Sportfoglalkozás

Szép kis summa ötmillió forint, nemdebár? Az ember morog, ha azt hallja, egy középszerű, reménytelenül magyar szinten megrekedt futballistára ennyit költ a klubja évente.

És akkor mit mondjunk, ha egy szurkolóra ennyit akarna valaki költeni?

Elmagyarázom. Azt írják, az új MTK-stadion kiemelt beruházás lesz, így aztán 5 milliárd forintot költenek a stadionra, edzőpályákra- vagy egy kicsivel talán többet is. Mindezt pár villamosmegállónyira a vadonatúj Fradi-pályától, mert hát az nem járja, hogy kerületenként ne legyen egy felesleges beruházás.

A magyarfutball.hu adatai szerint az MTK-nak tavaly átlagosan 1443 nézője volt meccsenként. Ebben viszont benne van a Fradi elleni 4500 ember, amit nem tekintve már csak 1200 főről beszélünk- és ezek erősen felfele kerekített számok. Az idén az MTK például a Fradit is ezer ember előtt fogadta, a Debrecen vagy a Nyíregyháza ellen még kevesebben mentek ki szurkolni a kék-fehéreknek. Állapodjunk meg egy nagyon baráti ezer fizető nézőben meccsenként.

Innen már egyszerű: ha ötmilliárdot költünk a stadionra, akkor fejenként ötmilliós ajándékot kapnak a szurkolók, hogy kellemes körülmények között szotyizhassanak az MTK meccsein. Gonosz leszek, felteszek egy költői kérdést. Vajon ha megkérdeznénk az drukkereket, mit szeretnének, új stadiont, vagy az igazán elkötelezett 500 törzsszurkoló zsebre tehetne mondjuk fejenként egymilliót, és elfogadná hogy a Hidegkuti Stadion szép lassan tovább omladozik, mit választanának? Ez utóbbi megoldás ugyanis tizedannyiba kerülne, mint az új stadion.

Meg kell jegyezni, hogy sajnos ez a számítási mód hasonló eredményeket hozna a többi új stadion esetében is, mert hiába van esetleg több néző valamivel, a Fradi vagy a Debrecen új arénája jóval többe is került. Ami nálam most kiverte a biztosítékot, nem csak a stadionról szól, hanem egy tömegbázis nélküli, keveseket érdeklő csapatról, és arról, hogy ott van nem messze egy új pálya. Szegény országokban a kiscsapatok meg tudnak osztozni egy stadionon. Azt megértem, hogy a Liverpool meg az Everton nem közösködik, de például az Egyesült Államokban a két New York-i NFL-csapat, a Giants és a Jets közös stadiont használ, nekik nem derogál. Pedig New Yorkról beszélünk, nem a Salgótarjáni utcáról...

Ebben az országban nagyon sokan vannak, akik roppantul boldogok lennének fejenként ötmilliós ajándékkal. Nem mondok példát, mert nagyon könnyen rámsüthetnék a demagógia vádját- bár talán szerintem ez esetben nem nekem kellene szégyenkezni. Én csak nézek magam elé, és hümmögök. Mert tépelődnöm egy percig sem kell azon, jól van-e ez így. Nem, nincs jól. Nagyon nincs.

A hétvégi elsőosztályú fordulóban szokás szerint szerényen alakultak a nézőszámok, de még ezek közül is megütötte a szemem a pécsi 150 fizető(?) néző. Pedig a többi adat sem sok vidámságra ad okot, Újpesten, Felcsúton, Kecskeméten nagyjából ezer nézőről szólt a beszámoló, Szombathelyen 1600, Diósgyőrben 1800, Székesfehérváron 2000 szurkoló "izgult" a helyszínen (ezeket én optimista számoknak értelmezem). Egyedül a debreceni 8200 néző mondható elfogadhatónak, de a Nagyerdei Stadionban a Fradi volt a vendég, ami mindig felfele tolja a számokat.

Statisztikai szempontból akkor láthatunk tisztább képet, ha a két szélsőértéket kivesszük, és így 1400 fős átlagos nézőszámot kapunk. És ugyebár ebben két olyan városban játszott meccs is benne van, ahol új stadion épül... Ahol már megépült, túlzás lenne diadalmenetről beszélni, a félház után is pezsgőt bontanának mindegyikben az üzemeltetők. A debreceni meccs esetében sem sikerült ezt elérni ezen a hétvégén, de a legutóbbi pár héthez képest nyolcezer ember egyáltalán nem számít kevésnek arrafelé. Az Üllői úti stadionban is gondok van, ráadásul az ultrák ott a klubvezetéssel is hadakoznak. Egyelőre mindenki vesztésre áll.

A kemény maghoz tartozók már közös tüntetést is tető alá hoztak az MLSZ ellen. Néha nehéz ezekkel a csoportokkal azonosulni, de mégis megértem őket valamelyest. Ami történik a fociban, az egyre szürreálisabb. Mennek az önfényezések, dicsérgetik magukat a kiváló szakmai programokért, tervezgetik a stadionokat, az elnök úr mindenfelé szerepel, közben meg pár száz ember unatkozik az alacsony színvonalú meccseken.

Nekem ugyanis ez a realitás, minden más csak zsonglőrködés. Az MLSZ vezetése kiválóan elszórakoztatja magát a több éves projektek elemezgetésével, mert tudják, ha azzal kellene szembenézni, ami a régi is az új stadionokban folyik, abból nehezen jönnének ki jól. Szomorú dolog az, hogy a roppant pozitív üzenetű reklámok ellenére a valóságban olvad lefele a nézőszám. Tudom, hogy majd kicsit kozmetikázzák a számokat, és mindenféle ügyes statisztikákkal bizonyítják, a szövetségnek kell hinnem és nem a szememnek, a valóságban a magyar focit egyre többen követik- de az a gond, hogy ennek sincs semmi jelentősége. Mert ahogy fentebb írtam, a valóság nem Excel-táblákban, nyilatkozatokban és tanulmányokban érhető tetten, hanem a zöld gyepen.

Emiatt borús a hangulatom a 150 nézőről olvasva. Mert ez a bajnokság, kupameccsekre még kevesebben járnak, és amikor a Ligakupa meccsein a vadiúj stadionban lézengő pár tucat embert mutatják a tévében, sírni támad kedvem. Oda már a családtagok és a haverok sem járnak ki ingyenjeggyel- akkor minek van az egész? 

Tudom, keseregtem már eleget a blogon a magyar foci jelen állapota miatt. Ám egyszerűen mindig ide jutok, és nem tudom megállni, hogy ne morogjak egy kicsit. És a legrosszabb az, hogy telnek az évek, és egy dolog teljesen változatlan: semmilyen kiutat nem látok. Bármit mond az MLSZ, egyszerűen semmiféle előremutató változást nem vagyok képes felfedezni. Szebb stadionokban ugyanolyan kevés néző, ugyanolyan színvonalú meccsek, hát ez bizony a sport lényegét, a játékot érintve nem nagy változás.

Hamarosan jön a hosszú téli szünet, és attól tartok, egyre kevesebbeknek tűnik fel, hogy átmenetileg nincsenek magyar meccsek a hétvégén. Az érdektelenség pedig maga a halál: nagy baj, amikor már haragot sem képes kiváltani az egykor mindenkit lázba hozó foci. MLSZ-szinten persze lehet neki örülni, hogy kevesebb a kritikus hang, de ez nem azt jelenti, hogy ők jól dolgoznak. Mert dicséretből még kevesebb akad. Ha akad egyáltalán...

Tegnap a magyar válogatott döntetlent harcolt ki Bukarestben, ami kifejezetten jó eredmény. Még akár szebb is lehetett volna a vége, de azért ismerjük el, nem volt fölényben a magyar válogatott, inkább csak harcos volt. Az egyenlítés is szabadrúgásból jött össze- de mindegy is, a vége számít, az meg némi reményt adhat a folytatásra.

De most valami másról szeretnék pár szót szólni. Olvastam egy kissé cinikusnak tűnő módon megfogalmazott címet, amivel beharangoztak egy videót a Romániába induló szurkolói vonatról. Pontosabban nem a vonat a lényeg, hanem a szurkolók által teremtett hangulat. Először is azt szögezném le, van ereje ennek a videónak, szinte félelmetes az, ami árad belőle- vagy talán nem is ez a jó kifejezés, úgy mondanám, borzongató.

A történet másik fele az, hogy aki nem szurkol, az ezt meg sem értheti. Ez egy életforma, ami magával tudja ragadni a közösség tagjait. És ezek az emberek vonatra szállnak, elkísérik a meglehetősen ellenséges hangulatú stadionba a csapatot, annak ellenére, hogy jól ismerik a válogatott kvalitásait. Nem tartja vissza őket az olyan apróság, hogy a magyar válogatott nem tudott gólt lőni 42 éve Romániában, így elég régen arattunk sikert arrafelé. Mennek tűzön-vízen át, énekelnek, kiabálnak, petárdáznak. Azaz szurkolnak.

Nem kell őket megérteni, ám főképp méltatlan dolog élcelődni rajtuk. Igen, van abban szent őrület, hogy valaki a magyar focit ennyire szereti, de istenem, ez az ő választásuk és kész. Én minden ilyen lelkességet elfogadok, mostanában például több helyen vannak elemezgetések képregényfilmekről, meg magáról a képregény műfajáról, és hadd valljam be, nehéz átérezni a Pókember művészi mélységeit- ám ettől tökéletesen el tudom fogadni, hogy valakinek ez nagyon fontos dolog.

Szóval magunkban azért respektálhatjuk a pénzt és időt nem kímélő magyar szurkolók elhivatottságát, pedig ritkán van részük sikerélményben a válogatottat elkísérve. És bármi történik, ők ott vannak. Ők mindig ott vannak, és mindig ott lesznek. És lehet, hogy időnként csúnyákat kiabálnak, de ők akkor is ott lesznek a sűrűjében, amikor a manapság a VIP-páholyokban ülő focivezetők évek múlva magyarázni fogják, milyen külső okok miatt buktak meg az általuk zseniálisan kiagyalt futballfejlesztési koncepciók. Joguk van véleményt mondani arról, ami történik a magyar foci világában, mert számukra nem átmeneti állapot az, hogy meccsre járnak. Nekik nem jut pozíció és pénz, pedig bizonyára lennének ötleteik, és tényleg szeretik a magyar focit.

És az igazi focisták értük sokkal inkább küzdenek, mint az öltönyös percemberekért, akik egy kis ideig ott vannak a magyar foci sorsáról döntő testületekben, aztán eltűnnek a süllyesztőben. Mert ezek a szurkolók állnak ki értük, mellettük akkor is, amikor a fejeseknek csak okoskodásra futja. Természetesen tőlük kapják a legkeményebb beszólásokat is- mert a szurkolói lét már csak ilyen, mindenféle szélsőség belefér. Mint ahogy a sport maga sem az unalmas középutakról szól, a lényege pont az érzelem, amit a győzelem vagy a bukás kivált.

Így aztán hiába fog nyilatkozgatni az MLSZ-vezérkar a bukaresti bravúrdöntetlenről, vajmi kevés közük van az eredményhez: nem ők léptek pályára, és nem ők tették bele szívüket-lelküket a szurkolásba. A siker a csapaté, az igazi öröm a szurkolóké. Gyanítom, úton hazafelé jó lesz a hangulat a vonaton, és teljesen mindegy, miket énekelnek, mennyi petárdát durrantanak, eszem ágában nem lenne viccelődni azokkal, akik részt vettek a bukaresti kirándulásban. Lelkesedésüket éppen úgy tisztelem, mint a pályán nagyot harcoló futballistákét, és bevallom, kicsit irigylem is őket érte. 

Olvastam, hogy az egyik pénzügyi visszaélésekkel, gyakorlatilag pilótajátékkal gyanúsított cég tulajdonosa több alkalommal is felbukkant sportklubok és sportági szövetségek körül, néha még pénzt is adott. Aki pedig pénzt hoz, vagy pedig ígér, azt mindenütt szívesen látják.

És nem, a sportklubok soha nem tanulnak mások pofáraeséseiből, amikor jöttek a handabandázó befektetők és szponzorok, aztán meg bottal üthették a nyomukat. Még az se lenne tragédia, ha leülnének ezekkel az emberekkel, meghallgatnák őket, és aztán ha biztosítékot nem tudnának felmutatni vagy nem teljesítik a vállalásaikat, akkor különösebb veszteség nélkül ki lehetne őket tenni.

A baj az, hogy nálunk nem így működik. Jön a pénzt lobogtató, vagyis pontosabban csak azt nem lobogtató "üzletember", hasraesnek előtte, és a némi ködös ígéretre alapozva mindenkit nagy pénzzel csalogatva máris sztárokat igazolnak, és eszükbe nem jut megvárni azt, amikor tényleg a számlán van a szponzori támogatás. Ebből sülnek ki aztán azok a kabaréba illő történetek, amikor összeáll az új csapat, az első egy-két meccsen fut is a szekér, majd hirtelen kiderül, nincs se szponzor, se pénz, és szétszéled mindenki. Visszaléptetett csapatok, csődbe ment klubok- van ilyenből bőven a magyar sporttörténetben.

Az esztelen ga(rá)zdálkodás áldozata pedig a sport maga, mert rászoktat mindenkit ebben a körben, hogy amint ki lehet venni egy icipici pénzt, azonnal lecsapjon a lóvéra. Senki nem akar türelmesen építkezni, hosszú távra tervezni, mert tudják, nálunk egy nap a világ. És az állandó bizonytalanságban élő játékosok is könnyebben belemennek egy bundába, ha úgy érzik, a gyors, biztos lóvéra le kell csapni még akkor is, ha baj lehet belőle lebukás esetén. Nyilván mind úgy érzik, sáros itt mindenki más...

A folyamat gerjeszti önmagát, és ha jön a szponzor vagy a befektető, egyből kapkod mindenki, csak el ne menjen a pénzember. Az új góré azonnal teljhatalmat kap, hiába nem tud felmutatni semmit. Megalázó helyzetek alakulnak ki, amikor megjelennek az új gazdák, egyik napról a másikra kirúgnak edzőt és focistát, bemutatnak néhány "sztárigazolást", aztán meg jönnek a megszégyenült klubvezetők a beismeréssel, hogy olyan ember döntött pár napig minden kérdésről, aki kevesebbet tett a csapatba, mint a meccsjegyet vásárló átlagszurkoló. Ciki!

Töprengtem már rajta, mi lehet az oka annak, hogy ilyen könnyen lépre lehet csalni a magyar sportvezetőket. Nos, egyrészt lehet benne hiúság: úgy érzik, az új ember nagy pénzével elérhető a vágyott dicsőség. Másrészt lehet benne egyszerű naivitás, a klubok üzleti alapokon való vezetésére alkalmatlan emberek azt se nagyon tudják, hogy kellene leinformálni egy vadidegen embert, milyen biztosítékot lehetne kérni. Harmadrészt pedig lehet sima kapzsiság is a háttérben, amennyiben az első, csaliként beérkező pénzeket a klubvezető a saját jutalmazásaként felveszi, aztán utána az özönvíz.

Ha valaki nem ostoba vagy tisztességtelen, akkor olyan egyszerű lenne a szerencselovagokat távol tartani a sporttól. A csalók ugyanis rögvest lebuknak, amikor azt kérik tőlük, ne csak ígérgessenek, fizessenek is. Aki ettől a kéréstől megsértődik, az viheti a "pénzét" bátran máshova, és garantálom, meg is találja a megfelelő partnert, aki benyalja a dumáját. Vannak ilyen alakok, akik több klubnál és szövetségnél is megfordultak, és eleinte mindenütt tárt karokkal fogadták őket.

Persze felmerülhetne a kérdés az is, tulajdonképpen mit érhet el egy ilyen csaló ezzel a trükkel. Néha van olyan érzésem, az egész csak egy hülye vicc, mondjuk olasz buszsofőrök rendeznek maguknak brutál átverős show-t. Máskor a csalásra alapozó üzleti vállalkozás imázsát akarják erősíteni névszponzorálással- hiszen az emberek elhiszik, csakis sikeres üzletember vehet magának kosárlabdacsapatot vagy támogathat olimpikonokat.

A trükkök trükkje pedig az, amikor az üres zsebbel, de nagy szájjal érkező befektető nem hogy pénzt hoz, de pénzt tud kivenni! Ehhez nem kell más, csak pár, kellően könnyen átverhető klubvezető, akik egy értéktelen ígérvény ellenében átadják a legértékesebb jogokat. Tegyük fel, az új tulajdonos rögvest azzal a kijelentéssel kezdi, hogy megújítja a csapatot, hoz majd néhány sztárjátékost, de először el kell adnia a feleslegessé vált embereket. Tulajdonosként övé a pénz, ami offshore cégekbe vándorol, utána még egy darabig ígérget, majd eltűnik. És esetleg kiderül, olyan szerződést íratott alá, ami után egy vasat nem lehet rajta behajtani. A klub legnagyobb értékeit elvesztette, pénzügyileg padlóra került, az ehhez asszisztáló klubvezetőktől pedig aligha lehet azt várni, hogy váratlanul okosabbak lesznek és ügyesen, megfontoltan biztos gazdasági alapokat teremtenek.

Ezek a történetek azért elkeserítőek, mert ha igazán volna szándék a tiszta viszonyok teremtésére, akkor a sport környékén ügyeskedő embereket roppant egyszerű volna távol tartani. Ám nagyon úgy fest, igazán nem fontos ez valamiért, folyamatosan jönnek és mennek megkérdőjelezhető tevékenységű klubvezetők, befektetők, szponzorok, menedzserek. A szurkoló szempontjából szinte mindegy, ki ostoba és ki tisztességtelen, a végeredmény általában így is, úgy is a pofáraesés. De igazán rosszul a sportot önzetlenül szerető emberek járnak, amikor összeomlik az egész építmény. 

Szóval a végén mindig maga a sport a legnagyobb vesztes. És amíg ezek az állapotok fennmaradnak nálunk, tőlem aztán mesélhetnek megújulásról a fejesek...

Jönnek az Eb-selejtezők, a kispadon új szövetségi kapitány- lássuk, mik a legjobb és a legrosszabb forgatókönyvek a Dárdai Pál irányította fociválogatott számára!

Sem a görögök, sem a románok ellen nem biztos a győzelem hazai pályán, idegenben a görögök biztosan esélyesebbnek számítanak már most is, míg Helsinkiben nyilván nem várhatnánk csodákat, ha a finnektől kétszer is kikapnánk egy év alatt idehaza. A görögöknek amúgy is nagyon kellene a pont, hiszen otthon szenvedtek vereséget a románoktól, a finnek győzelemmel tudták le a feröeri kirándulást- a lépéshátrány már most is megvan, hiszen mi elbuktunk az északírek ellen. Mivel az utolsó meccsünk igen kemény, Görögországba kell utazni, ezért már korábban jó helyzetbe kéne verekedni a csapatnak magát ahhoz, hogy egy bravúrdöntetlennel elérje célját. Ennek fényében 2014 végéig eldől, mi keresnivalónk lehet.

Kezdjük az egyszerűvel, a legrosszabb forgatókönyvvel. Vereség Romániától, döntetlen a Feröer-szigetek ellen (vereségre itt még gondolni sem merek, de egyébként nincs semmi jelentősége, hogy 1 vagy 0 pontot szereznénk), végül egy ugyanolyan hazai vereség a finnektől, mint márciusban. Négy mecs, a lehetséges 12 pontból 1- ezzel nehéz lenne merész álmokat szőni. Olyan csodasorozatnak kellene társulni az új, ma még nem is ismert szövetségi kapitány keze alatt megtáltosodó válogatott diadalaihoz, ami azért eléggé valószínűtlen.

Az új kapitánynak akkortól kezdve lenne esélye a célkitűzés elérésére, ha Bukarestben összejön a bravúrdöntetlen, Feröerben meglesz a győzelem, a finnektől pedig semmiképpen nem kapunk ki. Lehetetlen? Elvi szinten biztosan nem az, de azért a mieink már rég nem nyerni járnak a románokhoz, és ha a finnek a következő két hazai meccsükön (Görörország, Románia) nyerni tudnak, biztos vérszemet kapnak. Egy budapesti győzelem után ugyanis karosszékből nézhetnék, ahol a mögöttük kullogó válogatottak egymástól próbálják elvenni a pontokat. Önmagában a feröeri győzelem semmire nem elég, hiszen őket valószínűleg minden erősebb válogatott oda-vissza veri majd.

Akkor lehetne Dárdai-csodáról beszélni, ha minden várakozást túlteljesítve rögvest győzelemmel kezdi a kapitányi ténykedését a románok ellen. Őszinte leszek, ez engem nagyon-nagyon meglepne. Láthattuk az új keretet, az is kiderült, elég erős az átfedés a Pintér-féle játékoskerettel, sőt, az először kihagyott játékosokból is behívott párat utólag az új kapitány, így az itthon világhírű Nikolics is együtt készül a többiekkel. Szalai Ádámmal bizonyára erősödtünk, de hogy mennyit, az kétséges, hiszen volt ő már tagja a magyar válogatottnak, és nem volt minden meccsünk diadalmenet vele együtt sem. Feröer legyőzése mindenesetre továbbra is elvárás lenne, és ha a harmadik meccsen a finneket is legyőznék Dárdaiék, akkor lehetne reménykedni egy szép sikerben. Onnantól jórészt az új kapitányon múlna, mire mehetünk, mert ledolgoztuk volna lépéshátrányunkat.

Végül pedig ott van esélyként az, ami a mai fociban bármikor előfordulhat: teljesen kiszámíthatatlanul alakuló eredmények, és ennek megfelelően megjósolhatatlan csoportvégeredmény. Például a mieink győznek Bukarestben, ikszelnek Feröerben, míg a finnek a két soron következő hazai csoportrangadó egyikét sem nyerik meg, de Budapesten győzni tudnak- ebből aztán bármi kisülhet a végére.

Azt gondolom, Dárdai helyzete azért is nehéz, mert a románok ellene kell kezdenie. Bukarestben belefuthatunk a késbe, és teljesen mindegy, hány góllal vernénk utána Feröert, az már senkit nem érdekelne. A szűk vereség Romániában fájó lenne, mégis jobban el tudná fogadni a közvélemény, ha látható lesz a csapaton a küzdőszellem, és aztán Feröerben győz a csapat. Nem Bukarestben kell ugyanis kiharcolni a továbbjutást, de az arcpirító eredmény a románok ellen fájna igazán, sokkal jobban megviselné a szurkolókat, mint bármi más.

Az egész éves teljesítmény megítélésének szempontjából az utolsó, budapesti meccs lesz a kulcs, mert ha a finnek ellen győzünk, azzal biztos marad némi reményünk, Dárdai diadalmasan távozhat, az új kapitány is nagyobb kedvvel kezdhet munkához, míg a közönség sem pártol el. Egy hazai vereség viszont egy bukaresti bravúrikszet is elértéktelenít. Szóval a némi valószínűséggel rendelkező forgatókönyvek közül szerintem általában a magyar foci szempontjából a románok elleni tisztes helytállás, a feröeri kötelező győzelem, végül a finnek elleni hazai siker lenne a legszerencsésebb.

Három győzelemben én személy szerint nem hiszek, de hát cáfoljanak rám a fiúk, mutassák meg, ők jobban fociznak, mint ahogyan én tippelek. Ígérem, megkövetem őket...