Sportoló és szurkoló egyaránt összeomolhat egy vereség után, de nagyon nem mindegy, milyen körülmények között bukik el valaki. Óriási különbség van a kudarcok között, és mi, magyarok, pontosan ismerjük, milyen széles a skála.

Van az a fajta vereség, amikor az igazi nagy siker nem jön össze, a csapat vagy a versenyző szinte már kezében érezheti az aranyérmet, végül mégis valaki más örülhet. Nem kell messze menni magyar példáig, a fájó vereség az 1954-es focivébé döntőjében ilyen emlék mindmáig. A csapat jó volt, minden esélye megvolt a győzelemre, menetelt is szépen, ám Bernben jött a szinte megmagyarázhatatlan vereség. Itthon azonnal kitört a botrány, a játékosokat is megviselte ami történt, és focitörténelmünk egyik legszomorúbb napjává vált a döntő.

Ám azóta is voltak ám kudarcok bőven. Minden generációnak jutott valami: Marseille a csehszlovákok ellen, Irapuato 1986-ban, a jugoszlávok elleni 1-12, aztán tavaly a hollandok elleni összeomlás. A különbség ezek és az 1954-es döntő közt az, hogy ott a vereség is azt jelentette, a világelitben vagyunk, míg a fenti felsorolás megalázó kudarcokat összegez. Olyan, letargiába taszító meccsekről beszélünk, aminél nincs mibe kapaszkodni, nem mondhatjuk azt, hogy "de legalább az ezüstérem a mienk!" Semmi más nem jutott nekünk, csak a pofáraesés. Nincsenek jövőbe mutató, bizakodásra okot adó jelek, nincs remény, csak legyintés és letargia.

A magyar fociban az a katasztrófa, hogy egyre több az ilyen égés, ami kifejezetten lélekromboló. Elég régóta vagyok drukker, megéltem klubszinten azt, hogy kedvenc csapatom az utolsó meccsen bukta el a bajnoki címet, és akkor azt a helyszínen nézni nagyon fájt, de mégis maradt bennem hit, hogy jövőre sikerülhet. És sikerült! Hiába csalódtam egy évvel korábban, ugyanúgy szurkoltam, és végül úgy éreztem, kicsit én is a részese vagyok a sikernek. Természetesen a rossz emléket is ugyanúgy fel tudom idézni, az még ma is nagyon bánt, de elfogadom, a sportban az a szép, hogy egyszer vesztünk, egyszer nyerünk.

Ami a mi focinkban most történik, azzal az a baj, hogy elvesztettük a reményt. Egervári vagy Pintér- oly mindegy, ki van ott, kit küldenek a pályára, mindig jönnek a kijózanító pofonok. Eljuthatunk részsikerekig, de akkor a következő körben jön a menetrendszerű kudarc. Hogy örültünk neki, amikor a finnek nevetséges öngóljával eljutottunk a pótselejtezőig! Aztán 1-7 lett a vége, és hol volt onnan még a világbajnoki döntő...

Mi nem azért harcolunk, hogy a végső győzelem a mienk legyen, hanem azért, hogy ne essünk ki már az elején. Az északírek elleni vereség ciki, de nem sokat oszt vagy szoroz: ha valami csoda folytán oda tudnánk érni az Európa Bajnokság legjobb 24 csapata közé, akkor ott lenne a válogatottunk pofozógép mondjuk egy olyan csoportban, ahol Belgium, Spanyolország és Horvátország vár ránk. Nagy öröm lenne!

A magyar fociközeg nagy bűne az, hogy a reményt öli ki az emberekből. Még mindig akadnak, akik kimennek a meccsre, akik hinni akarnak a sikerben, de végül aztán csak legyintenek, mert már fel se tudnak idézni olyan pillanatot, amikor egy vereségben is megtalálhattuk a felemelőt. Amit ma produkálnak a válogatott meccseken vagy a nemzetközi kupákban, abban ilyesminek nyoma sincs. És az ember nem elkeseredettséget érez, hanem letargiába süllyed. Vagyis inkább marad ebben az állapotban, mert igen kevés olyan pillanat adódik, ami ki tudna rángatni ebből a hangulatból. 

Fogalmam nincs, meddig folytatódhat ez így. Az MLSZ-ben azt képtelenek felfogni, hogy koncepciók írogatásával, meg hangzatos tervek felvázolásával soha, semmit nem lehet elérni. Sikerélményt csak a pályán elért eredmény adhat játékosnak is, szurkolónak is. És nekünk ez nem jön össze pár évtizede. Elhiszem, hogy a fejlesztéshez kellenének megalapozott koncepciók, de ezek a szurkolót miért érdekelnék? És miért vár elismerést a focivezetés azért, ami a minimális elvárás velük szemben? Nem jár nekik vállveregetés azért, ha próbálnak kitalálni valamit. Azért majd esetleg, ha a tervekből eredmény lesz, a válogatott odakerül Európa élvonalába- tudom, ez egy "kicsit" nehezebb ügy. De én szurkoló vagyok, ez semmilyen szinten nem hat meg. Abban sem hiszek, hogy jön egy új kapitány, és vele Guzmicsékból ütőképes csapat lesz.

Bár lassan már igazán semmi nem érdekel, ami a magyar fociban történik. Meguntam az egészet, elfordultam a bajnokságtól, válogatott meccsektől, bőven találok másféle, sokkal szórakoztatóbb sportot a tévében. Más csapatoknak kezdek szurkolni, átélek kudarcokat, győzelmeket, és úgy érzem, nem pazarlom az időt és nem leszek folyamatosan depressziós. Számomra a tévében nézett sport kikapcsolódás, örömforrás, szórakozás, és még a vereségek után is tudok erőt meríteni a küzdelemből, az emelt fővel viselt második helyből. És nem vagyok hülye annyira, hogy valamiféle hagyománytiszteletből továbbra is belesüllyedjek a magyar foci letargiájába, pedig tényleg nagyon sokáig kitartottam mellette...