Egerszegi Krisztina betöltötte a negyvenet, isten éltesse!

Én pedig egy kicsit nosztalgiázok. Ez persze abból a szempontból nem jó, hogy már olyan öreg vagyok, hogy ilyesminek is értelme van, másrészt mégiscsak jó, mert vannak szép emlékeim. És az az olimpiai aranyérem, az első Egér karrierjében, az megmaradt bennem.

Mivel majdnem egyidős vagyok a bajnokkal, én Szöul idején voltam abban a korban, amikorról már világos emlékeim lehetnek az olimpiáról, és persze megérthettem az egész sportesemény jelentőségét. Szóval igazán szívből szurkolhattam, és persze meg is hatódtam az aranyérem kapcsán. Persze előtte is szerettem a sportot, elsősorban a focit, de kell hozzá egy kis érettség, hogy az ember az olimpiai élményt is átélhesse a televízió előtt. Persze mi kicsit bajban voltunk, mert az előző 1984-es eseményen nem szurkolhattunk magyaroknak, így aztán Los Angeles szinte teljesen kimaradt az életemből.

Visszatérve Szöulra és Egerszegire, nagyon könnyű volt a fiatal bajnokért rajongani, aki alig 14 évesen legyőzte a világot. És persze amennyi örömöt adott nekünk, volt, akinek karrierje kapott lökést a sikereitől, edző, sportvezető, sőt, kommentátor számára is mérföldkő volt az az arany. Sokan, nagyon sokan köszönhetnek rengeteget annak a vékony, megelőzött német vetélytársak mellett oly kicsinek tűnő gyereklánynak.

Most pedig úgy fest, eljött (sokadjára, indokoltan) a köszönetnyilvánítás ideje, ezúttal a születésnap okán. Ma már nem az úszásra koncentrál a háromgyerekes édesanya, aki oly sok örömet és dicsőséget szerzett nekünk, és így legendává vált mindannyiunk szemében. Az egyik igazán szép dolog a sportban, hogy néha mindentől függetlenül igazi egységbe tud kovácsolni egy egész országot, ami hirtelen több lesz, mint ember sokasága: igazi közösséggé válik.