehetünk rájuk, mert a képességeikhez képest keményen odateszik magukat. A megosztó megjelenés pedig, bármennyire nem a sportolók választása, rájuk vet rossz fényt. Az örök optimista énem azt mondatja, hátha mindenkinek bejön a cucc, és imádni fogják a fura helyen levő mintát a nézők. A pesszimista énem- no, nekem olyan most nincs is, még csak a megnyitón vagyunk túl, ráérek még morogni!

Inkább hajrá magyarok!

Már jóval a téli olimpia megnyitója előtt a sporttól távol eső témák borzolták a kedélyeket, de hogy még ezekben is a vizesblokkokról szólnak a hírek, az meglepő.

Őszintén szólva az egész sztori furán kezdődött. Szocsi legalábbis sajátos választásnak tűnt a téli olimpia helyszínére, hiszen egy tengerparti városról van szó. A szervező oroszok persze esküdöztek, minden rendben lesz. És miért is ne lehetne itt sporteseményt rendezni? Manapság a sivatagban is építenek fedett sícentrumot, pont Putyinéknak ne lenne ilyesmire pénze?

Apropó, Putyin. Sokan vélték úgy, hogy az unalmas, tradicionális helyszínekhez képest nem kevés előnnyel indult az orosz város, ami mögött egy hatalmas, tekintélyes ország és annak befolyásos vezetője állt. A tendenciák kicsit arra mutatnak, hogy a jövőben egyre gyakrabban fordul elő, a sportszakmai döntéseket és a józan észt felülírja az, mennyi pénz van a pályázat mögött. Míg nyugaton a lakosság nem igazán vevő az esztelen költekezésre, a világ pár országában úgy fest, semmi sem drága. Így rendezhet focivébét Katar, így rendezhet téli olimpiát Szocsi.

Ám a rendezési jogot elnyerő büszke oroszoknak még jóval a játékok előtt akadt gondjuk. A homofóbiával vádolt Putyin szerencsétlen nyilatkozata után jó célpontja lett a jogvédőknek, és így lehetett ügy a sport szempontjából teljesen mellékes nemi identitás.

Ehhez képest még szerencsések is Szocsiban, hogy az építkezés során elkövettek kisebb-nagyobb hibákat. Az internet révén mindenki azonnal megosztja minden élményét és tapasztalatát, ám senki nem melegekre vadászó orosz kommandókról beszél, mindenki az olimpiai faluban és a hotelekben tapasztalható problémákról tesz közzé képeket, twitter-bejegyzéseket. Az egész világ az egy fülkében található két ülőkéről, a furcsa tiltó üzenetekről, a papír bedobásának tilalmáról beszél. Most mondjuk azt, hogy ennek köszönhetően a wc-k egy kicsit kihúzták a szervezőket a.... Nem, inkább nem írom le. Bizonyára megkönnyebbültek, hogy most csak az a téma, mi van a mellékhelyiségekben, folyik-e a víz a csapból, és ha folyik, akkor miért olyan gusztustalan sárgás színű, miért vannak Putyin-képek a szobában.

Ezek végülis csak kellemetlenségek, pár vízvezetékszerelő- és kőművesbrigád megoldhatja őket, de politikai vihart nem kavarnak. Még jó, hogy hanyagok voltak az építők! Más kérdés, hogy az elvileg mindenre figyelő NOB-ellenőröknek miért nem fűnt fel ez. Meglehet, az oroszok régi jó tradíciót követve Patyomkin-falvat (vagyis inkább Putyin-falvat) mutogattak nekik, ők pedig hagyták magukat meggyőzni. Ki akar az oroszokkal vitatkozni?...

Ám mostantól talán tényleg az összes sporttól távol eső témát feledtetni fogják a versenyek, a csúcsok, a sztárok. Akárhogy nyertek az oroszok, akármi van az országban, akármilyen wc-ket építettek, az olimpiának a sportról kellene szólnia. Ha mégis a többi témával foglalkoznak majd többet, akkor az azt jelenti, baj van. Nem az oroszokkal; a világgal, amiben egészen mást jelent a sport, mint pár évtizede...

Az ausztrál Annette Kellerman meglehetősen változatos életutat tudhatott magáénak: úszóversenyeken vett részt, harcolt az egyrészes fürdőruhák engedélyezéséért, hollywoodi szuperprodukciókban szerepelt, a nevéhez fűződik az egyik első meztelen jelenet, majd saját bioboltját vezette.

Az 1886-ban született Annette-et gyenge lábait megerősítendő járatták szülei 6 éves korától úszni. Pár év múlva már szó sem volt gyengeségről, 15 évesen nyerte meg első úszóversenyét. Akkoriban látványosságszámba ment a műugrás, ilyen bemutatókat is tartott. Később rekordidővel győzött egy versenyen Új-Dél-Wales-ben, majd úszó- és műugróprogramját mutatta be egy akváriumban napi két alkalommal. 19 éves volt, amikor első nőként próbálta meg átúszni a La Manche-csatornát.

Ám igazán ismertté talán az tette, hogy harcot indított az egyrészes női fürdőruhát elfogadtatásáért. Akkoriban komoly előírások vonatkoztak a nők úszó öltözékeire, amelyek inkább normál ruhákra hasonlítottak, és ezért óriási feltűnést keltett, amikor Annette megjelent a strandon egyrészes, testhezálló dresszében. 1907-ben Massachusettsben le is tartózták szemérmetlen viselete miatt. Ám a forradalmi dressz gyorsan népszerű lett, és még egy nevével fémjelzett női fürdőruha modellt is piacra dobtak, ami a mai modern úszódresszek elődjének tekinthető. A csinos Anette jó reklámja volt saját fürdőruháinak, 1908-ban testarányait összevetették a milói Vénuszéval, és az egyezések miatt ő lett a "Tökéletes nő".

A korábbi bajnoknő pedig élt is adottságaival, filmekben szerepelt, gyakran volt szükség úszótudására is, mert gyakran osztották rá sellők vagy déltengeri gyöngyhalász-lányok szerepét. Akkoriban a vízibalett kedvelt műfaj volt, sőt, még évtizedeken át rendszeresen készítettek ilyennel jelentekben bővelkedő filmeket- Annette életéről például 1952-ben készült film, a kor egyik legnagyobb musical sztárja, Esther Williams kapta a főszerepét. A Million Dollar Mermaid cím onnan jött, hogy annak idején Annette egyik filmje lett az első hollywoodi produkció, aminek költségvetése elérte az egy millió dollárt.

1916-ban készült ez az alkotás. Arról is híres, hogy a film sztárja, Annette Kellerman az ismert színésznők közül elsőként vállalt el egy jelenetet teljesen meztelenül- a beszámolók szerint azért nem volt annyira merész alkotás a Daughter of the Gods, de ezt ma már nehéz megítélni, mert a kópiák elvesztek. A sokoldalú Annette magának tervezte a sellőkosztümöket, amiben úszni is lehetett, és néha maga is varrta ezeket. Az 1924-es Venus of the South Sea című film részben már színes volt, és még víz alatti jelenetek is voltak benne, ezt az alkotást sikerült restaurálni is. Annette könyveket is írt, például az úszásról és az egészséges életmódról.

Később aztán saját boltját vezette az egész életében vegetáriánus híresség, elsősorban egészséges ételeket forgalmazott. Elismerték sikereit, saját csillaga van a Hollywood Boulevardon, és 1974-ben beválasztották az úszó hírességek csarnokába is. Annette Kellerman, a fürdőruhák forradalmának elindítója 89 évesen, 1975-ben hunyt el. A vízhez egész életében kötődő Annette végrendeletében meghagyta, hogy hamvait a tengerben szórják szét, a Nagy korallzátonynál.

Az 1989-ben született Casey Eastham az ausztrál gyeplabda-válogatott egyik erőssége. 17 évesen mutatkozott be a legjobbak közt, fiatal kora óta szerepel a világversenyen a csapat tagjaként. Remekül játszott 2008-ban a pekingi olimpián, és ott volt 2012-ben Londonban is.