Sportfoglalkozás

Biciklizni jó, ez tény. Az egy komoly kérdés, a kerékpárra közlekedési vagy sporteszközként tekintünk. Az előbbit Budapesten próbálják népszerűsíteni, de vidéken mindezt nem kell reklámozni, sok helyen magától értetődően pattannak biciklire kicsik és nagyok, fiatalok és idősek. Ha valaki a reggeli órákban autózna mondjuk Karcagon, gyorsan rájönne, ott minden nap Critical mass van. Azt hiszem, nem ártana ilyen helyeken több bicikliutat építeni, mert ott tényleg szükség van rá. Arrafelé bringázni nem hipszterkedés...

A kedvtelési célú biciklizés megint más tészta. Budapesten olyan helyen élek, ahol közel van szép és biztonságos kerekezési lehetőség, a Római parttól Szentendréig kényelmesen el lehet jutni. Nekem nagyjából ez jó is, de nem tudom, a város más részein mennyire mondható kedvezőnek a helyzet. A hétvégi bringások (és belőlük van sokkal több, nyilván) számára egy saját kerékpárút nagyon sokat jelent- ha van. És megértem, ha egy család, gyerekekkel, nem akar forgalmas főutakon biciklizni.

Ám vidéken még több gondot látok. A Balaton vagy a Velencei-tó környékén vannak kerékpárutak, biztonságosan lehet tekerni. Ám nem mindenhol ilyen szerencsés a helyzet. Sokszor beszélnek arról, hogy például Kelet-Magyaroszágon, mondjuk a Zemplénben kitörés lehetne a turizmus fejlődése, hiszen vannak szép vidékek, bor, jó ételek... De a régió nem igazán van felkészülve az idegenforgalomra. Szerény vendégházból van pár, az utak nem túl jó állapotúak, a vasúti vagy buszos közlekedés a leharcolt járművekkel nem túl vonzó, és a biciklis infrastruktúra sok helyen egyszerűen nem létezik.

Némely úton igen jelentős a forgalom, például a kőbányák környékén rengeteg teherautó dübörög az utakon minden nap. Ez egyrészt alaposan szétveri az útburkolatot, másrészt kevés biciklis szeret úgy kátyút kerülgetni, hogy pár percenként hatalmas teherautók húznak el mellettük a keskeny utakon. Erre egyszerűen nem lehet kerékpáros turizmust alapozni. 

Persze tudom én, a probléma mindig összetettebb, ez csak egy kis szelete a vidéki Magyarországot sújtó problémáknak. Én is inkább azért figyeltem fel rá, mert mostanában több időt töltök arra, és amikor szétnéztem, merre lehetne kényelmesen, nyugodtan biciklis túrákat tenni, elkeserítő volt az összkép. A félreeső és nem túl forgalmas, ám alig javítgatott kátyús mellékutakra rámenni biciklivel nem nagy élmény, a főutakról pedig már írtam. 

Így aztán errefelé sokakat már sikerrel le is lehetett szoktatni a biciklizésről. Ez mindig könnyebben megy, mint újra meggyőzni arról az embereket, hogy a bringázás jó alternatíva- van, aki autóba ül, a többiek a buszon zötykölődnek. Megoldás ez is a közlekedésre, csak sokat veszítünk vele. Ráadásul ha már gyerekkorban is ahhoz szokunk hozzá, hogy a biciklizés értelmetlen, akkor később se jut eszünkben kerékpárt venni. Tudom jól, nekem magamnak is évek teltek el úgy, hogy bringám sem volt. Nem hiányzott, nem láttam értelmét. Az győzött meg, hogy itt a környéken sétálva, a Duna partján láttam, mennyien tekernek, és fel tudtam fedezni magam is két keréken a bicikliutakat. 

De a Zemplénben ilyen inspiráló, pezsgő kerékpároséletet hiába is keresnék. Ami nagy kár, pedig gyanítom, a budapesti fejlesztésekhez képest nem drágábban, de hasonlóan sok embert elérve lehetne az utak fejlesztésével eredményt elérni. Ám nálunk mindenki a fővárosra figyel, vagy az évi egy Critical Massról olvasok, de hetente több cikk jelenik meg a még nem is működik bérbicikli rendszerről. Ez nagyon szép, de... a nem pestiek, az a pár millió ember hol jelezhetik, hogy esetleg ők is szívesen vennék, ha odafigyelnének rájuk?

Aztán az is lehet, tévúton járok, és már csak a fővárosiakat érdekli ez az egész, vidéken kutya nem akar kerekezni, turisták meg úgyse jönnek, akiknek a kedvéért érdemes lenne ilyesmire pénzt áldozni. Meglehet- de remélem, nem ez a helyzet. Ha pedig igen, akkor ebben bizonyára az elmúlt évtizedek nemtörődöm központi hozzáállása is felelős. Most talán még lehetne valamit tenni. Talán...

Szinte folyamatosan a rossz idővel riogattak a húsvéti időszak előtt. Ehhez képest pénteken volt egy remek napunk városnézéssel Pesten, tegnap mentünk egy szép kört a Dunakanyarban, és csak egy helyen volt némi zavaró eső, most pedig ragyog a nap- szóval ha az ember úgy gondolta volna, nincs értelme kimenni a szabadba biciklizni, futni, akkor tévedett.

Én ma este vidéken folytatom a hosszú hétvége programját. Azt hiszem, egy rövidke hegyi túra is bele fog férni. Viszek kabátot, ha netán esne, de ha úgy is lesz, az sem zavar. A felhők jönnek és mennek, én viszont maradok, és nem kell lemondani az aktivitásról. A napokban a mérleg serpenyőjében ugyanis sok húsvéti finomság volt és lesz, szóval azt hiszem, jobb lesz, ha nem hagyom el magam teljesen...

Mostanában a korábbinál jóval többet mozgok, és még kifejezetten élvezem is. Visszagondolok gyerekkoromra, amikor állandóan csatangoltunk, bicikliztünk, fociztunk, és szintén élveztem. De a kettő között volt sok év, amikor inkább csak tespedtem. Most magamban arra keresem a választ: miért?

Az addig rendben van, hogy a tévé és az internet nem tartott minket otthon kölyökkorunkban, sűrűn rúgtuk a labdát a salakos pályán. Engem is elvittek úszni, tehát még ilyenre is volt példa. De ha erre az időszakra kellene jellemző példát mondani, akkor az jut eszembe, hogy az úszást is edzésjelleggel, üvöltözéssel, túlhajszolással kellett csinálni, amit nem szerettem. Még kissrácok voltunk, elmentünk jelentkezni egy focicsapathoz, ott meg azt mondták, 12 évesen ehhez már öregek vagyunk, minden nélkül hazaküldött. Az edző nyilván jobban értett hozzá, kollégáival együtt, és ennek a szemléletnek a kiváló eredményeit láthatjuk viszont a magyar profiligában...

Szóval már gyerekként is valamiért abba ütközött az ember, hogy a testnevelés csak lötyögés, és bármit kezdene sportolni, azt nem lehet csak úgy, örömből űzni, mert edző van meg keménykedés. Nem ad semmi sikerélményt az ilyen, az ember inkább csak alázásokat gyűjt be, és ha látható, hogy nem lesz belőle olimpiai bajnok, tesznek róla, hogy elmenjen a kedve az edzésre járástól.

Középiskolában pedig már "nagyok" voltunk, nem vettük komolyan a testnevelést. Igaz, a tanár sem volt partner. Szertornát erőltette- természetesen azért, hogy versenyekre lehessen járni. Na, erre nem sokan voltunk vevők. Páran gyúrni kezdtek, amikor jelentkeztek a tanárnál, hogy kislabdadobás helyett mennek le az iskola pincéjébe a terembe, jött a pattogás, hogy a tanterv meg minden. "Akkor beteg vagyok", volt erre a válasz. Szóval ami azokban az években folyt, már senkinek nem csinált kedvet semmihez. Az egyetemen pedig arra se emlékszem, volt-e bármi elvárás, adódtak-e lehetőségek.

Innen szép nyerni! Évek teltek el úgy, hogy csak tévében láttam sportot. Kedvtelésem lett a búvárkodás, de ott meg jobban szeretem a nyugis, nézelődős merülést, mint a sok úszást. Ha választ kéne rá adnom, miért is nem bicikliztem, futottam, túráztam pár évvel ezelőtt, nem tudom rá a választ. Nem akarom a régi tapasztalatokra fogni, amikor a sport sokkal kevésbé adott örömöt, mint kudarcélményt. Megtörtént, rendben, de annyi eszem lehetett volna, hogy rájöjjek magamtól, adhat a mozgást mást is.

Mindenesetre nem fogom fel tragédiaként, hogy így alakult. Ez van, ettől még itt vagyok, és az utóbbi hónapokban sikerült megint felfedezni a mozgás örömét. A baj az lenne, ha még nyolcvanéves koromban is csak töprengenék ezeken a dolgokon. Remélem, a mai fiataloknak, tévé és internet ide vagy oda, a sport inkább élmény lesz, mint kötelező, letudandó feladat, és akkor nem hozzám hasonlóan, öreg fejjel kell felfedezniük, mi ebben az egészben a jó...

A fitnesz is olyan lesz mint a foci: mindenki ért hozzá. Megveszünk pár sportcuccot, egy bérletet egy edzőterembe, elkezdünk biokaját tolni, és ha minden létező okossággal teletömjük a fejünket, egy fél órás súlyzózás után igazi profinak érezhetjük magunkat.

Sima ügynek látszik. Tele van az internet alaposnak tűnő és ránézésre is felületes írásokkal (magyarul és angolul egyaránt) az egészséges életmód, mozgás, táplálkozás témájában. Még ha a teljesen meseszerű "ezoterikus" cikkeket nem is számítjuk, akkor is bőven lehet informálódni.

Pontosabban, ez mégsem olyan egyszerű. Időnként egymást cáfolják az írások, és akkor az ember megszeppenve töpreng: na most akkor kinek higgyek? Abszolút nem akarok beleesni a hibába, hogy osszam az észt erről olyasmiről, aminek nem vagyok szakértője, inkább csak arról gondolkodom így nyilvánosan, mi adhat valódi segítséget.

Egy életmódváltásnál valószínűleg az egész nagy okosság összefoglalható úgy, hogy ha valaki rendszeresen, ésszel mozog, és egészségesebben táplálkozik, akkor nyilván fogyhat is, fittebb is lesz. Na bumm, eddig ezt mindenki tudja. De azért a kezdő szeretne tanácsot kapni: fusson vagy gyúrjon, léböjtkúrázzon vagy tolja a fehérjét, és így tovább.

A cikkek közötti eligazodásnál én mostanában egy sorvezetőt követek: ha csak egy nicknév mögé bújó, arctalan ember tanácsait olvasom, akkor fenntartással fogadom azt. Egyszerűen nem tudom ki az, aki valóban szakértő, és ki az, aki csak jól-rosszul lefordít pár cikket amerikai női magazinokból. Szeretem tudni azt, hogy aki nagy magabiztossággal megírja a tutit, letett valamit az asztalra, eredményes sportoló, rutinos edző, és így tovább.

Okoskodhatnánk persze magunktól is: szűrve és rendszerezve az információkat összeállíthatunk egy mozgás- és táplálkozási programot. Vicces, de bennünk rejlik a válasz, jól csináljuk-e. A szervezetünk reagál mindarra, amit teszünk- ám ki az, aki kéthetente laborvizsgálatra meg terheléses EKG-ra jár el, hogy pontosan nyomon tudja követni a fejlődést? Fél év alatt nyilván ezek nélkül is érezhetjük, ha van előrelépés: látszania kellene a fogyásnak, jobban kellene bírni a sportot. (Most kifejezetten csak olyan életmódváltásokról beszélek, ami nem merül ki a koplalásban, az ilyesmiben nem hiszek, kell a mozgás is.)

Ám a józan paraszti észen kívül az ember szeretne még fogódzkodókat. A neten megjelentekkel kapcsolatban pedig nyilván sokan jutnak el oda, hogy egy idő után nem veszik komolyan azok jó részét. Az én tippem az, hogy inkább nézzünk szét a környezetünkben, és ki fog derülni, egy régi barátból pár év alatt lelkes sportember lett, egy ismerős bámulatos átalakuláson ment át, egy edzőteremben találkozunk egy valóban edzett és sportos szakemberrel. Keresd meg azokat az embereket, akiknek a példája számodra hiteles, akiktől pont ezért szívesen kérsz tanácsot, akikkel együtt mozoghatsz.

Szó nincs arról, hogy ők feltétlenül a világ legelismertebb táplálkozástudományi- és fitneszszakértői lennének, de az biztos, hogy eljutottak valahová, ahová te még csak szeretnél, és ezért inspirálnak téged. Sokkal könnyebb dolgod lesz, ha hagyod magad általuk motiválni, és nem csak olvasott anyagokból próbálsz erőt gyűjteni. Ők lesznek azok, akik biztatnak, amikor elmegy a kedved, és ők fognak veled együtt örülni, amikor leolvad pár kiló. A cikkírók esetén nincs ilyen visszacsatolás, és ezért még a legbölcsebb szakértő lehetőségei is korlátozottak, nem érhetnek el annyit, mint néhány barát, egy jó közösség.

Aztán egy idő után már nem is látszik olyan fontosnak, hogy mindentudó fitneszguru szerepében tetszelegj, egyszerűen csak jobban érzed magad. És eljöhet a pillanat, amikor ennek ellenére valaki számára te mutatsz jó példát, a te tanácsodat kéri egy kezdő. És szakcikkek szó szerinti idézése nélkül is sokat tudsz neki segíteni, egyszerűen azért, mert elhiszi neked, hogy megéri az erőfeszítés...

Lassan értelmetlenné válik a sportokon belül az extrém sportok megkülönböztetése.

Eleve nehéz határvonalat húzni a kettő közé, ha azt nézzük, mind a kettő esetén valamiféle nem átlagos emberi teljesítményről van szó. Nekem a maratonfutás pont olyan extrém sport mint a bázisugrás: mind a kettőről tudom, hogy jelen pillanatban nem vagyok rájuk képes.

Hogy milyen alapon soroltak vagy sorolnak valamit az extrém sportok közé, azt igazándiból nehéz átlátni. Talán pár évtizede még lehetett volna úgy is megfogni ezt a dolgot, hogy a hagyományos sportágak közé azok számíthattak, amiben versenyeket rendeztek, ahol a résztvevők összemérték az erejüket, míg az extrém sportokban gyakorlatilag a saját magunk legyőzéséről szól a dolog. De ez alapján ma már elég nehéz lenne elválasztani a kettőt, a régen csak az X-Games versenyeken felbukkanó sportok közül ma már némelyiket olimpián is láthatjuk, olyan sportágakban is rendeznek bajnokságokat, mint a wingsuit siklás.

A Wikipédia így fogalmaz: "Extrém sport olyan szabadidős tevékenység, amihez általában a megszokottól jelentősen eltérő helyszín és felszerelés szükséges. Érdekességét a szokatlan élmények, az erőfeszítés, az izgalmak jelentik, végzése sokszor veszélyes, ezért gondos előkészület, speciális felszerelés, jól megválasztott környezet és segítők szükségesek hozzá."

Extrém sport-e a műugrás, a lesiklás vagy a szertorna? Hiszen veszélyesek, mert könnyen megsérülhet a sportoló. Nem kell-e speciális felszerelés a már említett lesikláshoz, a szkeletonhoz, az autóversenyzéshez? Különleges helyszín alapján is nehéz elkülönítni a sportágakat, hiszen a vitorlázáshoz tengerre kell szállni, például. Azt pedig már meg sem említem, hogy az erőfeszítés és az izgalom általában a sportra jellemző, nem csak az extrém sportokra...

Ha végignézem, egy biztosító az utazási biztosításoknál mit sorol extrém sportnak, szintén nem leszek okosabb. Az egyiknél extrém sport a barlangászat, ami eleve nehezen értelmezhető sportként. De ide sorolják a nyíltvízi úszást, a quadozást is, vagy a bungee jumpingot, ami extrém tevékenység ugyan, de mitől sport, hogy valakit egy lábára kötött kötéllen lelöknek egy magas pontról? 

Szóval ez egy önkényes besorolás, személy szerint nem is szívesen használom. Talán volt egy korszak, amivel meg lehetett különböztetni így a hagyományos, mindenki által ismert, iskolai tornaórák keretén belül is űzött sportokat (az atlétikától a fociig, a tornától a birkózásig) azoktól, amelyeket kevesen gyakoroltak és igazi különlegességnek számítottak. De amikor több ezren biztonsággal snowboardoznak, siklóernyőznek, kite-oznak, búvárkodnak még kis hazánkban is, nehéz azt mondani, kedvtelésük extrém tevékenység, ami az átlagosnál jóval kockázatosabb. Inkább tűnik extrémnek az a terhelés, amit egy élsportolónak számító kajakos vagy úszó kap...

Önmagában az egész kérdésnek nem sok jelentősége van, végülis mindenki oda sorolja a sportágát, ahova akarja. Ám mégiscsak van egy tényező, ami miatt érdekes ez. Kérdés ugyanis, mit fizet a társadalombiztosítás, vagy egy utazási biztosítás? Akkor teszem-e ki magam nagyobb veszélynek, ha edzetlenül akarom lefutni a Duna partján a maratoni távot, vagy ha befizetek egy vezetett barlangtúrára? A dolgokat azért kellene rendbe tenni -ha egyáltalán lehet- mert nagyon nem mindegy, baj esetén ki fizeti a számlát. És azért nehéz különbséget tenni, mert a besorolás teljesen egyénfüggő! Ami nekem rutinszerű, másnak lehet óriási kihívás, és fordítva...

Ez persze egy nagyon mai korra jellemző probléma, régen, amikor tömegsport se volt, vagy TB se, olyat meg el se tudtak képzelni, hogy valaki saját kedvére hegyet mászik a Himalájában, fel se merült volna a kérdés. Most viszont igenis foglalkozni kellene vele, hiszen a különféle mozgásformák űzése a mindennapok részévé vált. Vajon van-e valaki, aki próbálja kezelni a problémát? És ha igen, hol tart az ügy? Utoljára pár éve hallottam hasonló felvetésről, amikor még Horváth Ágnes volt az egészségügyi miniszter, és akkor is sokat vitáztak róla. Azt se tudom, most mi a hivatalos álláspont. Pedig jó lenne ezzel tisztában lenni, amikor valaki elindul biciklizni, vagy a hegyoldalba siklóernyőzni...