Sportfoglalkozás

Olvasom, hogy váratlan módon egyetlen hónap alatt duplájára emelkedtek a vizes világbajnokság rendezési költségei: amikor Budapest beugróként elvállalta az úszók és műugrók egyik legrangosabb versenyének megrendezését, még 24,5 milliárd forintos költségről beszéltek, ám a kormányhatározat már 49 milliárdról szól.

A cikk szerint (444.hu) a magyarázkodás paródiába fulladt, mert többen többféle érvet hoztak fel indokként, míg végül a Magyar Nemzeti Vagyonügynökség lezárta a kérdést: a dupla pont ugyanannyi összeget jelent, csak "félreértés" volt a nettó és bruttó értékekkel. Én tudom, hogy Magyarországon elég magas az adókulcs, de száz százalékos ÁFA még nálunk sincs, szóval...

Nekem mindenesetre van egy rossz hírem: a rendezés még ennél is jóval többe fog kerülni a végén. Ahol ilyen ütemben növekednek a költségek, ott ezt a kijelentést nyilván nem kell magyarázni, egyébként is jellemző az alultervezés ránk. Majd Gyárfás Tamás leszögezi, hogy ez akkora lehetőség hazánknak, hogy nem 25, de 250 milliárdot is simán megér amiért mi rendezhetjük, és akinek nem tetszik, az takarodjon. És ha nincsenek kötekedők, akkor minden rendben lesz: a végén senki nem a pénzt fogja számolgatni, csak tapsol a magyar érmeknek. Juhé.

Az egész ügy teljesen szokványosnak mondható az itthoni viszonyok közepette, és én már fel sem akadok ilyen csip-csup 25 milliárdos tévedéseken. Alig jön ki belőle egy Fradi-stadion, hát pénz ez?

Tulajdonképpen még haszna is van ennek a történetnek. A budapesti olimpiát megálmodó brigád ugyanis lelkesen emlegeti, hogy nem is lenne a nagy esemény olyan drága, és becslések születnek a költségekről, amelyek magasak ugyan, de nem vállalhatatlanok. Tudatosan kell tervezni, ésszel kell tető alá hozni a beruházásokat, és megáll a történet pár ezer milliárdból.

Na kérem szépen, akkor azt az összeget, amibe mostani állításuk szerint az olimpia kerül, szorozzuk meg kettővel, vagy inkább hárommal. És akkor látjuk, mekkora is lesz a valós teher az ország számára. Ennek fényében gondolkodjunk el a hogyan továbbról- tulajdonképpen meg is köszönhetjük az úszóknak, hogy életből vett példával bizonyítják, nálunk így mennek a dolgok.

A budapesti olimpia álma (vagy rémálma?) megint előkerült, de nyugodjon meg mindenki: természetesen nem mi leszünk a rendezők 2024-ben. 2124-ben majd esetleg eljuthatunk a komoly tervezésig...

Engem semmilyen szinten nem érdekelne úgy általában a volt és jelenlegi MOB-elnökök agymenése a témában. Ha én állnék a honi olimpiai bizottság élén, természetesen én is budapesti olimpiarendezést vizionálnék, sőt, rögvest a télire is bejelentkeznék. Ugyanúgy irreális ötlet az is. Nem akarok belemenni számolgatásokba, csak arra mutatnék rá csendben, hogy Pesten egyetlen óriásberuházás valósult meg az utóbbi évtizedben: a négyes metró. Jórészt EU-pénzből, ésszerűtlenül költekezve, óriási csúszással, és még a várt számokat sem tudja hozni. Az olyan szintén "sikeres" beruházások, mint mondjuk a Bálna, jelzik azt, mennyire érdemes nekünk ilyenbe belevágni. Azt is megjegyezhetném, hogy az európai szinten kicsinek számító új építésű stadionokban már a félház is csodaszámba megy a meccseken. Elképzelem, a megépítendő vadonatúj, olimpiához méltó létesményeinkkel mi lenne.

Nem tudom kihagyni a magas labdát: annyi rosszul elsült olimpiarendezés volt mostanában, ahol az elkészült stadionok az enyészeté lettek, hogy aligha a pesti létesítmények lennének a kivételek. Csak emlékeztetőként itt van egy athéni és egy pekingi építmény...

És bőven lehetne még példát mondani. Nem kevés országot roppantott meg az olimpiarendezés, és az a felhajtás és korrupció, ami a rendezéseket körüllengi, egyre inkább elfordítja az embereket a rendezéstől. Európában már sorban szavazzák le a lakosok a rendezési terveket, így a hangsúly olyan országok irányába tevődhet át, mint a focivébét elnyerő Katar és Oroszország. A mai olimpia annyira összetett és drága esemény, hogy csak az igazán gazdag országok jöhetnek szóba rendezőként.

Az Egyesült Államokban vagy Németországban nyilván nem kell kuncsorogni egy kis EU-támogatásért, hogy olimpiát rendezhessen egy város. De nálunk közösségi pénzből épülnek a metró mellett a villamospályák, vasútvonalak, ilyen forrásból veszünk új közlekedési eszközöket, és így tovább. Vajon ki gondolja azt, hogy nekünk most egy ilyen luxusrendezvényre van szükségünk, amire a többi európai ország adófizetői dobják össze a pénzt?

Nyilván az, akinek érdeke fűződik hozzá. A MOB elnöke például tipikusan ilyen ember. És persze annak a klientúrának, aki "önként, teljes mellszélességgel" kiáll a rendezés mellett, aztán majd a megvalósíthatósági tanulmány szakértőiként "jelképes" díjazásért megmondja a tutit. Persze a rendezést nem nyerjük el, de nekik ez nem is számít.

Nekünk viszont igen. Nem, semmiképpen nem fogunk olimpiát rendezni, de az előkészületekre elmegy egy "minimális" összeg, mondjuk száz millió. Mert hát ennyi jár a légből kapott számítások készítőinek, a logók tervezőinek, a külföldi tanulmányutakra kiküldött emberek napidíjára, és persze rendezésre készülő országként fel kell duzzasztani a MOB állományát, helyet kaphat ott minden felkészült szakember, no meg pár családtag és ismerős... Tudom, ne turkáljak más zsebében. Oké! De ha lehet, ők se turkáljanak az enyémben, és dolgozzanak ingyen mindannyian, aztán ha elnyerjük a rendezést, hajtsák fel a forrásokat is hozzá.

Na, itt megy át az én eszmefuttatásom is az álmodozások világába. És ahogy budapesti olimpia sem lesz, úgy a MOB sem fog ingyen összehozott olimpiai pályázatot felmutatni... Kellemetlen. Elsősorban nekünk. Mert a nagyvilágot nem érdekli az, hogy nálunk mire szórják el a pénzt, szóval ha valaki tiltakozhat az ilyen tervek ellen, azok mi vagyunk.

Kicsit talán furcsa, hogy egy Európa-bajnokságon szerzett aranyérem után a győztesből a keserűség (cinizmus?) szól, de Verrasztó Dávid nyilatkozata legalábbis őszinte volt. Egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy Magyarországon az Eb-arany "szart se ér", és ezt a megállapítást komolyan kell venni.

Mert a helyzet az, bizonyos helyzetben nagyon igaz. Vannak persze kivételek. Az olyan, egészen más súlycsoportot képviselő sportág, mint a foci Európa-bajnokságán győzni például mindig nagy fegyvertény. Aztán ott vannak azok a sportágak, ahol az európai mezőny messze kiemelkedik, így aztán mondjuk egy vízilabda- vagy kézilabda-Eb gyakorlatilag a világ élvonalát vonultatja fel.

De a sportágak többségében tényleg csak az olimpiára figyelünk oda. Jegyezzük meg, ennek oka az, hogy Magyarország úgymond sportnemzet, sok sikeres sportolóval, sok olimpiai érmessel. A nézők ingerküszöbe nyilván magasan van, hiszen hozzászoktunk ahhoz, hogy a legjobbjaink folyamatosan az olimpiára készülnek, mindent annak rendelnek alá, hogy ott legyenek eredményesek. Hosszú Katinka halmozhatja az érmeket az Eb-n, amire a szakma nyilván odafigyel, de olimpiai érme nincs- ha egyszer abbahagyja az úszást, soha nem fogják együtt emlegetni Egerszegivel, Kovács Ágival. Mert az olimpiai győztesek kitüntetéseket, életjáradékot kapnak, ők a sportélet sztárjai.

Kegyetlen dolog ez, én tudom. De nem csak a néző tehet arról, hogy nem értékeli az Eb-t, hanem az a szakma is, ami minden siker kapcsán az olimpiáról beszél előbb-utóbb. Tessék beleolvasni a kajak-kenu Európa-bajnokságról szóló tudósításokba, és egyből feltűnik, mindig megemlítik, a szerzett aranyakból mennyi született olimpiai távokon, amik így értékesebbek, mint a "sima" aranyak. Pedig ugyanaz a sportág, ugyanaz a verseny, és mégis különbséget tesznek arany és arany között. Nem kevés versenyről annyi a kommentár hogy "jó erőfelmérő az olimpiai ciklus közepén", és így tovább.

Ha a szakvezetés ezt hangoztatja, akkor mire gondoljon a néző? Nyilván laikusként elfogadjuk ezt az álláspontot, és nem mi próbáljuk nagyra értékelni azt a győzelmet, amit a szakma sem ünnepel lelkesen. És ezek a sportok legalább még reflektorfényben vannak ezeken a versenyeken, mert ha nem is tartjuk nagyra az Eb-érmeket, nézzük őket, hiszen az olimpiákon is látható, ismert versenyzők állnak rajthoz.

Ám léteznek más sportágak is, épp a napokban zajlott Gyékényesen a tájékozódási búvárok Európa-bajnoksága, és több magyar versenyző is remekül szerepelt, érmeket gyűjtöttek. Hallottunk róluk? Hacsak valaki kifejezetten nem követi ezeket a híreket, akkor sajnos aligha, pedig saját sportágukban ők is nagyon eredményes sportolók, akik keményen megküzdöttek a sikerekért. Ők vajon mit éreznek Verrasztó Dávid nyilatkozata után, az ő Eb-aranyuk mennyit ér?...

Persze úgy is feltehetjük a kérdést, az a lényeg, hogy a közönségnek mennyit ér, vagy hogy a versenyző mit érez a győzelem után? Mert ha ő boldog, akkor vajon fontos-e, mit gondol más? No, erre csak ők maguk tudnának válaszolni.

Egerszegi Krisztina betöltötte a negyvenet, isten éltesse!

Én pedig egy kicsit nosztalgiázok. Ez persze abból a szempontból nem jó, hogy már olyan öreg vagyok, hogy ilyesminek is értelme van, másrészt mégiscsak jó, mert vannak szép emlékeim. És az az olimpiai aranyérem, az első Egér karrierjében, az megmaradt bennem.

Mivel majdnem egyidős vagyok a bajnokkal, én Szöul idején voltam abban a korban, amikorról már világos emlékeim lehetnek az olimpiáról, és persze megérthettem az egész sportesemény jelentőségét. Szóval igazán szívből szurkolhattam, és persze meg is hatódtam az aranyérem kapcsán. Persze előtte is szerettem a sportot, elsősorban a focit, de kell hozzá egy kis érettség, hogy az ember az olimpiai élményt is átélhesse a televízió előtt. Persze mi kicsit bajban voltunk, mert az előző 1984-es eseményen nem szurkolhattunk magyaroknak, így aztán Los Angeles szinte teljesen kimaradt az életemből.

Visszatérve Szöulra és Egerszegire, nagyon könnyű volt a fiatal bajnokért rajongani, aki alig 14 évesen legyőzte a világot. És persze amennyi örömöt adott nekünk, volt, akinek karrierje kapott lökést a sikereitől, edző, sportvezető, sőt, kommentátor számára is mérföldkő volt az az arany. Sokan, nagyon sokan köszönhetnek rengeteget annak a vékony, megelőzött német vetélytársak mellett oly kicsinek tűnő gyereklánynak.

Most pedig úgy fest, eljött (sokadjára, indokoltan) a köszönetnyilvánítás ideje, ezúttal a születésnap okán. Ma már nem az úszásra koncentrál a háromgyerekes édesanya, aki oly sok örömet és dicsőséget szerzett nekünk, és így legendává vált mindannyiunk szemében. Az egyik igazán szép dolog a sportban, hogy néha mindentől függetlenül igazi egységbe tud kovácsolni egy egész országot, ami hirtelen több lesz, mint ember sokasága: igazi közösséggé válik.

Megvallom, a nagy rendezvények pénzszórását látva néha még belőlem is előtör a proletárforradalmár.

Látom a felvételeket a foci-vb ellen tüntető brazilokról, és alapvetően megértem őket. Ömlik a pénz a stadionokba, miközben milliók nyomorognak. Lehet, hogy a kormányzat azt hiszi, a focival minden gond feledtethető, az emberek évekre feledik minden gondjukat, ha pattog a labda. De még ott is, ahol ennyire szenvedélyesen szeretik ezt a sportot, ki tudja verni a biztosítékot a pénzszórás.

A katari vb kapcsán pedig már maga Blatter, a FIFA-elnök is óvatosan, visszafogottan fogalmaz, mert hiába fest úgy, ott nem lesz gond a pénzzel, elkészülnek időre a stadionok, már több mint ezer halottja van az építkezéseknek, és az egész torna rendezésének elnyerése korrupciót sejtet. Hallani, hogy a franciák támogatásának ára az volt, hogy katariak vegyék meg a PSG-t és csináljanak belőle európai élcsapatot. De ez szerintem csak a kirakat, ha volt valami, akkor egészen máshol landoltak nagy pénzek.

Közben visszatérve Brazíliába, ott a vb után rendezendő riói olimpia visz majd el további jelentős összegeket. Már ha megrendezik egyáltalán, mert állítólag sehogy nem állnak a stadionok, csarnokok. Megjegyzem, félelmetes azon politikusok felfogása, akik két ekkora tornát bevállalnak egymás után: nyilván le akarják aratni a dicsőséget, bármi áron. Tudják, soha, senki nem fogja rajtuk számon kérni az eltapsolt dollármilliókat. Az átlagembereket viszont egyre kevésbé izgatja, hogy 3-4 hétig rájuk figyelt a világ, ha ezért cserébe megszorítások várnak rájuk.

Mert sajnálatos módon minden nagy terv ellenére ritkán gazdagszik meg egy ország az olimpia, vagy egy focitorna rendezéséből. Arra sokkal több példa van, hogy csődbe mennek: a görög válság és az athéni olimpia kapcsolatáról már eleget beszéltek, de ott volt a portugáliai futball EB, amiért szintén túl nagy árat fizetett az ország. Ráadásul az óriásberuházással felhúzott létesítmények jelentős részét a rendező országok képtelenek hasznosítani, szép csendben az enyészeté lesznek. Pazarlás felépíteni valamit azért, hogy pár napig legyen csak használatban. Ahol a helyiek szavazhatnak, sportszerető, jómódú emberek is többségben nemet mondanak a rendezésre, elbuktak a tervek Svájcban, Németországban, Ausztriában is.

Épp ezért nyilvánvaló ostobaság a budapesti olimpiáról álmodozni. Kis ország, kis bevételekkel ne vágjon bele ilyesmibe. Tudom, van, aki azt hiszi, hogy itt mindenki annyira szereti a sportot, hogy egy emberként támogatná a terveket az ország, kerül amibe kerül. De azért én azt javaslom, nézzék meg jól Brazíliát. Ha van nemzet, akik szeretik a focit, akkor azok a brazilok. Mégis rengetegen tüntetnek, gyakorlatilag folyamatosan. Mert a cirkusz önmagában mégsem elég a népnek...