Sportfoglalkozás

A zseniális cseh hosszútávfutóhoz fűződik az olimpiák egyik legnagyobb sztorija.

Emil Zatopek 1922-ben született, és csak 16 évesen fedezték fel a tehetségét, amikor a cipőgyárban ahol dolgozott egy futóversenyt rendeztek. Hamarosan megszállottan edzeni kezdett, saját maga alakította ki az edzéstervét a Nurmiról olvasottak alapján. A háború után került be a csehszlovák válogatottba, és 1948-ban a londoni olimpián 10,000 méteres távon aranyat, 5,000-en ezüstöt nyert.

Ám az igazi csúcsot az 1952-es olimpia jelentette a számára Helsinkiben. Az 5 kilométeres távon fantasztikus utolsó körével küzdötte fel magát a negyedik helyről az elsőre, és a 10,000 méteres versenyben is verhetetlennek bizonyult.

Legendává viszont a maratoni verseny vált. Zatopek pár perccel a verseny elindítása előtt döntött úgy, hogy beszáll. Soha korábban még nem versenyzett ezen a távon, ezért egyszerű taktikát választott: a világcsúcstartó Jim Peters nyomában maradt. Peters nagyon erős iramot diktált az első 15 kilométeren, de Zatopek nem maradt el mellőle. A cseh futó megkérdezte, milyen a tempó, Peters pedig úgy döntött, megpróbálja kicsit becsapni őt, és ezért azt mondta, eddig nagyon lassúak. Zatopek ezek után rátett egy lapáttal, olimpiai csúccsal nyert- Peters pedig nem tudta befejezni a versenyt. A cseh futó a verseny második felében egy őt kísérő autó utasaival beszélgetett, és később azt nyilatkozta, "a maraton nagyon unalmas versenyszám".

Hogy mi állt Zatopek sikerének a hátterében? Valószínűleg a tehetség mellett a kőkemény edzésmunka segítette az összesen négy olimpiai aranyéremhez. Ha esett, ha fújt, elment futni, gyakran nehéz munkáscipőben a futócipő helyett. Futóstílusa kicsit sem volt harmonikus, ám ennek ellenére eredményesnek bizonyult a grimaszoló, fejét ingató, felsőtestével folyamatosan erőlködő Zatopek. Amikor felvetették neki, hogy nem különösebben előnyös látvány az, ahogy fut, így válaszolt: "Az atlétika nem műkorcsolyázás. Itt nem kell mosolyogni, hogy jó benyomást tegyek a zsűrire."

A cseh csodafutó a kommunista párt kirakatembere lett, ám ő 1968-ban a Prágai tavasz mellé állt. Nagy árat fizetett ezért, büntetésként uránbányában, a szemeteseknél és más hasonló helyeken kellett dolgoznia, ám 1990-ben rehabilitálták. A barátságos, segítőkész, nagy népszerűségnek örvendő, hat nyelven beszélő Zatopek hosszú betegség után 2000-ben hunyt el.

Hogy milyen ember volt, arról sokat elmond az alábbi történet. Zatopek az egész világon számos barátot szerzett a sportolók között, ajtaja mindig nyitva állt versenyzőtársai előtt. 1968-ban egy ausztrál atléta, Ron Clarke látogatta meg Prágában. Clarke balszerencsés sportoló volt, tehetsége ellenére nem sikerült nagy versenyt nyernie. Amikor elbúcsúztak a reptéren, Zatopek egy kis csomagot adott át ausztrál barátjának, aki csak a gép fedélzetén nyitotta ki azt: Zatopek a saját olimpiai aranyérmét ajándékozta neki, amibe bele volt gravírozva Clarke neve és a dátum. Eszébe jutottak a szavak, amik kíséretében Zatopek odaadta neki a csomagot: "Nem barátságból adom, hanem azért mert megérdemled..."

Mindjárt itt a téli olimpia, nézzünk tehát szét a téli sportok világában!

Az 1982-ben született angol Amy Williams több szempontból sem tipikus képviselője hazájának: egyrészt az angolok mostanában nem nagyon vitézkednek a téli olimpiákon, másrészt a hölgyek sem feltétlenül a szépségükről híresek.

A dekoratív Amy viszont szkeleton versenyszámban (ez a szánkóhoz hasonló kicsi, egyszemélyes eszköz, amivel szédítő sebességgel csúsznak le a legjobbak a pályán) 2010-ben Vancouverben aranyérmes lett. Három évtized óta ő volt az első egyéni számban aranyérmet nyert brit sportoló a téli olimpiákon, és Vancouverben rajta kívül senki más nem is nyert aranyat az angolok közül.

Amy Williams a Top Gear rajongói is ismerhetik, az egyik nem túl komoly versenyükben egy raliversenyző mérte össze tudását a szép szkeletonossal.

Amy már nem abbahagyta a versenyszerű sportot, és hamar meg is találták a tévés ajánlatokkal, 2013 januárjától a BBC Ski Sunday című műsorának egyik hazigazdája.

A modern kori első olimpiák óta nem kevés sportág változott meg alapvetően. Mivel egy idő után profi, gyerekkoruktól kezdve tudatosan edzett és felkészített sportolók vették át a korábbi lelkes amatőrök helyét, úgy javultak a rekordok, váltak egyre látványosabbá a bemutatott gyakorlatok. De ami szép, az akkor is szép, ha mára sokat fejlődött egy sport: egy teljesítményt mindig adott kor mércéje szerint kell értékelni.

Az egyik legmarkánsabb változást a tornasportban lehetett megfigyelni. A harmincas években például a hölgyek versenyéről készített összeállításból jól látszik, hogy lassan, megfontoltan dolgoztak a szereken a sportolók, a mai szemmel roppant egyszerű elemekkel. Ám természetesen korukban így is kiváló tornásznak számítottak, nincs miért azt hinni, hogy teljesítményük kevesbbet ért, mint a maiaké. Egyszerűen máskor kezdték a sportot (például az 1936-ban olimpiai bronzérmet szerzett magyar tornászcsapat tagja, Tőrös Olga huszonévesen kezdett versenyezni!), gyakran munka vagy tanulás mellett edzettek, és ehhez képest kell értékelni a látottakat.

Azért hogy legyen némi kontraszt, íme egy válogatás a 2012-es olimpián bemutatott talajgyakorlatokból. Nos, ez már szinte akrobatika: a versenyzők is fiatalabbak, alacsonyabbak, és természetesen egészen kis korukban választották ki őket az edzők, tehát mire valaki az olimpiáig eljut, legalább 12-15 év kőkemény edzés áll mögötte. Meg is látszik az eredménye- de talán valamit mégis vesztett a tornasport, hiszen sok klasszikus, harmonikus, nőiesebb mozdulat eltűnt, inkább az akrobatikus elemek dominálnak.

Egy lelkes tornarajongó a folyamatos változást demonstrálandó a múlt század ötvenes éveitől kezdve vágott össze egy anyagot arról, hogy fejlődtek a gerendagyakorlatok. Ez is érdekes néznivaló: látszik, hogy a hetvenes évektől kezdődően indult meg egy radikális változás, attól kezdve tűnik nagyon lassúnak, nagyon régimódinak a korábbi időszak tornája. Persze le kell szögezni, az átlagember ma sem lenne képes még a régi gyakorlatokat se utánozni- szóval a versenytorna fejlődött csak, a hétköznapi emberek edzettsége kicsit sem...

Noha azt hihetnénk, hogy a legmegkapóbb sportszorik forgatókönyvei Hollywoodban születnek, Takács Károlyét az élet írta.

A magyar sportlövészet halhatatlan alakja, a kétszeres olimpiai bajnok Takács életútja a példa arra, hogy egy nagyszerű sportember (vagy el is hagyhatjuk a jelzőt, egy kivételes ember) a legnagyobb mélypontról is képes felállni.

1910-ben született Budapesten, majd hivatásos katona lett. Ekkor kezdett el sportlövészettel foglalkozni. Meg kell jegyezni, a két háború között bizonyos sportágakban (a lövészet mellett például a vívásban is) jeleskedtek a katonák. A seregben fegyelmet tanult, jól képzett sportolók nemzetközi szinten is eredményesek tudtak lenni. Ám a harmincas évek első felében még úgy vélték, altiszteket nem szerencsés nemzetközi versenyen indítani, így Takács, aki csak őrmesteri rangban szolgált, nem vehetett részt az 1936-os berlini olimpián, kimagasló eredményei ellenére.

A háború utáni időszakban a honvédség és a sportélet összefonódása szintén megér majd egy bejegyzést: elég csak a Budapesti Honvéd számtalan nagyszerű sportolójára gondolni, ám az ő aktív kapcsolatuk a sereggel már egészen másféle jellegű volt.

Visszatérve Takácsra, ő még azokban az időkben sportolt katonaként, amikor valódi szolgálatot is kellett teljesíteni közben. 1938-ban súlyos balesetet szenvedett: jobb kézfejét egy gránát felrobbanásának következtében vesztette el. Takács azonban nem adta fel, megtanult bal kézzel írni(!) és lőni(!!!) is. A többség számára a legegyszerűbb dolgok újra megtanulása is kínkeservesen menne egy ilyen baleset után, ő viszont nem az alapszintre törekedett. 1939-ben már világbajnok sportlövész csapat tagja volt!

A második világháborúban aktív katonaként frontszolgálatot teljesített (ehhez a kormányzó személyes engedélye volt szükséges!), majd 1945 után ismét versenyezni kezdett. 1948-ban és 1952-ben ötalakos gyorstüzelő pisztoly versenyszámban olimpiai bajnoki címet nyert. Korán elkezdett edzősködni, legjobb tanítványai között ott volt Kun Szilárd és Hammerl László, mind a ketten olimpiai érmesek lettek.

Sokat elárul a kiváló sportember felfogásáról az 1948-as olimpiai győzelem után tett nyilatkozata: "Azt hiszem, elsősorban a szorgalomnak köszönhetem a sikert. Úgy gondolom, nem vagyok különösen tehetséges. A komolyság és szorgalom szerintem fontosabb a tehetségnél. Talán vannak adottságaim, hogy éppen céllövő lettem, és éppen ebben a sportágban szerepelek. Itt biztosnak kell lennie a versenyzőnek, de az akaraterő mindennél lényegesebb. Akarni kell tudni, de még az akarást is akarni kell!"

Takács talán éppen azért hitt magában, mert ismerte saját szorgalmát és akaraterejét. Annyira tisztában volt képességeivel, hogy 1948-ban győzelmi nyilatkozatát a verseny előtti este megírta! Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából: a versenybírók fél órán át vitatkoztak egy óvás miatt, míg ő rendületlenül készült a lövésre. Végül leadhatta sorozatát, és világcsúccsal nyert.

Meglehet, egy ilyen történet filmre kívánkozik. Ám a valóság mégis százszor izgalmasabb, mert csak a hús-vér emberek küzdelme és diadala inspirálhat minket igazán, nem a mozivászon hőseié. Takács pedig még a magyar sportélet számos nagyszerű alakjából is a legkiválóbbak közé küzdötte magát szorgalmának, kitartásának, vasakarátnak köszönhetően.