Sportfoglalkozás

Debbie Drake neve nálunk semmit nem mond, de már az Egyesült Államokban is kevesen emlékeznek rá. Pedig Jó fél évszázada, a hatvanas évek elején az akkor beinduló fitneszipar egyik első női sztárja és celebje volt.

A Debbie Drake Show gyakorlatilag egy sima tévétorna volt, ami háziasszonyok százezreit ültette a képernyők elé- vagy inkább megmozgatta őket? Mint ahogy az mostanában is megszokott, volt a tévéműsor, a könyv, készült lemez is (akkor még nem volt videomagnó, DVD), és persze Debbie nem csak karcsúsító mozdulatokról, hanem szépségtippekről, fogyókúráról is értekezett.

Két dolgot leszögezhetünk. Egyrészt ebben a műfajban olyan óriási nagy újdonságokat nehéz kitalálni. Jönnek persze újféle, kreált mozgásformák, de a lényeg az, hogy egy hitelesnek tűnő ember tornázzon előttünk, és képes legyen minket is mozgásra bírni. A második tényező pont az, hogy a roppant csinos Debbie Drake megjelenése nyilván inspiráló volt a nők számára.

Persze a kis galléros tornadressz, az alatta levő merevítős melltartó vagy a szigorúan harisnyanadrágban bemutatott gyakorlatok miatt tetten érhető, hogy a hatvanas évekről beszélünk, de ha a mostanában divatos cuccba bújt volna, és színesben forgatják a műsort, nem különösebben lógna ki az átlagos fitneszvideók sorából.

Persze fontos a program minősége, felépítése, de alapvetően az a lényeg, hogy képes legyen meggyőzni a tunya nézőt a csatlakozásról. Ha ezt a célt eléri, akkor jó, ha nem, akkor gyorsan elfelejtődik a mostani dömpingben. Debbie Drake igazi sztár volt, és ez nyilván nem csak annak szól, hogy ő volt az első, hanem annak is, hogy a nézők szerették amit csinál.

Valószínűleg meg lehet találni a párhuzamokat közte és a ma legismertebb külföldi illetve hazai fitneszcelebek között, ám kár túlelemezni ezt a dolgot. Egyszerűen jó helyen volt jó időben, amikor annyira megváltozott a hétköznapi emberek életmódja, hogy eladhatóvá vált a fitneszipar sok-sok terméke. Az addig a mindennapokban is viszonylag tevékenyebb életet élő emberek ülő munkát végeztek, otthon sem kellett annyit tenni-venni, és elég vagyonosak lettek ahhoz, hogy ne számítson luxuskiadásnak egy könyv vagy egy sporteszköz megvétele.

Persze magunktól is mozoghatnánk, de nekünk kell az inspiráció, szükséges egy saját Debbie Drake. Mindez rendben is van, csak nem árt, ha az ötletből cselekvés is lesz, és tényleg felállunk a karosszékből. Eleinte nehéz, de aztán könnyen bele lehet szokni. Aztán már nem kell más példájából erőt meríteni, sőt, talán kicsit mi magunk inspirálhatunk másokat. Nem lesz az ember egyik napról a másikra Debbie Drake, de apránként fejlődni lehet. És végülis ez a cél, nem?

Izgalmak a focivilágban, Brazíliától Máltáig...

Eljött a pillanat, amikor a világbajnokságon már nem az esélylatolgatásé, a számolgatásé a főszerep. Jön az utolsó kör, 90 perc az élet a csapatok számára- kivéve a máris kiesett vagy továbbjutott gárdákat. Persze előbbiek hajthatnak a becsületükért, utóbbiak meg a csoportelsőségért, hiszen nem mindegy, milyen ellefelenet kapnak a következő körben.

Ám a lényeg az, hogy az őszinte, kemény összecsapásoké lesz a főszerep. Persze pont az első két párosításban nem fognak nagy dolgok eldőlni, hiszen Hollandia és Chile már továbbjutott, Ausztrália és Spanyolország pedig szépen akar búcsút indteni Brazíliának, de este tíztől érdemes lesz mind a két meccset nyomon követni. Akár még a házigazdák is kieshetnek, bár ehhez nagy csodának kell történnie- hopp, ki is lett a halálcsoport első továbbjutója? Az óriások helyett Costa Rica! És ki zúgott ki először dicstelenül? A világbajnok spanyolok... Szóval voltak már itt vaskos meglepetések.

Persze a kis ország kiscsapatainak is volt izgulnivalója. Sorsoltak az európai kupákban, a Debrecen északír ellenfelet kapott, a Fradi és a Diósgyőr pedig máltait. Hát igen, mi ezzel a veretes társasággal egy körben mutathatjuk meg magunkat a nemzetközi színtéren... De én reménykedem, hogy ez legalább nem lesz túl magas léc a mieink számára. A DVSC a vébédöntő után pár nappal lép pályára.

A színvonalat összehasonlítani nyilván felesleges lesz, de az igazi focirajongók, akik nem csak négyévente szurkolnak, így is örülni fognak, hiszen szünet nélkül pattogni fog a labda. Mit számít az, hogy Hollandia vagy Sliema Wanderers, a gyep zöld, ugyanúgy 22 ember játszik- maximum nem pont ugyanúgy...

Érdekes, mennyire az él még az emberek fejében, hogy a torna leginkább nőies ága az RSG, azaz ritmikus sportgimnasztika, pedig valójában már jópár éve csak RG, azaz ritmikus gimnasztika a neve. Ám még korábban idehaza művészi torna néven ismerték, ami talán a leginkább kifejező elnevezésnek tűnhet, de már rég nincs használatban. 

Ennek a mozgásnak a gyökerei még a 18-19. századra nyúlnak vissza, aztán a múlt század negyvenes éveiben lett belőle sportág a Szovjetúnióban. Hamarosan a nemzetközi tornaszövetség is elismerte, és 1963-ban rendezték meg az első világbajnokságát- Budapesten. 

Az elejétől fogva a szovjet versenyzők uralták az RSG világát, hozzájuk később a bolgárok zárkóztak fel, majd 1990 után a volt szovjet tagállamok versenyzői osztoztak leggyakrabban az érmeken- orosz, ukrán, belorusz csillagai voltak a sportágnak. Összesen talán egy kivétel volt ez alól a szabály alól, amikor 1984-ben Los Angelesben Lori Fung nyerte az olimpiát. Ő örülhetett volna normál esetben, ha a legjobb hat közé bekerül, de a szocialista országok bojkottja megnyitotta előtte az utat, és élt az eséllyel. Mivel ez volt az első alkalom, hogy ez a versenyszám az olimpián szerepelt, övé lett az első RSG-arany.

Manapság is hasonló szerekkel dolgoznak a sportolók, mint annak idején, karikával, szalaggal, buzogánnyal, labdával, kötéllel mutatják be a gyakorlatokat, külön versenyt rendeznek a csapatoknak is. A legjobbak gyakorlatai egyre inkább akrobatikusak lettek, miközben igyekeztek megőrizni a mozgás nőies jellegét, harmonikus voltát.

Ám voltak változások, a ruhák például színesebbek, látványosabbak lettek, kis szoknya egészíti ki a hagyományos dresszeket, kicsit elmozdult a show irányába a program. A ritmikus gimnasztika népszerű a nézők körében, a hölgyek inkább a szépen koreografált, zenére előadott gyakorlatok miatt nézik, az urak viszont a sportolók szépségét is nagyra értékelik.

Az RG egyik fontos jellegzetessége ugyanis továbbra is a tagadhatatlan nőiesség, a műúszás hasonlítható hozzá e tekintetben. Ennek ismeretében megütközést keltett, amikor néhány férfi sportoló azzal állt elő, hogy ők is szeretnének ritmikus gimnasztikában versenyezni. Bár voltak érthető és most még nem annyira indokoltnak látszó döntések, amikor valamelyik sportból addig kizárt ellenkező nem számára lehetővé tették a versenyzést (például ökölvívás, súlyemelés, síugrás), az RG esetén ez nagyon-nagyon távoli jövőnek látszik.

Őszintén bevallom, nekem nem is különösebben hiányzik, ezt tényleg a vicc kategóriába sorolom. Bizonyára vannak ügyes, ruganyos férfi sportolók, akiknek mozgása is harmonikus, de mégsem hiszem, hogy ennek akár a tornászok, akár a nézők részéről túl nagy támogatása lenne. Hagyjuk csak meg az RG-t (vagy RSG-t, ha valaki ragaszkodik a már nem használt névhez) a hölgy versenyzőknek és a férfi (no meg természetesen női) nézőknek...

Tegnap hétgólós meccsen tömte ki Franciaország Svájcot, míg a halálcsoport első továbbjutója Costa Rica lett- zajlik az élet a focivébén, sima meccsekkel és vaskos meglepetésekkel.

Közben idehaza is elindult az első osztályú csapatok felkészülése. Mit is mondhatnánk? Mintha egy másik univerzumról beszélnénk. Komolyan nem akarom bántani a mieinket, mert bármi is van, nekem az itthoni kedvencem az első, mit bánom én a világbajnokságot, ha hazai gyepen pattog a labda!...

De...

Azért nem vagyok se vak, se hülye. Látom, érzékelem a különbségeket, mint ahogy mindenki más is. És elkeserítő, hogy megint nincsenek ott a magyarok. Mi ráérünk a júniusi alapozásra, úgyse vagyunk érdekeltek egy komoly tornán se. Nekünk az a siker, ha egy árva csapat megéri a szeptembert a nemzetközi kupákban. Kis túlzással Európa elitje még napozik a strandon, amikor a magyarok már ki is zúgtak.

Szeretnék hinni benne, hogy a most tréningező magyar fiúk azért nézik a focivébé meccseit, és inspirációt merítenek belőle. Meg akarják mutatni, ők is tudnak focizni. Ki tudja, egyszer talán nem Costa Rica lesz a meglepetéscsapat a nemzetközi focivilágban, hanem egy magyar klub. 

Szép álom! És persze ilyesmi is csak a két világbajnoki mérkőzés közötti üresjáratok idején jut eszembe. Ilyenkor nem kötnek le a tétmeccsek izgalmai, a nagy iram, a szép gólok. Amikor viszont jó focit láthatok, nyilván kevéssé zavarnak a hazai állapotok. Egyszer viszont a döntőt is lefújják, és újból a hazai realitásokkal szembesülök.

Szomorú kilátások!

Mindig felbukkannak röhejes sztorik egy-egy nagy sportesemény kapcsán, az utóbbi napok egyik gumicsontja az volt, Messi miért nem pacsizott le a meccs előtt egy kisfiúval.

Azt azért szögezzük le, Messi elsősorban nem azért volt ott a stadionban, hogy gyerekekkel mókázzon. Aki a kicsik szórakoztatásával akar foglalkozni, az elmegy animátornak egy tunéziai hotelbe, ő viszont mégiscsak egy sorsdöntő mérkőzés előtti pillanatokban koncentrált. Akad még pár millió gyerek, aki nagyon hálás lenne azért, ha kimehetne a pályára a sztárokkal egy világbajnoki meccs előtt, szóval én úgy érzem, nem történt itt akkora tragédia- pláne, hogy utána Messi kezet is fogott az elöl levő kissráccal, tehát nem arról volt szó, hogy direkt megalázni akarta volna a kicsit.

Be kellene látni, hogy valahol mégiscsak sport a foci is. A játékosoknak elsősorban az a feladata és célja, hogy nyerjenek, erről szól az a kilencven perc, meg az előtte való felkészülés is. Lehet jófej a futballista, kedves a gyerekekkel, de nem azért teszik be a csapatba, mert vele lehet a legjobban fotózkodni. Sőt, pont nem lenne annyira népszerű, ha már csak a közös képek készítésében lenne király, a pályán viszont nem menne neki a játék.

Az ugyanis a Disneyland, ahol mindenki boldogan készíthet közös képet a kedvenc mesefiguráival. A Miki egér jelmezébe bújt alkalmazott dolga valóban annyi, hogy pózoljon a csemetékkel, de Messi nem attól az, aki, hogy róla készült a legtöbb aranyos fotó. A pályán harcolta ki magának ezt a tiszteletet és rangot, és jó lenne, ha elsősorban mint sportolót értékelnénk, és mindent, ami ezen túl van, a helyén kezelnénk.

Nagy riválisa, Ronaldo is azzal küzd, hogy túl sokszor foglalkoznak a meccsen kívüli dolgaival. Remekül elélcelődnek azon, milyen elkeseredett képet vág egy vereség után, CR7 kiváló célpont. Csak sokszor úgy érzem, a viccelődők nem véletlenül pont őt szeretik kipécézni, a jóképű, dúsgazdag, számtalan trófeával büszkélkedő portugál csillagot. Hopp, ez így együtt nem is rossz kombináció- talán csak nem azért találják meg őt, mert ezer és egy okból lehet irigyelni?...

Ronaldo sem a Disneyland hőse, ahol a kedvencek mindig győznek. Sportoló, aki nyer is, veszít is. A sport lényege az, hogy csak a győztes boldogsága lehet felhőtlen, a többiek többé-kevésbé csalódottak lesznek. Aki állandóan vidáman ugráló figurákra kíváncsi, annak ott van a szórakoztató park a már említett Miki egérrel, a többiek meg együtt örülnek és bánkódnak a kedvenc sportolóikkal.

Mert az lehet, hogy Ronaldóról bejárják a könnyezős képek a világsajtót, de otthon, a tévé előtt még sok-sok ember vele együtt semmisül meg egy vereség után. A szurkolók zokogása persze nem érdekel annyi embert, de gondoljunk bele, ha a néző ennyire el tud keseredni, mit érez az a sportember, aki a pályán bukik el, aki kihagyja a nagy helyzetet, mellérúgja a tizenegyest? Teljesen mindegy, hány sikere volt korábban, akkor és ott csak az az egy meccs számít, az fáj igazán. Tudom, jól el lehet csámcsogni azon, hogy a sztárok is emberek, de mellette azért tisztelni is lehet őket. Mert eljuthattak oda, ahol elbukhattak- ez nagyon keveseknek adatik meg.