Dióhéjban: tovább tart a hazai futball lejtmenete. Befejeződött a 15. forduló a hazai labragúgó bajnokságban, egy rövid értékelés erejéig érdemes áttekinteni, mi volt eddig, és mi várható.

Általánosságban elmondható, fájóan kevesen járnak focimeccsre idehaza. Egyre esik a nézőszám, ha kétezren kimennek egy meccsre, akkor máris nagy az öröm. Az új stadionok messze nem váltották be a reményeket, se a Fradi, se a Debrecen új otthonában nem tolonganak a nézők, a kutyát nem érdeklő felcsúti csapat vadiúj létesítményében pedig csak pár százan lézengenek általában. Fogalmam nincs, mi változtathat a trendeken- az már most feltűnő, önmagában egy milliárdos stadion vonzereje a nullával egyenlő.

A tabella végén álló csapatoknál amúgy se lelkesítheti a nézőket az, hogy a kedvenceik csapnivalóan játszanak. Az vélhetően nem lep meg senkit, hogy a két újonc, a Dunaújváros és a Nyíregyháza a mezőny alsó harmadába tartoznak, a balhés hónapokot maga mögött tudó Pécs és az élcsapatnak soha nem számító Pápa helyezése sem szenzáció. A hamarosan két új stadiont kapó csapat, a Haladás és a Honvéd játékához viszont jelenleg egy salakkal felszórt grund is méltó lenne. A nézőik is elférnének az oldalvonal mellett ücsörögve, szóval nem ezek lesznek a jelen magyar focijának legésszerűbb beruházásai- főleg, ha valamelyikük kipottyan, és erre megvan minden esély.

A veszélyzónától a felcsútiak sincsenek messze, akiket alig egy ponttal előz meg a mostanáig élcsapatnak számító Győr. Utóbbiak bukdácsolása a bajnokság egyik negatív meglepetése, itt már az edzőt is felállították, ami nem volt váratlan húzás. A sűrű középmezőnyben van egyelőre a jól indult Újpest, a saját szurkolóival viaskodó Ferencváros, a gyatrán induló, de aztán a végére belelendülő Debrecen. Utóbbiak voltak az egyetlenek ebben az évben, akik le tudták győzni az éllovas Videotont, ráadásul Székesfehérváron. A negyedik helyezett Paks jó eséllyel a három nagy mögé csúszik majd tavasszal.

A Diősgyőr igazán jól szerepel, de majd a tavaszi rangadókon dől el, képes-e a dobogón maradni. Szerintem megvan rá az esély, amíg ilyen lelkesen gyűjtik a pontokat, és őket a kevés értékelhető létszámú szurkolótábor egyike is segíti. A szintén új stadionra váró MTK-nál a szurkolás nem faktor, a Garami-mágia annál inkább: a veterán mester tényleg remek munkát végez. Ha van, aki előtt ebben a magyar futballban kalapot lehet emelni, akkor az ő. Ugyan becsúszott pár váratlan vereség, az MTK simán érmes lehet.

A tabella élén öt pont előnnyel forduló Videoton a jelek szerint inkább csak elbukni tudja a bajnoki címet, mert annyival jobbnak tűnik az üldözőknél. A képet viszont árnyalja néhány tényező. A fehérváriak tíz fordulón át hibátlanok voltak, de az utóbbi öt körben a megszerezhető 15-ből csak 8 pontot gyűjtöttek, szóval a villámrajt után némileg olvadt az előnyükből. És ami még fontosabb: a sorsolás furcsasága okán a második körben a Videoton csak öt(!) mérkőzést játszik otthon, valamennyi komoly riválisával idegenben találkozik a csapat. Utazhatnak Debrecenbe, Újpestre, az MTK-hoz, a Fradihoz, a Pakshoz, Diósgyőrbe, és azért bizony lehet bukdácsolás ebből az erőltetett menetből. A zászló azért így is nekik áll, még egy-két pontvesztés is belefér, hiszen lépéselőnyben vannak.

A hazai futballéletben mégsem ez látszik a legizgalmasabb kérdésnek. Az elején említett elfordulás a focitól kezd tragikus méreteket ölteni. A magukat fényezni kiválóan tudó MLSZ-vezetők pechjére még fellelhetőek a nagyszabású terveik a nézőszámot illetően. Csányi Sándor 2011-ben arról beszélt, hogy az akkori 2800-as átlagnézőszámból hamarosan 3000 lesz, ami évente ezerrel nőhet. Most nagjyából 5-6 ezer embernél kéne tartani- a valóság inkább a kétezerhez közelít. Pedig új stadionok is vannak, meg szurkolókártya, meg családbarát meccsek... Úgy látszik, az emberek továbbra sem a Fradi-pályára vagy kecskeméti, szombathelyi stadionokba tervezik a családi pikniket.

Még csak nyomai sincsenek trendfordulónak. Nagyon kíváncsi lennék, hogy értékelik MLSZ-szinten teljes kudarcukat- legalábbis a vállalásaikhoz képest. A válogatott nem jutott ki sehova. Az utánpótlás csapatok teljesítménye sem éppenséggel sikertörténet. A nézők fogynak. Az olyan megmosolyogtató elvárások, hogy 2012-2014 között legalább egy klubcsapatnak be kell jutnia a nemzetközi kupákban a főtáblára, 2015-ben pedig már kettőnek, inkább viccnek tűnnek. 

A Csányi-korszakból gyakorlatilag alig említhetünk érdemi pozitívumot a mérhető teljesítmények terén, semmiféle előrelépést nem láthatunk. A beugró Dárdai Pál sikeressége a válogatott élén viszonylagos, és inkább csak fügefalevél. A realitást az üresen kongó lelátók képviselik a vadonatúj stadionokban, mert ez az, ami a magyar foci mindennapjait jelenti. Kíváncsi leszek, mikor állnak majd elő újabb izgalmas elképzelésekkel a tervezett előrelépésről. Nyilván remek magyarázatokat gyártanak a szövetség hivatalnokai, melyeknek mondanivalója, "nekünk higgy, ne a szemednek!" Kár, hogy a kamerákat beengedik a meccsekre, mert azok túl sokat megmutatnak a a játék színvonalából és a nézői lelkesedésből. Talán az lesz a megoldás, hogy nem adják a tévék a bajnokikat, és akkor csak az MLSZ által gyártott lelkes beszámolókból értesülhetünk a focink csodás történéseiről.

A szörnyű az, hogy sokat már akkor se vesztünk, ha eltűnnek a magyar meccsek a képernyőről...