Sportfoglalkozás

Amikor Michael Schumacherről, a balesetről, a kómáról szóló új hírt olvasok, majd pár óra múlva az előző hír cáfolatát, arra gondolok: nem kéne békén hagyni egy darabig?

A tényeket mindenki fújja Schumacher Forma 1-es pályafutásáról, a zseniális versenyző hétszer nyert világbajnokságot, számtalan futamon győzött, de a mostani a legnagyobb küzdelme: az élete a tét. Igen, én is el tudom sütni ezt a közhelyet.

Nyilvánvaló, egy ilyen, már pályafutása alatt legendává vált sportember mindig a reflektorfényben marad. Bármit is tesz, odafigyelnek rá, legyen az bármily apró dolog. Ám Schumacher balesete csak első látásra tűnt teljesen jelentéktelen síbalesetnek. Váratlanul szomorú fordulatot vettek a történések, és legközelebb már azt hallottuk, hogy az élete is veszélybe került.

És ezek után jött a hírverseny. Itt pedig az egyszerű érdeklődő, sportrajongó csak kapkodta a fejét. Schumacher hibázott. Szó sincs róla, lassan ment és óvatosan. Őrült tempóban zúgott le. Dehogy, csak lassan csúszott hogy segítsen valakinek. Készült videó. Vagy nem. Megműtik. Nem műtik. Műtik, de nem azért. Lemondtak róla. Bíznak a felépülésében. Örökre kómában maradhat. Felébresztik, de nem lesz önmaga. Van remény. A túlélése is csoda, többet várni felesleges. Egy magyar orvos módszere segíthet. Semmi nem segíthet, csak az ima. Már ébresztik. Nem, szó sincs ébresztésről.

Tudom, a mi hibánk az, hogy zaklatják a menedzsmentet, a kórházat, az ott dolgozókat, a családtagokat, és ha jobb ötlet nincs, akkor megjelenik egy esetleg csak fabrikált szenzációs hír, aminek forrása az újságíró haverjának az unokaöccse, akinek a fodrásza egy utcában lakik az egyik kórházi segédápoló volt általános iskolai osztálytársával. A hírt aztán boldog-boldogtalan átveszi a világ minden sarkában, és persze a menetrendszerűen érkező cáfolatot is. A mi kíváncsiságunkról szól az egész. Végül mindenki örülhet, a rajongó híreket olvashat (egyet pro, egyet kontra) kedvencéről, az újság híreire sokan kattintanak, szóval minden a legnagyobb rendben.

Tényleg örülnünk kellene? Ezek valójában nem hírek. Inkább csak híresztelések, pletykák, amiknek minimális hírértéke van. Ám el lehet képzelni, a családnak milyen érzés lehet mindenféle ilyesmit látni az interneten. Mert ne felejtsük el, akármennyi versenyt nyert Schumacher, ő is ember. A családtagjai is emberek. Talán erre is lehetne tekintettel lenni. Persze ez hiú remény, és nem állítom, hogy én soha ne olvasnék el olyan hírt, ami úgy született, hogy beleavatkoztak egy ismert ember magánéletébe. De ez most valahogy... más. És sok. Túl sok.

Szóval én most hagyom is ezt az egészet, ez az ügy az orvosokra és a családra tartozik. No meg Schumira, ez az ő harca... Inkább felidézem a bajnok egyik emlézetes tévés szereplését, amit mindig szívesen nézek újra: Schumacher mint Stig a Top Gear műsorában.

Edson Arantes do Nascimento, vagy ahogy mindenki ismeri, Pelé, a brazilok háromszoros világbajnok csillaga volt. 1940-ben született, fénykora az 1958-1970 közötti időszakra esett. Számtalan gólt szerzett (92 válogatott meccsen összesen 77 alkalommal talált be például), méghozzá nem is akármilyeneket! Ezt a két rövid válogatást azért tettem be, hogy bizonyítsam, azért, mert valaki pár évtizeddel korábban focizott, még lehetett olyan zseniális futballista, mint a mai sztárok.

A téli olimpia programja 2014-től bővült ki a női síugrással. A síugrás egyike a klasszikus téli olimpiai számoknak, de a hölgyek hosszú ideig nem versenyeztek ebben a számban, igazság szerint még most is csak maroknyian űzik magas szinten ezt a sportágat.

Nagy győzelem a számukra az, hogy olimpiai aranyért szállhatnak versenyben Szocsiban. Az amerikaiak számítanak a legnagyobb esélyesnek, ott sok lány érezte úgy, érdemes síugrással foglalkoznia, mert ez lehetőséget adhat egyszer majd a sikeressé válásra.

Az 1994-es születésű Sarah Hendrickson egyike az amerikai síugró-válogatott erősségeinek, és most gőzerővel készül az olimpiára, ugyanis január végén kiderült, hogy a három tagú utazó keret tagjába verekedte be magát. Fiatal kora ellenére Sarah már 13 világkupa-versenyt is nyert, de 2013-ban komolyan megsérült. A hölgyek között sokan sérültek meg rövid időn belül, ami jelzi, hogy ez a sportág nem veszélytelen, Ráadásul ahogy egyre többen űzik, egyre inkább próbálja mindenki a legjobbját nyújtani, egyre merészebben ugranak a legjobban, és ekkor könnyebben becsúszhat egy-egy hiba.

Remélhetően az olimpián nem lesz ilyen gondja egyetlen versenyzőnek se, és Sarah a legjobbját tudja nyújtani. Hogy ez mire lesz elég, majd kiderül...

A sport, amit mi csak egy Bud Spencer filmből ismerhetünk: a jai alai.

Manapság a mindent megméricskélő és összehasonlító korszakot éljük. Persze szívesen szállunk be mind ebbe a nagy közös játékba, mert jó dolog többet tudni a világról, és számomra így derült ki, hogy úgy tartják, a sportok közül a jai alai az, ahol a játékszert a legnagyobb sebességre gyorsítják a sportolók. Pontosabban ez a 302 km/órás rekord már megdőlt, amikor a közelmúltban egy golfosnak sikerült ezt felülmúlnia, de így is olyan sportról beszélünk, ahol gyorsabban megy a labda, mint a teniszben vagy a fociban.

A jai alait egy különös formájú kosaras ütővel játsszák. A játéktér nagy méretű, és gyakorlatilag az egyik oldalfalat kivéve bárhol pattanhat a labda. A nagy sebesség miatt néha egészen magasra mennek az ütések, és az ellenfél például pontot szerez akkor, ha a játékos kiüti a labdát a pályáról, vagy nem tudja elütni egy pattanás után.

Összességében nem bonyolult a játék szabályrendszere, de a sikerhez erő és gyorsaság szükségeltetik. No meg jó reflexek, mert azt nem köszöni meg senki, ha egy háromszázzal repülő labda fejbe kólintja. Ezért a játékosok védősisakot is viselnek. 

A sport Baszkföldön nagyon népszerű, illetve Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban, utóbbi országban természetesen leginkább a spanyol ajkú lakosság körében. Floridában volt annak idején sok embert érdeklő sportág, emellett arrafelé a fogadók egyik kedvence is.

Ezek után máris felidézhetjük magunkban azt a bizonyos Bud Spencer és Terence Hill neve által fémjelzett filmet. És megint dühbe jövünk volt a címe, és az egyik jelenetben Bud Spencer ugrik be egy kiöregedett jai alai játékos, Jamon Serrano helyett a versenybe, hogy aztán végigverje a mezőnyt. Nekünk totál idegen volt a sport, ám aki járatosabb volt az akkori floridai fogadási bizniszben, az nagyon is érthette, miért pont ez bukkant fel a filmben, amikor a fogadási maffiával számolnak le a főszereplők. Kétségtelen, el is hihettük, hogy szükség volt a nagy ember nagy erejére ahhoz, hogy olyan iszonyú erővel dobja meg a labdákat. Ki hinné, hogy még egy ilyen szórakoztató filmből is tanulhat valami újat az egyszeri sportrajongó...

Bizonyára az egész országot lázba hozta a vita arról, melyik sífutónőt küldje ki Magyarország az olimpiára. Simon Ágnes és Papp Ildikó közül az elnökség az előbbit választotta, de utóbbi mellett kiállt Salgótarján alpolgármestere, aki azzal vádolta a szövetséget, hogy nem a ranglistát figyelembe véve döntött a részvételről.

Nem akarom elviccelni ezt a témát, mert én abszolút becsülöm a magyar sífutókat is, biztosan valamennyien keményen edzenek, felteszem, van munkahelyük is, mert azért azt furcsának találnám, ha meg lehetne élni ebből a sportból ma Magyarországon. Szóval a hölgyek és urak készülnek a lehetőségeikhez mérten (mert ugyebár hazánk nem a téli sportok fellegvára, hó és jó pálya nincs túl sok), becsületesen versenyeznek, de a nemzetközi élmezőnybe tartozó sportolókhoz képest messze rosszabbak az esélyeik. Ez van, meg kell becsülni a hetvenkilencedik helyet is mezőnyben. A dolgok úgy működnek, hogy nem csak az 5-6 győzelemre esélyes versenyző utazhat az olimpiára, hogy eldöntsék egymás közt, ki a legjobb, hanem részt vehetnek a dobogós helyek sorsába bele nem szóló, de azért lelkesen küzdő többiek is. Ez összhangban van a szép eszmékkel, ne csak az aranyérmesről szóljon minden.

Ám akkor se árt, ha egy kicsi realitásérzék is szorul a sportolókba illetve az őket képviselő szövetségbe. Azt gondolom, örülni kell a lehetőségnek, hogy egyáltalán valaki kiutazhat az olimpiára, és küzdhet azért, hogy bekerüljön az első ötvenbe, de amikor nyilvános sárdobálásba megy át a személyekről szóló döntés, akkor az nagyon rosszat tesz a sportágnak. Mert óhatatlanul elgondolkodhatnak sokan, hogy mennyi állami támogatást kap a szövetség vagy a sportoló, mennyibe kerül a kiutazás Szocsiba, és ebből az egészből nem világraszóló eredmény lesz, hanem egy értelmetlen balhé. Tudom, az érintetteknek életük nagy élménye egy olimpiai részvétel, de nem lehet erről értelmesen egyeztetni, egymás között elrendezni, megbeszélni a dolgokat? Még az is botrányba fullad, hogy két, a nemzetközi mezőnyben gyakorlatilag nem jegyzett versenyző között döntés szülessen? Ügyészséggel fenyegetőzik az egyik oldal- tényleg erre kellene az igazságszolgtatás erőforrásait felhasználni?

Az a gond, ha egy átlagember azt látja, sikerül egymásnak esni ilyen ügyekben is, akkor még esetleg azt gondolja: legyen teljes egyenlőség, egyetlen fillért támogatást se kapjon senki. Versenyezzen mindenki saját pénzből, ha olimpiai részvételre szerez jogot, utazzon saját költségén, és akkor aztán mindenki boldog lehet. (Úgy tudom, a kijutó versenyző valóban így is utazik- tisztelet érte neki.) Bizonyára van, aki szerint lesajnálom az ő erőfeszítéseiket, de erről szó sincs. Nekem csak az nem fér bele a fejembe, hogy az ő helyzetükben miért ezt a cicaharcot tartják a megfelelő lépésnek. Úgy vélik, hogy a felháborodott sífutás-rajongók tüntetnek a szövetség székháza előtt, mert Ildikó legyőzte több versenyen Ágnest, egyszer előbbi 84. lett ott, ahol utóbbi csak a 85.? Vagy mire számítanak?

Csak bízni tudok benne, hogy nem lesz az ügyből nemzetközi "szenzáció": tudjuk, mint a jamaikai bobcsapat, meg Erik, az angolna. Mert sajnos az a helyzet, Norvégiából vagy Oroszországból ők annyira látszanak komoly versenyzőnek, mint nekünk az ugandai vízilabdások. Ez van, ez nem tragédia, de ha ki is röhögtetik magukat, akkor az már ciki.