Ole Einar Bjoerndalen ismét bizonyította, hogy képes tartani a tempót a fiatalokkal. A legendás norvég sílövő újabb olimpiai aranyat szerzett, Szocsiban a biatlon sprintszámban lett a legjobb. 12 olimpiai érmével történelmet írt, és még van hátra pár szám, ahol gyűjthet újabbakat...

Mindig megemelem a kalapom azok előtt a sportolók előtt, akiken mintha nem fogna az idő. Pláne, ha olyan komoly állóképességet igénylő sportágról van szó, mint a sílövészet. Az valószínűleg senkit nem lep meg, ha egy sakkozó negyvenévesen még ott van az élmezőnyben, de futásban, úszásban, sífutásban azért már sokkal inkább ritkaságszámba megy.

Nem is tudom elképzelni, hány kilométert tett már meg versenyeken és edzéseken összesen egy olyan sportoló, mint Bjoerndalen. Talán amikor elkezdte ezt az egészet, felmerült benne, hogy ennyi évvel később még mindig erről fog szólni az élete? Ki tudja? Mindenesetre most is ott van Szocsiban, és a trónkövetelők ismét csak a hátát nézhetik.

A sport szépségéhez számomra az is hozzátartozik, hogy olyan legendákkal is megajándékoz minket, amikor az idő múlásával mit sem törődő sportemberek szerepelnek kiválóan. Oscar Swahn, a svéd sportlövő 1912-ben Stockholmban 64 évesen lett aranyérmes, ennél idősebb korban soha senki nem nyert olimpián. És Swahn nem hagyta abba a versenyzést, 1920-ban, 72 évesen még negyedik lett csapatban!

Meg kell emlékeznünk az olyan magyar sportemberekről, mint például Gerevich Aladár, aki 50 évesen nyert a kardcsapattal a római olimpián. Csapattársa, Kovács Pál csak két évvel volt fiatalabb, és ő 40 évesen Helsinkiben még egyéniben volt olimpiai bajnok. Szintén 40 éves volt Kárpáti Rudolf, aki Rómában kard egyéniben és csapatban is aranyérmet szerzett. De említhetjük például Dara Torrest, aki 2008-ban 41 esztendősen messze a legidősebb tagja volt az olimpián résztvevő amerikai úszóválogatottnak, mégis érmekkel térhetett haza.

Szóval a kor nem akadály. Én különösen csodálom ezeket a remek sportembereket, hiszen én már huszonévesen is csak "fotelsportoló" voltam. Manapság néha úgy fest, a sport "atomkorát" éljük, az élmezőnybe berobbanó fiatalokra figyelnek rengeteg sportágban, és akkor jó olyan hírt olvasni, ha valaki egyszerűen csak jön, lát, és győz.

Teljesítményüket pedig még inkább egyedivé teszi az, hogy bizony előfordulnak balul sikerült visszatérések. Mark Spitz kilenc olimpiai aranyérem után vonult vissza, hogy sok évvel később negyvenévesen még megpróbálja magát beverekedni az amerikai úszóválogatottba- másodperceket vertek rá a legjobbak. Björn Borg, a svéd teniszlegenda szintén fiatalon, 26 évesen vonult vissza, aztán egy évtizeddel később úgy döntött, megpróbálja folytatni. Két év alatt egyetlen meccset sem sikerült nyernie, dicstelen epizóddá vált a kísérlet. Utólag már könnyű azt mondani, kár volt belevágniuk, de ők akkor nyilván úgy érezték, felvehetik még a versenyt a fiatalokkal.

Ki tudja, egy ilyen bajnok miért nem látja már a felkészülés során, hogy nem fog menni? Talán akkora tekintélyük van, hogy senki nem mer szólni, ezt inkább nem kéne erőltetni, ne rombold le a saját legendádat? Vagy egyszerűen csak arról van szó, abbahagyták vagy sem, örökre igazi sportolók maradtak, akik küzdenek, hajtanak, nem adják fel egészen az utolsó pillanatig?

Lehet, hogy pont ők tudják igazán értékelni egy Bjoerndalen telejsítményét, hiszen pontosan tudják, milyen az, amikor valaki negyvenen túl már nem csak levezet, hanem ott van a csúcson. Nekünk, szurkolóknak ez csak egy érdekesség, egy különleges emberi teljesítmény, egy izgalmas verseny, nekik talán maga az élet sava-borsa, a győzelem íze...