Eltelt pár nap a döntő óta, megemészthettük Katar válogatottjának világraszóló sikerét a kézilabda világbajnokságon, kibosszankodhattuk magunkat az összevásárolt csapat ezüstérmén, és akár tovább is léphetnénk.

Van viszont itt egy dolog, ami később jutott eszembe. Mégpedig az, hogy nem is olyan kis dolog egy innen-onnan összeverbuvált zsoldosokkal egy ilyen szintű esemény döntőjébe jutni! Tisztában vagyok vele, hogy komoly pénz állt mögöttük, de dollármilliók sem nyernek meccset, maximum akkor, ha felhalmozzák a lóvét a kapu előtt- mivel ez szabálytalan, azt kell mondjam, a sportteljesítmény előtt meg kell emelni a kalapot. Mind a szakvezetés, mind a játékos erősen odatették magukat.

Megdolgoztak a pénzükért? Nyilván, bár annak egy részét így is, úgy is, megkeresték már, feltételezem nem hobbiból vették fel az állampolgárságot. Az volt az elvárás velük szemben, hogy a királyi fizetésért cserébe szerezzenek dicsőséget az országnak, és bármit is morog az ember a nagy általános sporterkölcs nevében, végülis ezt a célt elérték. Én komolyan nagyra értékelem azt, hogy egy ilyen teljesen vegyes hátterű gárda képes volt együtt, egymásért harcolni és érmet szerezni egy világbajnokságon, nem akármilyen riválisokkal szemben.

Mert az is nagy önbecsapás lenne ám, ha nem ismernénk el, szép nagy pénzek forognak más országok kézilabda-sportjában is. Senki nem hiheti, hogy egy vállveregetésért, egy meleg kézfogásért hajtanak a németek vagy a franciák a világbajnokságon. Tuti, hogy ott is komoly jutalmakat dobnak fel egy-egy éremért, és innentől kezdve töprenghetünk éppen rajta, hogy a katari színekben játszó francia kézis a "zsoldosabb", mert fontos számára a dicsőség mellett a lóvé is, vagy a francia válogatottat erősítő régi csapattársa?

Komoly álszentség lenne azt mondani, hogy a magyar sportcsillagok életében ne lenne fontos a pénz. Nyugodtan lehetne tucatnyi cikket előrángatni, ami arról szól, hogy panaszkodnak élvonalbeli sportolók arra, késik a fizetés, az ösztöndíj, olvashatunk arról, milyen támogatásokon vesznek össze a szövetségek, és hogy milyen jutalmak járnak egy-egy komoly teljesítményért. Hazugság lenne azt mondani, hogy a mi kis hazánk a béke szigete, ahol csak a sportérték számít, és mindenki kacagva legyint a pénzre. Nálunk szobrot emelnek Puskás Ferencnek, akinek a nevét stadion és klub is viseli, és ugyebár az egyik legismertebb neki tulajdonított mondás a "kis pénz, kis foci"... (És jegyezzük meg: a spanyol válogatott színeiben is pályára lépett.)

Attól még fantasztikus futballista, igazi legenda, a magyar sport örök büszkesége marad, hogy tisztában volt játéka forintra váltható értékével is. Nem Katarban találták fel, hogy komoly pénzek üssék a legjobb sportolók markát! És ha elfogadjuk azt, hogy a profi sport sztárjai a válogatott mez viseléséért is komoly összegeket kapnak, akkor túllépve a katari kézisek furcsa összeverbuválásán, a pályán nyújtott teljesítményükért nekik is kijár a gratuláció.

Alapvetően nem értek egyet a sportolók összevásárlásával, ami klubszinten ma már teljesen eluralt mindent, érdemes megnézni, mennyire "spanyol" csapat egy Real Madrid. Sajnos elég gyakori, hogy még a klubokban levő, adott országban született játékosok jelentős része is máshol nevelkedett, és amikor mondjuk egy München leigazol egy jó focistát Dortmundból, akkor bizony zsoldost szerződtet, nagy pénzért. A válogatottakban eddig elvétve volt ilyen, de szerintem a katari példa ragadós lesz.

Képzeljük el, hogy az olimpiarendezésre készülő arab országok közül valamelyik elkezd komoly sportháttért felépíteni, és például az utóbbi években több más ország színeiben sportolni kezdő magyar kajakosok katari vagy bahreini válogatottak lesznek. Vádolhatja őket bárki azért, amiért itt mondjuk körön kívül vannak, ott viszont roppant sok pénzért, fantasztikus körülmények közt, csak a sportra koncentrálva dolgozva új karriert építenek? Igen, szép dolog Magyarországnak érmet nyerni, de a sportoló azért elsősorban a saját dicsőségével foglalkozik. Kell is a győzelemhez az, hogy az ember megszakadjon a nagy cél érdekében, ez a fajta sikeréhség nyilván minden eredményes sportoló sajátja.

Ki tudja, a most katari színekben játszók közül otthon mikor juthatott volna olyan helyzetbe, hogy válogatott lesz, sok pénzt keres és még világbajnoki érmet is szerez? Katarban lehetőséget kaptak a bizonyításra, éltek vele. Nekik ott lesz örök emlékként egy bravúrezüst, amire sportolóként igenis büszkék lehetnek, a szurkolóknak és a sportújságíróknak pedig megmarad az etikán merengés. Tegyük a szívünket a kezünkre: ha nekünk vagy gyerekünknek adnának egy ilyen esélyt, mit választanánk? Attól kevesebbet érne az érem, hogy egy gazdag ország színeiben nyernénk? Attól még nem kellene keményen készülni, edzeni, mert remek háttért biztosítanak? Izgalmas kérdések ezek, és nyilván nem mindenki ugyanúgy válaszolna rá.

Pár év múlva meglátjuk, a sportolók maguk hogy döntenek ilyen helyzetben, mert biztos, hogy megindul a "népvándorlás". Üzletté válik a honosítás, ne lepődjünk meg, ha menedzserek szakosodnak majd arra, hogy ügyes fiatal vívókat, úszókat, sportlövőket, kajakozókat ajánljanak be a Közel-Keletre, és összehozzák a keresletet a kínálattal. És gyanítom, előbb-utóbb mi, nézők is alkalmazkodunk, bármennyire berzenkedünk most.