Sportfoglalkozás

Szocsi bajnokai között is vannak szemrevaló hölgyek, a snowboard slopestyle versenyszámának újdonsült győztese is közéjük tartozik.

A Kaliforniában született Jamie Anderson 23 esztendős, de már sok szép eredménnyel büszkélkedhetett a téli olimpia előtt is. Az X-Games versenyeken aranyérmes volt négy alkalommal SlopeStyle-ban, de emellett még két ezüstje és két bronza is van onnan. A 160 centi magas mosolygós szőkeség a sok havas edzés mellett jógával tartja magát formában.

Ole Einar Bjoerndalen ismét bizonyította, hogy képes tartani a tempót a fiatalokkal. A legendás norvég sílövő újabb olimpiai aranyat szerzett, Szocsiban a biatlon sprintszámban lett a legjobb. 12 olimpiai érmével történelmet írt, és még van hátra pár szám, ahol gyűjthet újabbakat...

Mindig megemelem a kalapom azok előtt a sportolók előtt, akiken mintha nem fogna az idő. Pláne, ha olyan komoly állóképességet igénylő sportágról van szó, mint a sílövészet. Az valószínűleg senkit nem lep meg, ha egy sakkozó negyvenévesen még ott van az élmezőnyben, de futásban, úszásban, sífutásban azért már sokkal inkább ritkaságszámba megy.

Nem is tudom elképzelni, hány kilométert tett már meg versenyeken és edzéseken összesen egy olyan sportoló, mint Bjoerndalen. Talán amikor elkezdte ezt az egészet, felmerült benne, hogy ennyi évvel később még mindig erről fog szólni az élete? Ki tudja? Mindenesetre most is ott van Szocsiban, és a trónkövetelők ismét csak a hátát nézhetik.

A sport szépségéhez számomra az is hozzátartozik, hogy olyan legendákkal is megajándékoz minket, amikor az idő múlásával mit sem törődő sportemberek szerepelnek kiválóan. Oscar Swahn, a svéd sportlövő 1912-ben Stockholmban 64 évesen lett aranyérmes, ennél idősebb korban soha senki nem nyert olimpián. És Swahn nem hagyta abba a versenyzést, 1920-ban, 72 évesen még negyedik lett csapatban!

Meg kell emlékeznünk az olyan magyar sportemberekről, mint például Gerevich Aladár, aki 50 évesen nyert a kardcsapattal a római olimpián. Csapattársa, Kovács Pál csak két évvel volt fiatalabb, és ő 40 évesen Helsinkiben még egyéniben volt olimpiai bajnok. Szintén 40 éves volt Kárpáti Rudolf, aki Rómában kard egyéniben és csapatban is aranyérmet szerzett. De említhetjük például Dara Torrest, aki 2008-ban 41 esztendősen messze a legidősebb tagja volt az olimpián résztvevő amerikai úszóválogatottnak, mégis érmekkel térhetett haza.

Szóval a kor nem akadály. Én különösen csodálom ezeket a remek sportembereket, hiszen én már huszonévesen is csak "fotelsportoló" voltam. Manapság néha úgy fest, a sport "atomkorát" éljük, az élmezőnybe berobbanó fiatalokra figyelnek rengeteg sportágban, és akkor jó olyan hírt olvasni, ha valaki egyszerűen csak jön, lát, és győz.

Teljesítményüket pedig még inkább egyedivé teszi az, hogy bizony előfordulnak balul sikerült visszatérések. Mark Spitz kilenc olimpiai aranyérem után vonult vissza, hogy sok évvel később negyvenévesen még megpróbálja magát beverekedni az amerikai úszóválogatottba- másodperceket vertek rá a legjobbak. Björn Borg, a svéd teniszlegenda szintén fiatalon, 26 évesen vonult vissza, aztán egy évtizeddel később úgy döntött, megpróbálja folytatni. Két év alatt egyetlen meccset sem sikerült nyernie, dicstelen epizóddá vált a kísérlet. Utólag már könnyű azt mondani, kár volt belevágniuk, de ők akkor nyilván úgy érezték, felvehetik még a versenyt a fiatalokkal.

Ki tudja, egy ilyen bajnok miért nem látja már a felkészülés során, hogy nem fog menni? Talán akkora tekintélyük van, hogy senki nem mer szólni, ezt inkább nem kéne erőltetni, ne rombold le a saját legendádat? Vagy egyszerűen csak arról van szó, abbahagyták vagy sem, örökre igazi sportolók maradtak, akik küzdenek, hajtanak, nem adják fel egészen az utolsó pillanatig?

Lehet, hogy pont ők tudják igazán értékelni egy Bjoerndalen telejsítményét, hiszen pontosan tudják, milyen az, amikor valaki negyvenen túl már nem csak levezet, hanem ott van a csúcson. Nekünk, szurkolóknak ez csak egy érdekesség, egy különleges emberi teljesítmény, egy izgalmas verseny, nekik talán maga az élet sava-borsa, a győzelem íze...

A magyar síelők formaruhája némi feltűnést keltett, a kalocsai mintás díszítésből ugyanis szokatlan helyre is került.

Mit is lehetne mondani? Valamivel végre a mieink is kiharcolhatnak egy kis nemzetközi érdeklődést. A kalocsai minta külföldi számára bizonyára szokatlan díszítőelem, végülis nem tragédia, hogy a tervező ehhez nyúlt. Ne feledjük, ami a mi számunkra elcsépeltnek tűnhet, másoknak lehet érdekes is.

Csak az a baj az ilyen díszítésekkel, hogy ésszel kell használni őket. A túlcsicsázott ruha inkább mulatságos, mint vagány. A magyarok ruháján az arányokkal van a kisebb probléma, tényleg nem erről szól a dizájn. De... A fenékre került nagy méretű minta, nem is tud hogy fogalmazzak, valahogy szerencsétlen. Én már azon is szoktam csodálkozni, amikor futballcsapatok a nadrág hátsó részét is értékesítik reklámhelyként, és úgy vélem, a sajátos testtartásban versenyző sífutóknál végképp fura látvány ez a virágos minta. Nekem elég nagy a szakítószilárdságom, ráadásul nem keresek és nem is bukok a ruhával, tőlem lehet bármilyen. 

De valahogy úgy érzem, mégiscsak jobb lenne, ha egy olimpia nem a túlságosan merész divatagymenések bemutatójává válna. Messze van már az egyszínű, mondhatni unalmas sportruhák világa, a teniszt is csak viccből lehet "fehér sportnak" titulálni, Egy-két jópofa ötlet, egy ügyes színkombináció simán belefér, akár még az is lehet, hogy a jól kinéző sportruhákat a szurkolók is szívesen veszik, hordják.

A szélsőségekkel viszont az a bajom, hogy nehéz azonosulni velük. A magyarok a téli olimpián nem győzelmi esélyekkel szállnak versenybe, mégis lehet nekik szurkolni, ha szimpatikusak ők maguk, és úgy érezzük, büszkék lehetünk rájuk, mert a képességeikhez képest keményen odateszik magukat. A megosztó megjelenés pedig, bármennyire nem a sportolók választása, rájuk vet rossz fényt. Az örök optimista énem azt mondatja, hátha mindenkinek bejön a cucc, és imádni fogják a fura helyen levő mintát a nézők. A pesszimista énem- no, nekem olyan most nincs is, még csak a megnyitón vagyunk túl, ráérek még morogni!

Inkább hajrá magyarok!

Már jóval a téli olimpia megnyitója előtt a sporttól távol eső témák borzolták a kedélyeket, de hogy még ezekben is a vizesblokkokról szólnak a hírek, az meglepő.

Őszintén szólva az egész sztori furán kezdődött. Szocsi legalábbis sajátos választásnak tűnt a téli olimpia helyszínére, hiszen egy tengerparti városról van szó. A szervező oroszok persze esküdöztek, minden rendben lesz. És miért is ne lehetne itt sporteseményt rendezni? Manapság a sivatagban is építenek fedett sícentrumot, pont Putyinéknak ne lenne ilyesmire pénze?

Apropó, Putyin. Sokan vélték úgy, hogy az unalmas, tradicionális helyszínekhez képest nem kevés előnnyel indult az orosz város, ami mögött egy hatalmas, tekintélyes ország és annak befolyásos vezetője állt. A tendenciák kicsit arra mutatnak, hogy a jövőben egyre gyakrabban fordul elő, a sportszakmai döntéseket és a józan észt felülírja az, mennyi pénz van a pályázat mögött. Míg nyugaton a lakosság nem igazán vevő az esztelen költekezésre, a világ pár országában úgy fest, semmi sem drága. Így rendezhet focivébét Katar, így rendezhet téli olimpiát Szocsi.

Ám a rendezési jogot elnyerő büszke oroszoknak még jóval a játékok előtt akadt gondjuk. A homofóbiával vádolt Putyin szerencsétlen nyilatkozata után jó célpontja lett a jogvédőknek, és így lehetett ügy a sport szempontjából teljesen mellékes nemi identitás.

Ehhez képest még szerencsések is Szocsiban, hogy az építkezés során elkövettek kisebb-nagyobb hibákat. Az internet révén mindenki azonnal megosztja minden élményét és tapasztalatát, ám senki nem melegekre vadászó orosz kommandókról beszél, mindenki az olimpiai faluban és a hotelekben tapasztalható problémákról tesz közzé képeket, twitter-bejegyzéseket. Az egész világ az egy fülkében található két ülőkéről, a furcsa tiltó üzenetekről, a papír bedobásának tilalmáról beszél. Most mondjuk azt, hogy ennek köszönhetően a wc-k egy kicsit kihúzták a szervezőket a.... Nem, inkább nem írom le. Bizonyára megkönnyebbültek, hogy most csak az a téma, mi van a mellékhelyiségekben, folyik-e a víz a csapból, és ha folyik, akkor miért olyan gusztustalan sárgás színű, miért vannak Putyin-képek a szobában.

Ezek végülis csak kellemetlenségek, pár vízvezetékszerelő- és kőművesbrigád megoldhatja őket, de politikai vihart nem kavarnak. Még jó, hogy hanyagok voltak az építők! Más kérdés, hogy az elvileg mindenre figyelő NOB-ellenőröknek miért nem fűnt fel ez. Meglehet, az oroszok régi jó tradíciót követve Patyomkin-falvat (vagyis inkább Putyin-falvat) mutogattak nekik, ők pedig hagyták magukat meggyőzni. Ki akar az oroszokkal vitatkozni?...

Ám mostantól talán tényleg az összes sporttól távol eső témát feledtetni fogják a versenyek, a csúcsok, a sztárok. Akárhogy nyertek az oroszok, akármi van az országban, akármilyen wc-ket építettek, az olimpiának a sportról kellene szólnia. Ha mégis a többi témával foglalkoznak majd többet, akkor az azt jelenti, baj van. Nem az oroszokkal; a világgal, amiben egészen mást jelent a sport, mint pár évtizede...

A téli olimpia programja 2014-től bővült ki a női síugrással. A síugrás egyike a klasszikus téli olimpiai számoknak, de a hölgyek hosszú ideig nem versenyeztek ebben a számban, igazság szerint még most is csak maroknyian űzik magas szinten ezt a sportágat.

Nagy győzelem a számukra az, hogy olimpiai aranyért szállhatnak versenyben Szocsiban. Az amerikaiak számítanak a legnagyobb esélyesnek, ott sok lány érezte úgy, érdemes síugrással foglalkoznia, mert ez lehetőséget adhat egyszer majd a sikeressé válásra.

Az 1994-es születésű Sarah Hendrickson egyike az amerikai síugró-válogatott erősségeinek, és most gőzerővel készül az olimpiára, ugyanis január végén kiderült, hogy a három tagú utazó keret tagjába verekedte be magát. Fiatal kora ellenére Sarah már 13 világkupa-versenyt is nyert, de 2013-ban komolyan megsérült. A hölgyek között sokan sérültek meg rövid időn belül, ami jelzi, hogy ez a sportág nem veszélytelen, Ráadásul ahogy egyre többen űzik, egyre inkább próbálja mindenki a legjobbját nyújtani, egyre merészebben ugranak a legjobban, és ekkor könnyebben becsúszhat egy-egy hiba.

Remélhetően az olimpián nem lesz ilyen gondja egyetlen versenyzőnek se, és Sarah a legjobbját tudja nyújtani. Hogy ez mire lesz elég, majd kiderül...