Sportfoglalkozás

A magyar fociban minden meccs sorsdöntő: a hétvégén jön a következő.

Mi igazán szeretjük a drámát a sportban. Vagyis lehet, hogy ezzel mindenki más így van, mert az amerikai sportfilmek a váratlan utolsó pillanatosan fordulatokkal ezt nevelik belénk? Aztán mindenkinek leesik az álla, amikor tényleg bekövetkezik valami nagy feltámadás, nagy csoda, mint mondjuk az idei Super Bowl-ban vagy a Barcelona PSG elleni meccsén.

Nekünk valami hasonló hihetetlen élmény volt a kijutás az Európa-bajnokságra, majd az ottani tisztes helytállás. Felejthetetlen a portugálok elleni döntetlen, ami akár győzelem is lehetett volna. Megrángattuk Ronaldóék bajszát, s úgy érezhettük, tulajdonképpen nem is macska-egér játék ez, egyenrangú ellenfelek vagyunk.

A hétvégén idegenben lehet bizonyítani, hogy az nem egyszeri csoda volt. Megint a portugálokkal kell szembe nézni, a tét a kijutás a világbajnokságra- vereség esetén már nagy-nagy dolgoknak kellene történni ennek megvalósulásához. Akadt ugyanis a sorozatban fájó pontvesztéseink, szóval az esélyek nem túl jók- az van, mint azt a magyar fociban megszoktuk. Reménykedünk, aztán meg jön a kijózanodás.

Olvasok mindenféle okoskodást "szakemberektő", hogy milyen jó döntés "beáldozni" a világbajnoki kvalifikációt a következő EB-sorozat sikeréért. Hát szerintem meg mindig az aktuális sorozat számít, igenis úgy kell nekimenni, hogy továbbjusson a csapat. Vagy pedig akkor mi 25 éven át áldoztuk fel az összes kvalifikációs sorozatot a következőért? Marhaság.

Akkor és ott kell bizonyítani, amikor pályára lép a válogatott, függetlenül attól, hogy fiatal vagy rutinos gárdáról van szó. Páran már előre próbálják felmenti a vereség alól a mieinket, de szerintem aki kikap, az kikap. Az eredményjelző nem hazudik.

A kérdés persze az, hogy mi lehet a következmény. Egy-egy jó meccs után félisteni tekintélye lesz az edzőknek (mesélhet erről Dárdai is, Storck is), aztán ha kitömik a csapatot, mindenki a szakember fejét követeli. A remekül sikerült hollandiai kiruccanás előtt Egervárit is dicsérték, hiszen akár tovább is lehetett volna jutni, aztán sorban nyeltük a gólokat. Még nem fújták le a meccset, amikor vége lett a karrierjének.

Tudom, most mindenki arról beszél, az MLSZ hosszú távon gondolkodik, hagyják építkezni a szakembereket, nem a kapkodás az úr. Mondjuk, erről mesélhetne az egy tétmeccs után kirúgott Pintér Attila is. 

És ez nem is magyar betegség: mesélhetne Claudio Ranieri arról, hogy az utóbbi évtized európai focijának egyik legcsodálatosabb sikerének kovácsaként még azt az esélyt sem kapta meg, hogy a következő idényt legalább végigcsinálja. Mint ahogy a párizsi vereség után azon is megdöbbentek sokan, hogy nem rúgták ki Luis Enriquét, a 6-1 után bezzeg hirtelen ismét géniusz lett belőle.

Tanulság a szurkolónak? Egy meccs nem változtatja meg a múltat. Storck eredményeit akkor se lehet semmissé tenni, ha mondjuk Dzsudzsákék leégnének Portugáliában. Reménykedjünk a sikerben, biztassuk a mieinket, ha csoda történik, örüljünk, ha bukunk, vegyük tudomásul. Ez a sport, ezért szeretjük: szélsőséges érzéseket vált ki. A vereségek után jön egy mindenért kárpótló siker, vagy ha az nem, akkor a remény, hogy legközelebb, vagy még eggyel később összejön. És míg a meccset le nem fújják, bármi lehet...