Sportfoglalkozás

79 éve, 1936 augusztusában szerzett négy aranyérmet a berlini olimpián Jesse Owens, a legendás atléta. A körülmények miatt máig az egyik leggyakrabban emlegetett sportoló az afroamerikai bajnok.

James Cleveland Owens 1913-ban született Alabamában, tízgyerekes családba. A J.C. becenevű srácnak olyan erős déli tájszólása volt, hogy azt hitték róla, a neve Jesse- ez ragadt rajta később egész életében. Már középiskolásként dolgoznia kellett, de egy edző felismerte tehetségét, lehetőséget adott neki, ő pedig élt vele. Egyetemistaként már rekordot rekordra halmozott.

Eljött az olimpia éve, és ő bekerült az Egyesült Államok válogatottjába is. 1936-ot írtunk, a nácik uralta Németországban a berlini versenyek nem csak a sportról szóltak. Adolf Hitler országa erejét akarta demonstrálni a nagyszabású rendezvénnyel. A fehér árja faj felsőbbrendűsgét hirdető náciknak viszont azzal kellett szembesülni, hogy a játékok legnagyobb sztárja egy fekete sportoló volt: Jesse Owens.

A rövidtávfutásban és távolugrásban is legyőzhetetlen sportember négy aranyat gyűjtött be. (Érdekes mellékszál, hogy a váltófutás döntője előtt mindenkit meglepve közölték a rövidtávutókkal, hogy megváltoztatták a csapat összetételét. Kimaradt két zsidó származású sportoló, Marty Glickman és Sam Stoller, és egyikük helyett versenyezhetett Owens, aki enélkül a döntés nélkül "csak" három aranyat szerezhetett volna. Máig vitatott, hogy azért hagyták-e ki az amerikaiak a két érintett csapattagot, mert a csapat vezetőitől sem volt idegen az antiszemitizmus.) Vannak, akik szerint Adolf Hitler azért nem fogott kezett a versenyek győzteseivel, mert nem akart egy feketével kezet rázni, de ma már úgy vélk, nem ez volt az ok. Tény, hogy nyilvánosan nem gratulált Jesse Owensnek, ám állítólag később sor került erre. Persze utólag ezzel már aligha büszkélkedett volna az atléta...

Ami viszont biztos: az amerikai elnök, Roosevelt soha nem gratulált neki, nem fogadta a Fehér Házban, tehát odahaza elmaradt a kézfogás. A harmincas években még javában elfogadott volt a faji szegregáció: amikor a Waldorf Astoria hotelben köszöntötték őt, a teherlifettel kellett a recepcióra mennie. Meglepő módon pont Németországban volt másféle élménye, ugyanis Adi Dassler, az adidas alapítója első fekete atlétaként őt kérte meg arra, hogy cipőiben versenyezzen.

A bajnoki címekből viszont nem lehetett megélni Amerikában. Jesse Owens úgy fogalmazott, nem ehette meg az aranyérmeit, így hát pénzdíjas eseményeken lépett fel. Országa szövetsége azonnal kizárta az amatőrök közül, többé nem futhatott a bajnokságokon. Később már annyira elszegényedett, hogy lovakkal versenyzett, mosodában és benzinkúton dolgozott. Csak a hetvenes években kapta meg a támogatást, aminek segítségével rendbe tudta hozni életét.

1980-ban hunyt el. Az egész életében erősen dohányzó sportember szervezetét gyors lefolyású tüdőrák támadta meg, ez okozta halálát. A négyszeres olimpiai bajnok életével ismerkedve magának a huszadik századnak a történelmébe ütközünk. Ma már némileg más világot élünk, nem kell egy fekete sportolónak meghúzódnia a busz hátsó részén, az viszont még ma is előfordul, hogy politikai erődemonstrációnak használják páran a sporteseményeket.

Owens berlini aranyérmét pedig 2013-ban közel másfél millió dollárét árverezték el. Bizonyára jobban járt volna, ha sikerei csúcsán kapja meg a méltó elismerést...

Peking a 2008-as nyári után 2022-ben téli olimpiát is rendezhet. A rendezés odaítélése már olyan folyamat végén történt meg, ami jelezte, ahogy most állnak a dolgok, az nem jó irányba vezet.

Eleve meglepő az, hogy egyazon város a nyári után téli olimpiát is rendezhet, méghozzá viszonylag rövid idő elteltével. Ezzel Peking történelmet írt, de vannak furcságai a helyzetnek.

Először is le kell szögezni, Peking egyáltalán nem olyan város, ahol kézenfekvő lenne téli sportversenyeket rendezni. Több tervezett helyszín 200 kilométerre esik az olimpia központjától, és ott is csak hóágyúkkal tudják majd biztosítani a feltételeket. Ha úgy nézzük, nekik legalább nem kell aggódni a hó miatt, mert az nem nagyon lesz. 

Nyilván felmerül a kérdés, a NOB miért Pekinget választotta a hagyományos téli helyszínek helyett. Nos, a válasz elég egyszerű: mert azok szépen visszaléptek. az ukrajnai Lviv semmiképpen nem lett volna esélyes az arrafelé uralkodó politikai helyzet miatt, Krakkó is inkább kisváros ezen a szinten. Oslo és Stockholm pedig kiszállt a versengésből, noha a pénz, a történelem mellettük szólt volna. Így aztán maradt a kazah Almati mellett Peking.

Nem pont a demokrácia élharcosainak számító országokról beszélhetünk. Jól illeszkedik a mostani trendekbe, hogy ilyen helyszínre kerül egy komoly sportesemény: az oroszok téli olimpiát és foci vb-t rendeznek, Azerbajdzsánba kerültek az Európai játékok, Katarban is foci vb lesz, Pekingben téli olimpia, és így továb.

Az olimpiai bizottság viszont nagyon szépen fogalmaz, és elvárja, hogy a rendezők maradéktalanul érvényesítsék a szabadságjogokat- arra a 16 napra. Mondjuk úgy, bennük is nagy a kompromisszumkészség: egy ilyen látszatelvárást bedobnak, mert még mindig jobb a pénzt számolatlanul szóró Peking, mint egy blama eredménytelen rendezési pályázattal.

Közben a nyári olimpiáknál is egyre gyakoribb, hogy a nyugati országok nem szeretik felvállalni a roppant drága rendezést. Boston például nemet mondott a közelmúltban, mert nem tudták garantálni azt, hogy a költségek túllépése esetén nem a helyieknek kell a zsebébe nyúlni. Tökéletesen érthető álláspont, hiszen eddig mindig elszálltak a költségek. 

Nálunk is félmilliárdba került az olimpia megvalósíthatósági tanulmánya, ami nem túl sokat ér: ha mégis a duplájába kerül a végén az egész buli, mindig lesz jól fizetett ember, aki széttárja a karját. Én feleannyiért összeállítanám az anyagot, aminek számai ugyanúgy köszönőviszonyban nem lesznek a valósággal. És valószínűleg ez így megy az egész viágon. 

Az egész olimpiarendezősdiben az embereket emlegetik a leggyakrabban, hogy mekkora öröm és dicsőség lesz ez nekik, ám közben a NOB és a kormányzatok játéka ez, amiből remekül profitál egy vállalkozói réteg. Ahol az emberek szavazhatnak, vagy beleszólhatnak a költségek ellenőrzésébe, ott máris elveszti a lelkesedését a zavarosban halászó politikusgárda. Kínában meg Kazahsztánban kétségtelenül nincs ilyen gond, de... Ugye nem baj, ha ennek nem örülök maradéktalanul?

A sportfilmek igazi klasszikusa a Tűzszekerek (Chariots of Fire, rendezője Hugh Hudson), ami 1982-ben Oscar-díjat is nyert. Az angolok jó kis filmet hoztak össze: a sztorinak valós alapjai voltak, a forgatókönyvet és a színészi munkát se nagyon érheti kritika, a zene pedig legendássá vált.

A történet csúcspontja az 1924-es párizsi olimpia. A sport ekkor kezdett egyre nagyobb jelentőségűvé válni, a bajnokok igazi sztárokká váltak, ám nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy igazi amatőrök versenyezzenek az olimpián. Lelkesedés hajtotta a sportolókért, akik mindent megtettek a dicsőségért, hol voltak még a dollármilliós pénzdíjak!

Viszont a változások is megindultak. Azt tudjuk jól, hogy ma már teljesen komolytalan lenne "amatőr" olimpiákról beszélni, hiszen hosszú évek óta ott vannak a mezőnyben olyan ízig-vérig profik is, mint az NBA kosarasai. Üzlet ez a javából, harc megy a tévéközvetítési jogokért, a győztesek hatalmas pénzjutalommal gazdagodnak, a reklámszerződések révén pedig még több pénzt kereshetnek. De nem egyik napról a másikra formálódott a sport világa.

A Tűzszekerek két főszereplőjének viselkedése két felfogást tükröz. Harold Abrahams, a zsidó származású brit atléta óriási becsvággyal veti magát bele a sportba, és még egy fizetett edzőt is szerződtetett. Sam Mussabini remek szakember volt, tanítványai sok érmet szereztek, de a szabályok értelmében a játékokon nem lehetett jelen, ezt a helyzetet a film is bemutatja, és azt, ahogy Abrahams küzd az elfogadásért, az elismerésért. A másik fő alak Eric Liddell, skót származású misszionárius volt, aki viszont természetes tehetségét kamatoztatva, Isten dicsőségéért fut. Végül mind a ketten elérik céljukat Párizsban, de más-más úton.

A történet szépsége az, hogy Abrahams és Liddell tényleg aranyérmet szerzett az olimpián a brit csapat tagjaiként, de pár dolgot a forgatókönyvben megváltoztattak, hogy drámaibb legyen a sztori. Nem csak a korról ad jó képet a Tűzszekerek, magáról a sportról, a dicsőségről is elgondolkodhat a néző- ezért is lett időtálló alkotás a film. A sportfilmek szinte mindegyike meg kell, hogy feleljen bizonyos elvárásoknak: a hátrányból felálló, végén győztes versenyző például kötelező elem, gyakran démonizálják az ellenfelet és így tovább. A Tűzszekerekben nem egészen ez a felállás, és pont emiatt vált klasszikussá. Ha pedig meghalljuk a főcímzenét (Vangelis egyik legismertebb műve), gyorsan magával ragad a hangulat...

Zárult a nagyszabású sportrendezvény Azerbajdzsánban, így hát mérleget lehet vonni: vajon volt-e bármi értelme az Európai Játékok megrendezésének?

Mint az talán ismeretes, ez egyfajta miniolimpia, összesen 50 európai ország hatezer sportolója mérte össze tudását 20 sportágban. Ugyan egy olimpia léptékétől elmarad, de azért elég komoly költségvetése volt a két héten át tartó rendezvénynek, ahol az azeriek megmutathatták, jó házigazdái tudnak lenni egy ilyen nagyszabású eseménynek.

Az be is igazolódott a hírek szerint, hogy a helyieknek megvolt az anyagi forrásuk a rendezéshez, elkészültek a helyszínek, szépek és korszerűek voltak, igyekeztek kitenni magukért Bakuban. Az egy másik kérdés, mennyiben szimpatizálunk azzal a trenddel, hogy egyre több sporteseményt rendeznek csak részben demokratikus berendezkedésű országokban; Azerbajdzsánban például az Alijev-família kezében van a hatalom. A jelenlegi elnök apját követte az elnöki székben, aki már a szovjet időkben is tagja volt az ország legfelső vezetésének. A sportba nem kellene belekeverni a politikát, de bizonyos helyeken ez bizony nehezen megkerülhető téma.

Mindegy, erről gondolkodjanak el azok, akik a rendezés jogát odaítélik. Engem őszintén szólva sportszempontból sem győztek meg a kissé légüres térben lebegő Európai Játékok. Pár sportágban nem az élmezőny volt jelen, ahol igen, ott is egy nehezen meghatározható értékű címért ment a versengés.

A trend az, hogy pár sportágban az olimpia is súlytalan, mert a világbajnokságok vagy nemzetközi kupák érdeklik a szurkolókat. A foci például tipikusan ilyen, de nyilván a kosárlabdában is többeket érdekel az NBA, mint az olimpia. Ha ezek a sportok az Európai Játékok műsorán szerepelnének, jó eséllyel csak másodvonalbeli versenyzők vennének részt a tornákon. Aztán ott vannak azok a sportágak, amikben mindenki a négyévente rendezett olimpiákra készül, minden közbeeső verseny csak a felkészülésről és a kvótaszerzésről szól. Kinek számít egy kajak-kenu EB úgy igazán? Az Európai Játékok se túlságosan mozgatják már a szurkolókat. Próbálják ugyan beilleszteni minél több sportágban a kvótaszerző versenyek közé, de hát így is csak egy állomás lenne a hosszú úton az olimpiáig.

A magyarok tisztességes helytálltak, a mieink szereztek vagy 20 érmet- legalábbis úgy olvastam. Pontosan nem is tudom, milyen versenyszámokban és kik, mert csak felületesen követtem az eseményeket. Azt gondolom, a sportolók is beárazták magukban a Bakuban megszerzett érmeket- jó erőfelmérő lehetett egy verseny, a felkészülés fontos állomása, de nem több. Valóságban mindenki az olimpiai dobogóról álmodik, és ebben nincs semmi meglepő.

Most már csak az a kérdés, tulajdonképpen mi lehet az Európai Játékok jövője? Maradhat a terepe a magukat nemzetközi szinten elfogadtatni akaró országoknak? Vagy az olimpiáról lecsúszó kis országoknak lehet egyfajta kárpótlás- arra célzok, mi lehetünk rendezők? A nagy seregszemlénél kétségtelenül olcsóbb, csak épp a figyelem is a töredéke, ami vele jár. Én őszintén remélem, hogy nálunk nem lehet cél a hatalmon levő politikusok önfényezése egy ilyen drága rendezvénnyel... 

Abban kevéssé hiszek, hogy egyszer komoly rangja lesz ennek a versengésnek. Az olimpiának nem nagyon lehet konkurenciája, mint ahogy a világbajnokságok, EB-k is fajsúlyosabbnak tűnnek. Talán csak akkor lehetne értékesebb, ha az Európa Bajnokságok egy része az Európai Játékok égisze alatt zajlana. Kérdés, megéri-e ez a sportági szövetségeknek? Míg ma egy EB-n megoldható, hogy csak arra a sportágra figyeljenek, a nagy játékok spordömpingjében eltűnhetne.

Legalábbis ez lenne a normális, de vannak példák, amik elgondolkodtathatnak. A közös magyar-román rendezésű női kosárlabda EB visszhangja azt mutatja, csúnyán el lehet rontani még egy sikerre ítélt rendezvényt is. A meccsekre kevéssé alkalmas csarnokok, a helyi közvélemény érdektelensége, ürességtől kongó lelátók- no meg az a bizonyos cserepes virág a konténeres öltöző piszoárjában. (Az Origo cikkétől dobtam egy hátast, kattints ide az olvasásához, mert ilyet nem látunk mindennap.) Kiderült, hiába szoktunk büszkélkedni azzal, Magyarország mennyire jó rendező, nincs garancia semmire.

Szóval majd kiderül pár év múlva, van-e jövője az Európai Játékoknak. Meglehet, légüres térben lebegve marad érdektelen seregszemle, aminek a rendezéséért senki nem fog versengeni- vagy lesz, vagy elmarad. De az is előfordulhat, hogy a reflektorfényből kiszorulni látszó sportágak meglátják az esélyt abban, hogy együtt többen figyelnek rájuk. Amekkora tülekedés van a nézők figyelméért, ezerrel konkurálnak a sportágak, minden racionális megoldást meg kell fontolni. Még az is lehet, hogy ez teremt lehetőséget az új seregszemlének.

Borzasztó, taszító az a színjáték, ami a Paralimpiai Bizottság balhéi kapcsán történik. Elég arra gondolni, hogy ha ma a magyar parasportról beszélünk, a legtöbbeknek Gömöri Zsolt neve ugrik be, nem pedig a sikeres versenyzőinké. Ez nagyon elkeserítő...

Mivel nem látok bele az iratokba, én ugyan nem vádaskodok. Vannak tények, amiről a lapok beszámoltak: a sztori az elnök végtörlesztésének támogatásával indult, ennek kapcsán nemrég kiderült, hogy munkába állásának napján már döntöttek is erről a neki járó összegről, amit rögvest a magánszámlájára utaltak. A felügyelő bizottság szerint ez jogszerű volt, de már rúgtak ki embert azért, mert mégsem volt annyira jogszerű. A felügyelő bizottság is összedobott egy kis jelentést, aztán gyorsan le is mondtak, nyilván a részükről minden el van ezzel intézve.

És aztán Gömöri Zsolt is felállt, akit támadtak a sportolók, a sajtó, de a sorsa igazán akkor pecsételődött meg, amikor a nagypolitika képviselői is "elengedték a kezét". Egy-egy lemondásra biztató nyilatkozat egy minisztertől ebben a helyzetben felér a selyemzsinórral, tehát a napjai meg voltak számlálva. A kérdés inkább az lehetett, mi folyik még addig az irodákban.

Persze lehet, hogy semmi, mert minden szép és jó volt, a törvény betűjének betartásával zajlott valamennyi kifizetés. Ezt majd kideríti egy, két, sok vizsgálat, talán az eljárás a bíróságra is eljut, talán majd lesz egy döntés, fellebbezés, hatályon kívül helyezés, újból kezdődik minden, és nagyjából 7-9 év múlva majd kimondanak egy akkor már senkit sem érdeklő ítéletet.

Teljesen mindegy, bárkit elmarasztalnak-e bármiben, mert az én szememben az sem normális, ha az, ami történt, teljesen normálisnak és védhetőnek számít ebben az országban. Ha nálunk teljesen rendben van, hogy időnként nélkülöző, mégis sikert sikerre halmozó fogyatékkal élő sportolók érdekeit olyanok képviselik, akik nagyságrendekkel többet vesznek ki a közösből, mint maguk az érdekelt sportolók. Akik megható nyilatkozatokat adnak ki az éhező parasportolókról, miközben milliós fizetést, plusz még ilyen-olyan juttatásokat kapnak. 

És ami igazán elgondolkodtató, az nem a múltról, a paralimpiai bizottság esetleges ügyeiről szól. A náluk nagyságrendileg több pénzből gazdálkodó olimpiai bizottság jut eszembe, és az ott ülő emberek. Meg az a bizonyos olimpiai pályázat. És nekem az jár a fejemben, ugyan hányan lehetnek, akik teljesen jogszerűen fognak majd az olimpiai páyázat ügyeinek intézői közül kiemelt bérezést, szolgálati kocsit, költségtérítést kapni? 

Nekik nyilván most az az érdekük, hogy ez az egész Gömöri-ügy gyorsan feledésbe merüljön, mert még esetleg más helyeken is elkezdenek nézelődni a szemtelen újságírók. És kiderül, kik kapnak még ilyen teljesen legális juttatásokat, miközben világverő sportolóink lerobbant edzőtermekben hajtanak nap mint nap, hogy dicsőséget szerezzenek maguknak- és az egész országnak. Ha viszont elsikálják ezt a sztorit, nincs para, minden mehet tovább a szokásos kerékvágásban.

Szóval engem nem érdekel e pillanatban, Gömöri Zsolt mindent legálisan intézett-e vagy sem, én nem is vádolom, vádolhatom semmivel, hiszen nincsen a birtokomban minden egyes adat. Én azt szeretném, ha a jövőre nézve lennének következményei a történteknek: ha minden pénzmozgás tisztán, legálisan, az asztal felett történne. Ha én, mint adózó állampolgár, aki hozzájárulok a sport támogatásához, mindenről tudhatnék. Ha az utolsó fillérig le lenne bontva, mennyit keresnek a sportvezetők, milyen egyéb juttatásokat kapnak, mik az elvárások velük szemben, és hasonlóan kíváncsi leszek majd arra, egy esetleges olimpiai pályázatnál hova mennek a pénzek. Minden egyes forint sorsa érdekel. Jó lenne tudni, ki az aki a sportért, és ki az, aki a sportból él.

Kezdhetjük az egészet a vizes világbajnoksággal. 50 milliárd forintról beszélünk, de ennek a töredéke se jut magukra a sportolókra. Akkor mire költünk? És kire? És mi lesz a sok költekezés eredménye? A versenyzők juttatásai viszont kevésbé érdekelnek, és azt is megmondom, miért: modern kori alkimistaként ők arannyá változtatják a támogatásokat. Tőlük nem várok többet, sőt, tőlük nem is sajnálok semmit. De ismétlem, egyébként sem rájuk költik a pénzeket, tehát egyébként sem indokolt őket nagyító alatt vizsgálni. 

A vizes vébé máris szolgált egy szaftos sztorival, az úszószövetség ugyanis állítja, ingyen ajánlották fel a világbajnokság himnuszának megírását számára, míg Demjén Rózsiék pénzt követelnek, öt millió forintot. Meg is értem, hogy nem érik be rongyos két és fél millióval- ha egy tollvonással 25 milliárdból 50 milliárd lehetett a költségvetés, akkor miért ők szerénykedjenek? És hány ilyen történet lesz még, csak jelentős részük színfalak mögött zajlik...

Illúzióim nincsenek. A sportvezetők itthon és a nagyvilágban is a lavírozásban világelsők, és meg fogják találni az indokát és módját annak, hogy ne kelljen nyilvánosságra hozni mindent. Vagy majd csak évek múlva dőlnek ki a szekrényből a csontvázak, amikor már nem nagyon lehet mit tenni. Elrejtőznek olimpikonjaink és parasportolóink mindannyiunkat boldogító és inspiráló sikerei mögött. Azt gondolom, jogunk van tudni, mi történik a háttérben, mert nekünk, szurkolóknak is beleszólásunk lehetne abba, kinek a teljesítményét, a munkáját tartjuk annyira, hogy azt komoly díjazással ismerjük el- nem csak a versenyek után, hanem a felkészülési időszakban is. Ha a sportvezetők támogatása a fontosabb a többség számára, ám legyen, én elfogadom azt a döntést is. De a magam részéről inkább a sportolókra szavazok!