Sportfoglalkozás

Nem csak cicanadrágos csajok tudnak olyat mutatni, ami egy kis lelkesedést pumpál az emberbe. Bár a jógában még sehol nem tartok, úgy vagyok vele, lehetek még benne sokkal jobb is, csak egy kis kitartás kell hozzá.

Vagyis inkább sok kitartás, sok gyakorlás. Láttam egy videót, ami egyszerre elkeserítő és inspiráló: egy jógi mutat be néhány mozdulatot, pár percben. Noha lassú tempóban figyelhetünk meg mindent, érezhető, mennyire kimunkált minden, micsoda rutin áll mögötte. És persze az is könnyen belátható, mekkora sportértéke van a jógának, mert sok gyakorlás kell ahhoz, amíg valaki eljut idáig.

A jógi másik videója is meggyőző...

Ezek persze elsőre nyilván kicsit elszomorítóak, hiszen úgy tippelem, idáig akkor se fogok eljutni, ha rendszeresen és sokáig jógázok. A másik fele az, hogy ha nem is lesz belőlem mester, nyilván mindenki elindul valahonnan, főleg itt, nyugaton. Nem születünk bele a jógába, mint mondjuk Indiában.

Szóval messzire lehet jutni- magunkhoz képest egészen biztosan. Ez az igazán szép benne! Ha arra gondolok, hogy egy bő év alatt gyenge gyaloglóból hobbikocogó lettem, és tíz kilométer körüli távokat futok, akkor azt kell mondjam, jógában sem reménytelen a helyzet.

Az külön érdekes, hogy nem egy szűk nadrágos, karcsú csaj a főszereplője a videónak, hanem Yaroslav Karaaba. Az ukrán jóginak volt már sportmúltja, hiszen karatézott, focizott, de később a jóga lett a szenvedélye- másfél évtizede űzi folyamatosan. Az eredmény jól látható... Az urak sincsenek kizárva ebből a mozgásformából, így aztán az első meghökkenés után ezek a videók inkább kedvet csináltak. Lehet hogy sose jutok el idáig, de valahova biztosan. Magam is kíváncsi vagyok rá, hol tartok egy év múlva.

Első pilates órám után azon töprengtem, mennyi olyan mozdulat volt, ami roppant ismerős volt a jóga foglalkozásokról. Csak más nevek alatt akarják nekünk eladni ugyanazt?

Bár nem vagyok szakértő, úgy vélem, nem ez a helyzet. Az tuti, hogy a jóga több ezer éves hagyományaiból sokan merítettek. Ha jó egy nyújtó póz, miért találnak ki helyette mást? Lehetne egyáltalán? Fogalmam nincs, de néhány dolog annyi tornából köszön vissza, hogy gyaníthatóan nem lehet fejleszteni.

Ám a mozgásforma alapvető célkitűzésében, felfogásában bőven lehetnek különbségek, és ezek hatással vannak a gyakorlatokra is. A pilatest roppant célirányosnak éreztem, világos útmutatásaival és hatékony gyakorlataival. A jóga azért lehet másféle, filozofikusabb is, de gyanítom, a többség számára itt nyugaton ez is csak egyfajta torna.

Ezért aztán a különbségek sem úgy érezhetőek, mintha a jógát máséle felfogásban űznénk. Én személy szerint mind a kettőt szívesen csináltam, a dinamikus jóga kifejezetten tetszett is, ahogy állandóan mozgásban voltunk, és bevallom, erősen meg is izzasztott. A pilatesnél pedig jó volt egyesével érezni a megmozgatott testrészeket. Nem értek annyira hozzá, de azt hiszem, eszközökkel, labdával még változatosabbá tehető, igazán komplex, jól kitalált mozgásforma ez, ami nem véletlenül ennyire népszerű.

A döntő inkább az, hogy mennyire szimpatikusak a körülmények: az oktató személye, az óra hangulata, a terem. Eléggé földhözragadtak vagyunk ahhoz, hogy ez alapján válasszunk. Mindez nem tragédia, a mi életmódunkba így illeszthetők be a különböző mozgásformák, legyenek ősiek vagy modernek. Végül úgyis letisztul, mennyi közös elem van bennük, és az is kiderülhet, bármelyikkel elérhetjük a célunkat tudatossággal is kitartással.

Mostanában sokat futottam, szobabicikliztem, így aztán egy ideje már nézegettem, milyen másféle mozgásba lenne érdemes belekóstolni. Leírás alapján minden terem profi, így aztán először a környéken néztem szét- a kiválasztott egy délelőtti dinamikus jóga óra lett.

Emlékszem egy régebbi jógás kalandra. A teremben sokan voltunk- van ilyen, ez belefér. De az óra egésze mégsem győzött meg, mert hiányzott a kezdőkre való odafigyelés (rámfért volna), így aztán az ember a különféle pózokból kinézve próbálta követni azt, amit az oktató csinál. Jól vagy rosszul? Inkább utóbbi.

Most a délelőtti időpont miatt szerencsésebb volt a helyzet, hiszen nem volt túl sok ember a csoportban. Ráadásul csak én voltam újonc, és erről pár szót váltottunk is az oktatóval. A rendesen felszerelt teremben a nagy tükör volt az egyik legfontosabb: tényleg remekül láthattam, mi az, amit éppen elég bénán hajtok végre. Nyilván nem magamtól figyeltem annyira, az oktató hívta fel erre a figyelmem általában. Szóval most azt éreztem, hogy nagyjából azt csináltam, amit kell csinálni.

Mert ez fontos. Nem kell hozzá nagy bölcsesség, hogy a különféle nyújtó, csavaró, feszítő gyakorlatoknál nagyon nem mindegy, hova helyezzük a súlypontot, hogy indítjuk a mozdulatot, mire figyelünk oda. Ha elmondják, aztán a hibákat kijavítják, és a tükörben én magam is látom, mit csinálok éppen, sokat segíthet. Nem fájtak a mozdulatok, képes voltam követni az órát, teljesen jó volt ez a kis változatosság a futáshoz képest.

Nyilván az oktató azt nem tudhatta, hogy az utóbbi évben elég sok sportos élményem volt, amitől erősebb és lazább lettem, így aztán a teljesen nulláról induló emberekhez képest egy árnyalattal ügyesebb és kitartóbb voltam- de örömmel látta, hogy elég jól tudok igazodni a gyakorlatokhoz. 

Az egy másik kérdés, hogy én is meglepődtem, mert eléggé intenzív volt a dinamikus jóga. Gyakorlatilag folyamatosan mentek a gyakorlatok, és hamarosan éreztem, rendes, kellemes fáradtság lesz az óra végeredménye. Igyekeztem jól csinálni mindent és nem ellazsálni semmit- azt hiszem, ebben nem is volt hiba. Délutánra aztán kezdtem érezni azokat az izmokat, amik a legnagyobb terhelést kapták, és másnap talán még inkább lesz olyan testrész, ami a jógaórára emlékeztet majd.

Abszolút megérte új dolgot kipróbálni, biztosan megyek még ilyen órára. Főleg a téli időszakban, amikor a futáshoz nem lesz sok lelkierőm, a szobabicikli meg szétesik alattam- vagy ha nem, egyszerűen csak megunom. Másrészt az is tény, hogy az óra után éreztem, mi az, amit a másféle mozgások során nem edzek, szóval biztosan meglesz a haszna a jógának is.

Amikor az élményt megosztottam, kaptam egy megjegyzést, hogy lassan átesek a ló túloldalára, annyifélét csinálok. Lassan jön a zumba rózsaszín cicanadrágban? Nos, ilyen terveim nincsenek. És egészségmániás sem vagyok- inkább csak ahhoz képest feltűnő a változás, amennyit korábban sportoltam. Persze a nullához viszonyítva minden sok... És érdekes módon akkor ritkán jött megjegyzés, hogy a tunyaságommal már nagyon a ló túlsó (alsó?) oldalán vagyok. Pedig talán indokoltabb lett volna... Szóval a mostani megjegyzést nem veszem magamra, talán inkább még büszke is vagyok rá. A jógától legalábbis biztos nem tántorít el.

Sokszor elmondják, jobb úgy edzeni, ha van az embernek egy barátja, ismerőse, párja, akivel közösen jár gyúrni, tornázni, futni. Szerintem emberek válogatja, ki hogy szeret mozogni, de nyilván a többség számára jó dolog, amikor megoszthatja valakivel ennek az élményét. Közösen biciklizni, túrázni például szinte biztosan kellemes kaland.

Az már kicsit más, amikor egy szorosabban összetartozó, akár a valóságban is együtt élő páros számára válik rendszeres programmá a közös edzés. Sőt, teljesen össze is hangolják a mozdulatokat, már-már páros gyakorlatnak tűnik az, ami normális esetben csak átlagos erősítés lenne esetleg. Bevallom, meglepve néztem, hogy például még a street workoutban is van ilyen páros munka, méghozzá igencsak harmonikus!

Sőt, akár még egy otthoni edzés is nézhet ki hasonlóan. Egyértelmű, ilyenkor már valóban közös hobbiról, közös szenvedélyről van szó. A páros járhatna együtt síelni, teniszezni, hegyet mászni, de ők ebben találták meg az összhangot- és persze ettől még bármi mást csinálhatnak együtt. A képeket elnézve egyébként a programjuk hatékony is, tehát nyilván megéri együtt edzeniük. Az biztos, hogy a holtpontokon így mindig át tudják segíteni a másikat...

Ennek a fajta páros mozgásnak az egyik klasszikusa az acro yoga, amiről én nemrég hallottam csak. A videók meglehetősen meggyőzőek, ez tényleg nagyon kifinomult, harmonikus dolognak látszik, de minden bizonnyal, jóval összetettebb a dolog, mint azt elsőre gondolja az ember. Mind a kettejüknek ügyesnek kell lenni és meg is kell bízni egymásban- ez utóbbi nyilván más szintre emeli a jógázást, új élményekkel bővíti azt...

Hiába tudom, hogy nincs új a nap alatt, mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy sok évtizede mennyire hasonló trendek voltak, mint manapság. A hírességek egyik kedvenc mozgásformája napjainkban a jóga, de rábukkantam egy 1948-as(!) fotósorozatra, amin Marilyn Monroe jógázik.

Egyébként meglepő, de Marilynről bőven akad olyan fotó, amiken edz, tornázik, súlyzózik. A csinos alakért meg kell dolgozni, a jógát például a lábai formálásai miatt szerette állítólag.

Valamiért az ő nevét mégse kapcsoljuk össze a sportos életmóddal- nyilván ennek sok oka van, de ha belegondolunk, hogy színésznőként munkája része volt az, hogy csinos és vonzó legyen, nincs ebben semmi meglepő. És ahhoz meg már hozzászoktunk, hogy a fitneszipar erősen épít a celebfaktorra, legyen szó akár a jógáról is.

Értelemszerű, hogy mindig van szerepe egyes mozgásformák divatossá válásában annak, ki áll mögé, milyen arcokkal népszerűsítik. És persze egy sztár imázsának is jót tesz, ha egészséges életmódja okán emlegetik, nem a kilengései miatt. Elvileg mindenki jól jár, még a rajongók is, ha így kapnak kedvet a testmozgáshoz.

Az igazi legendáknál persze az efféle okoskodást úgyse olvassa el senki, mit számít az, hogy épp mivel foglalatoskodik ezeken a képeken Marilyn: épp elég annyi, hogy ő látható rajtuk. Bevallom, engem is elsősorban ő érdekelt, nem a jóga, amikor a képeket megláttam. Aztán hogy hosszú távon azért utóbbi is érdekes lehet, az egy másik kérdés, mert csak megragad az embernek a fejében, miért pont ez volt Marilyn kedvence. Ezt viszont majd csak az idő döntheti el...