Sportfoglalkozás

Amióta többet sportolok, néhány szempontból kinyílt számomra a világ, mert biciklizve, gyalogolva is el tudok jutni olyan helyekre, amiket korábban nem ismertem. Így logikus lépés volt, hogy elkezdjek túrázni is, hiszen most már képes vagyok legyűrni normál távolságokat.

Nagy rákészülés nem volt, vettem egy megfizethető túracipőt, mentem benne két rövid sétát, hogy bejáródjon, kipróbáltam, nem tör-e, vettem bele egy kényelmes talpbetétet, és a többi cucc már megvolt.

Célul nyilván a Kéktúrát tűztem ki magam elé, hiszen ehhez kötődnek élmények, és persze ezt mutatta be a legendás Másfél millió lépés Magyarországon. No nem az egész útvonalat akartam egyben megtenni, csak egy hozzám közel eső szakaszát, bemelegítésként. Bár gyerekkoromban voltam én vándortáborban, nem ismeretlen kaland számomra az erdőjárás, azért jó ideje már annak, hogy túrabakancsot húztam. Kíváncsi voltam, a mostanában népszerűsített természetjárás-túrázás feltételei valóban adottak-e a magamfajta amatőr számára.

Pilisszentkereszttől indultam Dobogókőig, és örömmel tapasztaltam, tényleg gondozott, karban tartott gyalogúton mehettem végig a csúcsig, sok és jól látható turistajelzést követve. Semmiféle problémát nem okozott a tájékozódás, csak akkor álltam meg, ha fotózgatni akartam. Ráadásul ideális volt az időjárás, nem volt túl meleg, de tiszta volt az ég, rövidujjú pólóban sétáltam végig. 

Odafenn aztán a remek panoráma volt a jutalom, mert a tiszta időben egészen messze el lehetett látni. Nincs mese, megérte a túra! Ekkor még hezitáltam rajta, busszal menjek-e vissza Pilisszentkeresztig, de látva, milyen sokát kellene rá várni, inkább egy másik útvonalon lesétáltam Dobogókőről. Ez az út kevésbé volt széles, voltak olyan szakaszok, ahol nem nagyon láttam turistajelzést, de modern világban élünk, most már mindig velem van a GPS-em, és azzal könnyen tarthattam a megfelelő irányt.

Alapvetően remek nyár végi nap volt, és jó kedvcsináló a következő túrákhoz. Csak egy dolog van, amit kicsit furcsállottam: felfele egyetlen másik túrázót sem láttam, lefele is csak egy ember jött velem szembe. Nagyjából 10 kilométernyi séta, szinte teljesen egyedül az erdőben... 

Persze van ennek jó oldala is, hiszen a nyugalom, a béke könnyen megszokható a pesti zsúfoltság után. Tudjuk azt mindannyian, hogy mennyi szép tája van Magyarországnak, de mégis más élőben ott lenni, mint filmen látni. Kicsit újrafelfedezi az ember azt a vidéket, amit az utóbbi években saját szemével csak a gyorsan elsuhanó autó ablakán keresztül látott. Ha másért nem, azért biztosan megérte sportolni kezdeni, hogy ilyen élményeket gyűjthessek. Mert az kétségtelen, szintemelkedéssel nehezített túrát nyugodtan felfoghatunk egy kellemes edzésként, nekem abszolút belefér az edzésprogramomba.

És már böngészem a térképet, hova legyen a legközelebbi kirándulás...

Egervári Sándor volt szövetségi kapitány a Digi Sport reggeli műsorában eljátszott a gondolattal, mire ment volna válogatottunk, ha kijut a világbajnokságra. Szerinte még az sem lett volna elképzelhetetlen, hogy a csoportból továbbjussunk, és nyilván ez a kijelentés sokakat meglep: a szurkoló azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen.

Először is szögezzük le, merően elméleti minden fejtegetés, mert a hollandoktól elszenvedett 8-1-es vereség ellenére is lett volna még matematikai esély a csoport második helyére, de ezzel a csapat nem tudott élni. Nem Amszterdamban bukott el a válogatott, hanem ott is leszerepelt, mint ahogy Bukarestben is, például. És akkor még lett volna egy rájátszás is a kijutásért... Ha a magyar válogatottnak valóban Brazíliában lett volna a helye, akkor legalábbis harcban lett volna ezért az utolsó pillanatig. Ez a realitás, ezek a tények, ami ezen túl van, mese.

Szóval minden, amit Egervári Sándor mondott, a fantázia világába tartozik. És kétségtelen, a focimenedzser játékokban pár idény után el lehet érni, hogy vb-győztes legyen a magyar csapat, no meg BL-t nyerjen a Kecskemét, szóval ha az ember csak játékból elmélkedik, miért ne hihetné azt, hogy leverjük Kolumbiát és Costa Ricát? Sőt, szerintem ha kijutunk, akkor a vb-döntőt Devecseri fejesgóljával nyerjük a németekkel szemben. Tudok még ilyeneket kitalálni, ha nagyon szükséges- bár szívesebben tölteném az időt azzal, hogy a valóságban elért magyar sikerektől írjak.

A különbség köztem és Egervári közt nyilván az, hogy ő szakember, rutinos edző, és az ilyesféle álmodozás tőle meglepőbb. De annyira mégsem az: örökre rajta ragad az 1-8 bélyege, és ez mindenkit megviselne. Egyrészt ez csak foci, nem kellene, hogy közellenségként, főbűnösként már csak éjszaka merjen kilépni az utcára- így alakult, ez van. Másrészt nyilván ő maga próbál a még mindig fájó kudarc után kapaszkodókat keresni, és nem fogja az általa edzett csapatot utólag azzal alázni, hogy "minek jutott volna ki ez a pár szerencsétlen falábú a vb-re, 0-25-ös gólkülönbséggel zúgtak volna ki a csoportból". Természetes, hogy valamilyen szinten lojális hozzájuk még akkor is, ha rendesen cserben hagyták őt- mert ne feledjük, nem Egervári bénázott a pályán. 

Szóval emberileg megértem őt, szakmailag meg teljesen felesleges a fantáziafocit értékelni, inkább csak nevethetünk egy jót. Marhaság ilyen kérdésekkel szembesíteni az edzőt, mert ezekre nem születhet értelmes válasz, maximum csak olyan, amin el lehet csámcsogni. Vagy fogjuk fel úgy, jó nekünk, mert ennek a beszélgetésnek köszönhetően az arcunkra mosolyt csaló téma a magyar foci, ami egyébként ritkán fordul elő...

Kicsit talán furcsa, hogy egy Európa-bajnokságon szerzett aranyérem után a győztesből a keserűség (cinizmus?) szól, de Verrasztó Dávid nyilatkozata legalábbis őszinte volt. Egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy Magyarországon az Eb-arany "szart se ér", és ezt a megállapítást komolyan kell venni.

Mert a helyzet az, bizonyos helyzetben nagyon igaz. Vannak persze kivételek. Az olyan, egészen más súlycsoportot képviselő sportág, mint a foci Európa-bajnokságán győzni például mindig nagy fegyvertény. Aztán ott vannak azok a sportágak, ahol az európai mezőny messze kiemelkedik, így aztán mondjuk egy vízilabda- vagy kézilabda-Eb gyakorlatilag a világ élvonalát vonultatja fel.

De a sportágak többségében tényleg csak az olimpiára figyelünk oda. Jegyezzük meg, ennek oka az, hogy Magyarország úgymond sportnemzet, sok sikeres sportolóval, sok olimpiai érmessel. A nézők ingerküszöbe nyilván magasan van, hiszen hozzászoktunk ahhoz, hogy a legjobbjaink folyamatosan az olimpiára készülnek, mindent annak rendelnek alá, hogy ott legyenek eredményesek. Hosszú Katinka halmozhatja az érmeket az Eb-n, amire a szakma nyilván odafigyel, de olimpiai érme nincs- ha egyszer abbahagyja az úszást, soha nem fogják együtt emlegetni Egerszegivel, Kovács Ágival. Mert az olimpiai győztesek kitüntetéseket, életjáradékot kapnak, ők a sportélet sztárjai.

Kegyetlen dolog ez, én tudom. De nem csak a néző tehet arról, hogy nem értékeli az Eb-t, hanem az a szakma is, ami minden siker kapcsán az olimpiáról beszél előbb-utóbb. Tessék beleolvasni a kajak-kenu Európa-bajnokságról szóló tudósításokba, és egyből feltűnik, mindig megemlítik, a szerzett aranyakból mennyi született olimpiai távokon, amik így értékesebbek, mint a "sima" aranyak. Pedig ugyanaz a sportág, ugyanaz a verseny, és mégis különbséget tesznek arany és arany között. Nem kevés versenyről annyi a kommentár hogy "jó erőfelmérő az olimpiai ciklus közepén", és így tovább.

Ha a szakvezetés ezt hangoztatja, akkor mire gondoljon a néző? Nyilván laikusként elfogadjuk ezt az álláspontot, és nem mi próbáljuk nagyra értékelni azt a győzelmet, amit a szakma sem ünnepel lelkesen. És ezek a sportok legalább még reflektorfényben vannak ezeken a versenyeken, mert ha nem is tartjuk nagyra az Eb-érmeket, nézzük őket, hiszen az olimpiákon is látható, ismert versenyzők állnak rajthoz.

Ám léteznek más sportágak is, épp a napokban zajlott Gyékényesen a tájékozódási búvárok Európa-bajnoksága, és több magyar versenyző is remekül szerepelt, érmeket gyűjtöttek. Hallottunk róluk? Hacsak valaki kifejezetten nem követi ezeket a híreket, akkor sajnos aligha, pedig saját sportágukban ők is nagyon eredményes sportolók, akik keményen megküzdöttek a sikerekért. Ők vajon mit éreznek Verrasztó Dávid nyilatkozata után, az ő Eb-aranyuk mennyit ér?...

Persze úgy is feltehetjük a kérdést, az a lényeg, hogy a közönségnek mennyit ér, vagy hogy a versenyző mit érez a győzelem után? Mert ha ő boldog, akkor vajon fontos-e, mit gondol más? No, erre csak ők maguk tudnának válaszolni.

A Forbes legújabb rangsorában a legértékesebb amerikafoci-csapat a Dallas Cowboys lett, 3,2 milliárd dollárra becsült értékkel. Nem elírás, valóban milliárdról van szó. ez több, mint 750 milliárd forintról van szó. Egyetlen csapat zsebre tudná vágni a magyar focit a még meg sem épült, nekünk méregdrágának tűnő új Puskás Stadionnal együtt. A Forbes egy korábbi listája szerint pedig a legértékesebb európai fociklubok értéke is 3 milliárd dollár körül jár.

Reálisak ezek az összegek? A fene tudja, de nehéz elképzelni, hogy besétál valaki 2,5 milliárd dollárral a Washington Redskins (becsült érték 2,4) tulajdonosához, leteszi a pénzt az asztalra, és azt mondja: "Mostantól a csapat az enyém, a visszajárót meg lehet tartani..."

Számomra azért is nehéz követni a számításokat, mert hiába tűnik úgy, óriási pénzt keres mondjuk egy Barcelona a tévés jogdíjakból, a mezeladásból, a Bajnokok Ligája szereplés révén, eközben mégis úszik a csapat az adósságban. És ezzel Európában nem az egyedüli sztárklub, sok csapat esztelenül szórja a pénzt, miután megjelenik egy dúsgazdag orosz vagy arab tulajdonos.

A tengerentúlon ehhez képest sokkal fegyelmezettebbek- a szabályokat is úgy találták ki, ne lehessen összerakni egy éveken át verhetetlen csapatot azzal, hogy mindenkitől elhappolja valaki a legjobb játékosokat. Nagyon odafigyelnek a csapatok gazdasági helyzetére, ha egy városban egyszerűen nem tud kellően nyereséges lenni egy franchise, hamarosan új helyre viszik. Ott a sport egyben kőkemény üzlet is.

És hiába próbálnak úgy tenni az öreg kontinensen, hogy itt nem annyira a pénzről szól a dolog, még sokkal inkább az dönt mindenről. Egyenlőtlen a bevételek elosztása, a nagyok viszik a lóvé túlnyomó részét, nekik szabad túlköltekezni, a kicsik pedig marakodnak az aprópénzen, küzdenek a túlélésért, és időnként csődbe is mennek jóval kisebb tartozásokkal, mint mondjuk a Barcelonáé. Nem valószínű, hogy ebben túl sok változás lesz a jövőben- legalábbis Európában.

Az NFL-ben azért figyelnek rá, hogy a Dallas Cowboys és a Buffalo Bills is ugyanazon szabályokat tartsa be, és így az idény elején mind a kettő úgy fut neki a bajnokságnak, hogy van esély a győzelmükre. Vannak jobb és gyengébb csapatok, de a helyzet messze nem annyira egyoldalú, mint mondjuk a Real Madrid és a Barcelona fölénye egy Getaféval vagy egy Rayo Vallecanóval szemben.

Szóval összességében nehéz megmondani, mennyit is érnek valójában a világ legértékesebb sportcsapatai, hiszen egymással összehasonlíthatatlan körülmények vesznek körül egy NFL-franchise-t és egy Bajnokok Ligájában vitézkedő focicsapatot. Ez a számháború is csak egyfajta játék, illik a sporthoz, de azért ne vegyük túl komolyan...

Azt hiszem, a rendszeres mozgás akkor maradhat tartós program az ember életében, ha nem fásul bele, ha mindig tud valami örömet okozni. Vannak, akiknek ehhez elég, ha jó sokat fut vagy teker, mások táncos mozgásformát választanak, de van más lehetőség.

Egyszerűen csak a monotonnak tűnő, egy idő után már unalmasnak tűnő mozgást lehet feldobni valahogy, és máris egészen új élményeket lehet szerezni. Akadnak például sokan, akik a futógépet pont azért nem kedvelik, mert nem túl változatos dolog egy edzőteremben így róni a kilométereket.

Ez a fickó viszont új szintre emelte a futógépezést:

Bevallom, irigylem a könnyedségét, lazaságát, azt, ahogy élvezi ezt a mozgást. Azt hiszem, sokunknak felnyithatja a szemét egy ilyen videó, mert ha nem is kell a futógépen táncolni, azért új ötleteket adhat. Például azt, hogy egy nap futás helyett inkább kimenjünk egy túraútvonalra, és ott tegyünk egy kiadós, tempós sétát. Ha valaki unja az úszást, esetleg kereshet szabadtüdős búvárokat, és velük gyakorolhatja az egy levegővel merülést. Ki lehet próbálni mindenféle új mozgásformákat a jógától a falmászásig- egy kis változatosság jót tesz, utána jobban esik majd megint a kocogás, a biciklizés.

Ha pedig mégis a futógépezést akarod feldobni akrobatikával, itt egy másik video. Igaz, ez egy reklámkampány része, de a bemutatott produkció azért nem rossz, szinte már tornagyakorlat, nem laza mozgás.