Sportfoglalkozás

Azt írják, szorul a hurok a FIFA körül. Bizonyára retteg a nagy túlélő Blatter meg a többi hasonszőrű cimborája, hogy esetleg eltávolítják őket a szervezet éléről, ők szépen visszavonulnak a dollármillióikkal, és önigazolásként bármikor megnézhetik a magukról készítettetett dicsőítő filmet, A közös szenvedélyt. A veterán sportvezető megállapíthatja, ahhoz képest egész jóképű Tim Rothként, aztán kiül a villája teraszára egy kubai szivarral és röhög a markába.

Legyünk annyira felnőttek, hogy nem vesszük túl komolyan ezeket a botrányokat és felháborodásokat. Persze, magam előtt látom, amiért a korrupció miatt visszalépnek az európai válogatottak a világbajnokságtól- miért is? Mikor nem a pénz szava volt a döntő? Mikor nem voltak háttéralkuk és egyezkedések? Európai szinten is megvoltak a különös szavazások, és azoknak sem lett semmi következménye.

A ma futballja (mint ahogy számos más sportág is) a pénzről szól. És el kell ismerni, elég jól működnek a dollárszivattyúk, óriási szponzori pénzek forognak, a csillagos egekbe ugrottak a közvetítési díjak, meggazdagodtak klubok, játékosok, edzők és sportvezetők egyaránt. Utóbbiak pedig nyilván úgy vélik, mi hoztuk tető alá a zsíros szerződéseket, elsősorban nekünk kellene jól keresni vele- és ha lehetőségük adódik kaszálni, meg is teszik.

És még akár azt is mondhatják, a lelkiismeretük tiszta, hiszen az eredmények alakulásába nem szólnak bele. Hát nem mindegy a németeknek vagy a braziloknak, hogy melyik ország ultramodern stadionjaiban kell játszani a vb-címért? Dehogynem! A sportvezetők hagyják, hogy minden a pályán dőljön el- csak abban trükköznek, hol legyenek azok a pályák. A nagy tornák elég gyakran úgyis veszteségesek, ők csak segítenek benne, hogy azok az országok rendezzenek, ahol van szórnivaló pénz.

Szóvan a szemükben roppant hálátlannak tűnnek a szurkolók, ha ilyesmiket firtatnak. A firkászok is csak a balhé miatt szaglásznak, ahelyett, hogy arról írnának, a bevételekből hány pálya épült az elmaradott országok fiatal focistái számára. Mit értenek ők hozzá, hogy dőlnek el a nagy dolgok? Legyen nekik elég, hogy a meccsek sportszerű keretek közt zajlanak, és a végén győz a legjobb, a többit hagyják a maroknyi kiválasztottra.

Felteszem, ilyesmik járhatnak a FIFA vezetőinek fejében, amikor sértődötten reagálnak a különféle jelentésekre, a jelentések körüli maszatolásról készült jelentésekre, a témában születő cikkekre. Hiszen ha borulna a bili, akkor nem csak a 2018-as és 2022-es vb-ről derülne ki minden, ha az azokat megelőző nagy tornákról is. Aztán esetleg kapkodhatná a fejét mindenki, ha kiderülne, a most harcosan korrupcióellenes angolok és németek talán pont hasonló módon nyertek el rendezési jogokat.

Ahogy a mondás szól: csak az a korrupció, amiből kihagynak. Ott ültek éveken, évtizedeken át ugyanazok az arcok a nagy nemzeti szövetségek, az UEFA, a FIFA vezetőségében, jó volt busás napidíjakkal karib-tengeri szigeteken "konferenciázni", jó volt innen-onnan ajándékot elfogadni, a gyereket drága külföldi egyetemre küldeni, most meg jön az álszent felháborodás. Tényleg, Katarba vagy az oroszokhoz azért kerülhetett világbajnokság, mert kenőpénzek mozogtak? Hát mik nem vannak! Pedig nyilván azt hitték, a fejlett katari focikultúra miatt kapták ők a lehetőséget... Tényleg, van ott egyáltalán bajnokság? Nincs?... Na majd vesznek azt is...

Szóval nincsenek illúzióim. És közben azt is tudom, tényleg igaz, hogy a nagy dolgok a pályán dőlnek majd el, és nekünk, akik csak tévén nézzük a mérkőzéseket, tényleg mindegy, honnan közvetítenek. Szomorú, de ebben a korruptaknak van igaza, és még szomorúbb, hogy ahol ennyi pénz forog, onnan a csalást soha nem lehet kiirtani. Ezt a meccset soha nem nyerheti meg senki... De messze még van a következő nagy torna, hogy a játék legyen a téma!

Az Ázsia-bajnokságon áll a bál, mert a gazdag arab országok honosítási politikájának köszönhetően a sportban szinte semmilyen múlttal nem rendelkező nemzetek gyűjtik be az aranyakat. Ez pedig érthetően kiveri a biztosítékot a vetélytársaknál: például ha egy bahreini vagy katari színekben versenyző, de eredetileg kenyai vagy marokkói születésű atléta győzi le az ázsiaiakat, akik szinte esélytelenek ellenük.

Egyre nagyobb a vándorlás a sportvilágban, ilyen-olyan okból gyakran cserélnek mezt még a világsztárok is. Abszolút nem arról van szó, hogy kizárólag az olajból meggazdagodott országok akarnak így sikereket aratni. Nem akarok messzire menni, nem kevés esetben érintettek vagyunk mi, magyarok is, akik igazán büszkék vagyunk a sporttörténelmünkre.

Van olyan eset, amikor határon túl élő, de magyar származású sportoló vált országot, de lettek magyarok olyanokból is, akik valóban más nemzetiségűek. Ezek közt most nem téve különbséget, egyszerűen csak felsorolásképpen néhány kiválóság, aki országváltás után szerzett dicsőséget magyar színekben: Janics Natasa, Radulovics Bojana, Perez Carlos, Gergely István, és a sor folytatható. És persze voltak, akik ilyen-olyan okokból más országban folytatták: Puskás Ferenc, Szabó Melinda, Hunyady Emese- csak néhány név a sok közül.

Szóval ez a fajta sportoló-vándorlás évtizedek óta megszokott jelenség, minden nemzetnél előfordul. Teljesen változó, mi motiválta az országváltásokat, lehetett az indok a politika, a sértődöttség, a pénz... Ami az olajsejkek által összevásárolt válogatottakat illeti, ott azért zavaróbb ez az egész, mert kizárólag pénzzel összeverbuvált zsoldoscsapatról van szó. Nincs semmiféle valódi kötődés az új hazához, egyszerűen csak jó megélhetési lehetőség a mezcsere.

Mivel a sportban nem sokat mutató országokról van szó, a sportolók áramlása szinte kizárólag egyirányú, nehéz elképzelni az európai országok színeiben versenyző katari, dubaji nevelésű csillagokat. A magyarországi honosítások esetén nem kétséges, hogy bármennyire jó is a hozzánk kerülő sportoló, nem légüres térbe érkezik, hanem sportszakmai téren is van vonzerő. Így aztán sokakat nem a könnyű pénz motivál az országváltásra.

Ami Ázsiában történik, az viszont aláássa a hosszú távú, tudatos munka és a tehetséggondozás értékét. És persze mivel manapság a pénz nagy úr, a dobogóról lecsúszó, így jóval kevesebb jutalomban részesülő sportolók idegesek lesznek, amikor az eredetileg kenyai születésű futók könnyedén legyőzik őket. Mondhatni, nem csak a vereség bántja őket, és talán a juniorkorúak is inkább abbahagyják, hiszen látják, esélytelenek...

És máshol is van ám pénz, nem csak az arab országokban. Könnyen kedvet kaphat az sikerreceptet elleső nemzetek közül más is ahhoz, hogy honosítással kerüljön fel a sportvilág térképére: szétkapkodhatják az afrikai országok szegény atlétáit, hogy indonéz vagy tajvani színekben versenyezzenek. Esetleg közbeszólhat Venezuela, Kanada, Új-Zéland, Norvégia vagy ki tudja, melyik másik ország...

Az olimpiarendezés problémái, a mindenről döntő pénz így is sokakat fordítanak el az élsporttól, de ha a mindenféle kontinensbeli országokat képviselő, ám valójában egy helyről származó sportolók versenyén kellene izgulni, akkor szerintem a nézők jelentős része inkább más szórakozás után néz. Nem is tudom, mennyire lehet örülni egy ilyen módon összehozott csapat sikerének, hiszen amennyire ők sem érzik maguknak az új hazájukat, vélhetően rájuk sem úgy tekintenek, mint a nemzet igazi képviselőjére.

Aztán az is lehet, csak én vagyok régimódi, és már rövid távon is könnyen alkalmazkodunk ehhez az új világhoz, lelkesen tapsolunk a magunkhoz édesgetett sportolóknak, akik piros-fehér-zöldben versenyezve diadalmaskodnak. Megtörténhet- de most valahogy nem tudok ennek a gondolatnak túlságosan örülni.

Ismét sok magyar sportkedvelő háborog, amiért már megint a mieink kárára tévednek a bírók sorsdöntő szituációban. A Fradi utolsó pillanatos góllal esett ki a női kézilabda Bajnokok Ligájából, de hogy pontosan mikor született ez a bizonyos találat, kérdéses.

A történet egyik része az, hogy még mielőtt a tévéfelvételek alapján egyből csalást kiáltanánk, jegyezzük meg, nem biztos, hogy ez a teljesen hivatalos óra állását mutatja. Tudjuk jól, a képernyőn látható adatok a mi informálódásunkat szolgálják, de nem feltétlenül egyeznek meg azzal, ami alapján döntést hoznak. Egészen konkrétan ebben az esetben egy vagy akár fél másodperc eltérés is jelentőséggel bírhat!

Amikor az óvást el kellett bírálni, nem tudhatjuk, milyen felvételek alapján hozták meg a döntést. Ha nincs perdöntő ellenkező érv, az óvást el kellett utasítani, hiszen akkor és ott a pályán levő bírók egy döntöttek- kész. Bármennyire fáj, nem biztos, hogy ez kifejezetten a magyarok ellen szóló nemzetközi összeesküvés. Így aztán én úgy érzem, ez az óvás nem is lehet sikeres, bármennyi alkalommal fellebbeznek a Fradi képviselői.

Persze nem látok bele abba, mi szerepel a döntéshozók előtt, és valóban történhetett olyan durva tévedés is, mint aminek a magyar hosszútávúszó volt a károsultja nemrég. Ám ilyesminek néha a magyarok is voltak haszonélvezői, másrészt itt nem a Bajnokok Ligájának a döntőjéről beszélünk, hanem egy meccsről, ami arról döntött, ki játszhat csoportmeccseket. Egyszerűen a nemzetközi sportközvélemény ingerküszöbét aligha ütheti meg ez a sztori, ez elsősorban a magyar kézilabdaszurkolóknak lehet fontos, köztük is leginkább a fradistáknak.

És ha a szívükre teszik a kezüket, akkor ők is beláthatják, nem azon a pillanaton bukott el minden. A meccs végefelé olyan durva taktikai hibákat követtek el a zöld-fehérek, amivel magukra húztak a lipcseieket. Azokra pedig bármit lehet mondani, de belekapaszkodtak az utolsó szalmaszálba, és a végsőkig küzdve kiharcolták a továbbjutást. Ha a magyar csapat szerez óriási gólt az óra 69:59-es állásánál, ódákat zengünk róluk, amiért reménytelen helyzetben sem adták fel, és azt mondanánk, szánalmas, hogy az ellenfél jogi csűrcsavarral akarja sikert aratni. Így aztán kijár a főhajtás akkor is a németeknek, ha a mieinket ütötték el a sikertől.

Amennyiben a Fradi számára kedvező döntés születne a zöld asztalnál, a tanulság akkor sem az lenne, hogy érdemes minden vitatott helyzetben óvni. Sokkal inkább az a lényeg, hogy aki tiszta eszközökkel akar sikeres lenni a sportban, az soha nem adhatja fel, reménytelennek tűnő helyzetben is harcol az utolsó másodpercig. Teljesen mindegy, hol kell pályára lépni a kézilabdás lányoknak a továbbiakban, legyen az a magyar bajnokság vagy kupa, a BL vagy a KEK, a válogatott meccsek, az elejétől a végéig koncentrálni és küzdeni kell. És aki mindent megtesz a pályán, annak a vereség esetén is meg lehet bocsátani, mert bizonyította, hogy igazi sportember, aki méltó a szurkolók tiszteletére...

Tudom, hogy a bíró sorsa nehéz, mert ha mindent tökéletesen csinál, akkor is csak vállon veregetik, öreg, észre sem vettük hogy itt voltál- ez a létező legnagyobb dicséret. Ám amint ront, egyből rajta csattan az ostor. De egy kiélezett, komoly tétre menő versenyen teljesen érhető is, ha fejét akarják venni a hülyeséget elkövető bírónak. Vagy mégse így működnek a dolgok, és nincs ára a hibáknak? A jelek azt mutatják, néha a szerencsétlenkedés vége az, hogy kizárólag a vétlen esik pofára.

Nincs sok rutinom a témában, de azért egy sztorim van. Még tizenévesen egy küzdősport-klubba jártam pár hónapig, és egyszer elmentem nézőként egy versenyre. Mivel el kellett szaladnia valakinak, úgy alakult, egy-két meccs erejéig én voltam időmérő. Az egyik döntő kiélezett volt, a klubtársam vezetett, a klubelnök mellettem üvöltött, hogy állítsd már meg, letelt már az idő, a vetélytárs azzal fenyegetett, nehogy csaljak, mert a videós visszanézésből kiderül. Olyan fiatalon ott ülni, ilyen felelősséggel szembesülni -mert igenis az, hiszen a két gyerek nagyon is komolyan vette a harcot, a kis csalás is bántóan fájt volna- nem volt egyszerű. Lojális akartam lenni a klubomhoz, de közben meg a tisztesség... Addig töprengtem ezen, hogy gyakorlatilag lement az idő, nagyjából pontosan állították meg a küzdelmet.

Szóval a bíró dolga nem könnyű. Ám amikor egy pénzdíjas versenyen, mint amilyen a nyíltvízi úszók Európa Kupa-sorozata volt, ahol "véletlenül" pont a hazai esélyesnek "nézték el" egy bója kihagyását és így a táv egy részének le nem úszását, valakinek vállalnia kellene a felelősséget. A hülye indok, miszerint a versenyző nem hibázott, hiszen a bíró tévedett és elfelejtett szólni, kicsit sántít. Amikor a mai sport kiélezett versenyeire gondolunk, ahol pár másodpercek döntenek, az a 100 méter az 5000 méteres távon 2 százalék különbség, ennyivel néha könnyedén olimpiát lehet nyerni. Risztov Éva 2012-ben Londonban négy tizedmásodperccel győzött tíz kilométeren, de a hatodik helyezett előtt is csak 0,2 százalék volt az előnye időben. Na, ennyit számít az a két százalék...

Mondhatnék még példákat, mit jelentene fél kör előny a Forma 1-ben, de teljesen felesleges, érti ezt minden sportrajongó. Teljesen értetlenül áll az ember a helyzet és az utólag történtek előtt, mert ha hibáztak is a bírók, ez a végeredmény akkor sem tisztességes. Lehet maszatolni óvási határidőkkel, meg mindenféle egyéb dolgokkal, de a fene egye meg, itt a végén dobogó tetejére állt az "első helyezett", átvette a pénzdíjat, a neve bekerült az évkönyvekbe, stb.

Persze bosszant, hogy így egy magyar fiút előzött meg, de fordított esetben is morognék, mert a tisztességtelenségnek nincs nemzetisége. Mint ahogy hiába volt az a srác klubtársam, nem tehettem meg, hogy előnyt kapjon tőlem a pontatlan időméréssel. Akkor és ott, tizenévesen is tudtam, mi a bíró a dolga, pedig véletlenül keveredtem oda, nem ez volt a hivatásom. Ijesztő arra gondolni, ha precedens lesz ebből. Tiszta és kényelmes, mert ilyesféle elkenéssel a sztori vége az lesz, hogy senki nem hibás, épp csak a kihirdetett eredmény nem korrekt.

Ha viszont a végeredményekről nem a versenyzők közti különbség dönt, hanem a bírói döntések nyomnak többet a latban, akkor talán nem is edzeni kell, hanem bírónak állni. Sőt, az lenne a legjobb, ha a végén ők is kapnának érmet meg pénzdíjat. Mint látszik, néha tesznek annyit a győzelemért, mint maga a sportoló...

Hogy miért pont az NFL sztár running backjei kerülnek mostanában bajba, arra nyilván nincs jó magyarázat, de tény, a nőverő Ray Rice komoly és a 20 cent borravalós LeSean McCoy ügye után itt van a folytatás: Adrian Peterson balhéja.

Peterson kétségkívül nagyszerű játékos, aki a hátán viszi a Minnesota Vikings csapatát, 2012-ben az alapszakasz után megkapta a liga legértékesebb játékosa (MVP) címet is. A tavalyi szezont egy súlyos családi tragédia árnyékolta be, előző kapcsolatából született 2 éves fia elhunyt, miután anyja új élettársa bántalmazta.

Az idei szezonban is azt várták tőle, hogy a megújult támadóegységű Vikingset a rájátszásba jutásba segíti, ám a héten komoly vád merült fel ellene: Texasban eljárás folyik ellene, mert a hírek szerint saját gyermekét bántalmazta. Ezek után csapata úgy döntött, már a hétvégén sem léphet pályára, ami sokkolta a szurkolókat, talán egyedül az ellenfél New England Patriots stábja könnyebbült meg. Ők ugyanis az első fordulóban tragikus teljesítményt nyújtottak a Dolphins futóival szemben, és a klasszis Peterson legalább akkora falat lett volna számukra.

Ám hogy így esik ki egy komoly játékos a rivális csapatból, semmiképpen nem jelenthet örömet. Nehéz is hova tenni az ügyet, hiszen egyik fia pont bántalmazás után hunyt el. Peterson nem tagadja, hogy megütötte négyéves fiát, azzal védekezik, hogy őt is így nevelték amikor kisfiú volt Texasban. Ám a liga egyre szigorúbban lép fel a családon belüli erőszakot elkövető játékosokkal szemben, és ez nem sok jót ígér Petersonnak.

És valljuk be: az NFL rajongói ugyanúgy bánkódhatnak, amikor egy ilyen sztár karrierje kerül veszélybe. Ám ez nem indok, nem érv, ha a súlyos vádak megállnak. Egy amerikaifocista hozzászokik a kemény ütközésekhez, de ez nem jelenti azt, hogy otthon is durvának kell lennie.

A folytatásról majd a liga, a csapat illetve a bíróság dönt. Szomorú ügy ez, de egyszer ezt is tisztázni kell. Az NFL-ben mostanában sok olyan dolog van, amit fel kell tárni, említhetjük például a sérülésekkel pályára küldött emberek ügyét, vagy a kártérítéseket a korábbi játékosoknak. És mostantól azzal is szembe kell nézni, hogy a sztárok sem érinthetetlenek, nem nézhetőek el nekik a bűnycselekmények, mert a pályán 150-200 yardot futnak: a hatóságokat többé nem rázhajták le úgy, mint a védőket...