Sportfoglalkozás

Már jóval a téli olimpia megnyitója előtt a sporttól távol eső témák borzolták a kedélyeket, de hogy még ezekben is a vizesblokkokról szólnak a hírek, az meglepő.

Őszintén szólva az egész sztori furán kezdődött. Szocsi legalábbis sajátos választásnak tűnt a téli olimpia helyszínére, hiszen egy tengerparti városról van szó. A szervező oroszok persze esküdöztek, minden rendben lesz. És miért is ne lehetne itt sporteseményt rendezni? Manapság a sivatagban is építenek fedett sícentrumot, pont Putyinéknak ne lenne ilyesmire pénze?

Apropó, Putyin. Sokan vélték úgy, hogy az unalmas, tradicionális helyszínekhez képest nem kevés előnnyel indult az orosz város, ami mögött egy hatalmas, tekintélyes ország és annak befolyásos vezetője állt. A tendenciák kicsit arra mutatnak, hogy a jövőben egyre gyakrabban fordul elő, a sportszakmai döntéseket és a józan észt felülírja az, mennyi pénz van a pályázat mögött. Míg nyugaton a lakosság nem igazán vevő az esztelen költekezésre, a világ pár országában úgy fest, semmi sem drága. Így rendezhet focivébét Katar, így rendezhet téli olimpiát Szocsi.

Ám a rendezési jogot elnyerő büszke oroszoknak még jóval a játékok előtt akadt gondjuk. A homofóbiával vádolt Putyin szerencsétlen nyilatkozata után jó célpontja lett a jogvédőknek, és így lehetett ügy a sport szempontjából teljesen mellékes nemi identitás.

Ehhez képest még szerencsések is Szocsiban, hogy az építkezés során elkövettek kisebb-nagyobb hibákat. Az internet révén mindenki azonnal megosztja minden élményét és tapasztalatát, ám senki nem melegekre vadászó orosz kommandókról beszél, mindenki az olimpiai faluban és a hotelekben tapasztalható problémákról tesz közzé képeket, twitter-bejegyzéseket. Az egész világ az egy fülkében található két ülőkéről, a furcsa tiltó üzenetekről, a papír bedobásának tilalmáról beszél. Most mondjuk azt, hogy ennek köszönhetően a wc-k egy kicsit kihúzták a szervezőket a.... Nem, inkább nem írom le. Bizonyára megkönnyebbültek, hogy most csak az a téma, mi van a mellékhelyiségekben, folyik-e a víz a csapból, és ha folyik, akkor miért olyan gusztustalan sárgás színű, miért vannak Putyin-képek a szobában.

Ezek végülis csak kellemetlenségek, pár vízvezetékszerelő- és kőművesbrigád megoldhatja őket, de politikai vihart nem kavarnak. Még jó, hogy hanyagok voltak az építők! Más kérdés, hogy az elvileg mindenre figyelő NOB-ellenőröknek miért nem fűnt fel ez. Meglehet, az oroszok régi jó tradíciót követve Patyomkin-falvat (vagyis inkább Putyin-falvat) mutogattak nekik, ők pedig hagyták magukat meggyőzni. Ki akar az oroszokkal vitatkozni?...

Ám mostantól talán tényleg az összes sporttól távol eső témát feledtetni fogják a versenyek, a csúcsok, a sztárok. Akárhogy nyertek az oroszok, akármi van az országban, akármilyen wc-ket építettek, az olimpiának a sportról kellene szólnia. Ha mégis a többi témával foglalkoznak majd többet, akkor az azt jelenti, baj van. Nem az oroszokkal; a világgal, amiben egészen mást jelent a sport, mint pár évtizede...

Bizonyára az egész országot lázba hozta a vita arról, melyik sífutónőt küldje ki Magyarország az olimpiára. Simon Ágnes és Papp Ildikó közül az elnökség az előbbit választotta, de utóbbi mellett kiállt Salgótarján alpolgármestere, aki azzal vádolta a szövetséget, hogy nem a ranglistát figyelembe véve döntött a részvételről.

Nem akarom elviccelni ezt a témát, mert én abszolút becsülöm a magyar sífutókat is, biztosan valamennyien keményen edzenek, felteszem, van munkahelyük is, mert azért azt furcsának találnám, ha meg lehetne élni ebből a sportból ma Magyarországon. Szóval a hölgyek és urak készülnek a lehetőségeikhez mérten (mert ugyebár hazánk nem a téli sportok fellegvára, hó és jó pálya nincs túl sok), becsületesen versenyeznek, de a nemzetközi élmezőnybe tartozó sportolókhoz képest messze rosszabbak az esélyeik. Ez van, meg kell becsülni a hetvenkilencedik helyet is mezőnyben. A dolgok úgy működnek, hogy nem csak az 5-6 győzelemre esélyes versenyző utazhat az olimpiára, hogy eldöntsék egymás közt, ki a legjobb, hanem részt vehetnek a dobogós helyek sorsába bele nem szóló, de azért lelkesen küzdő többiek is. Ez összhangban van a szép eszmékkel, ne csak az aranyérmesről szóljon minden.

Ám akkor se árt, ha egy kicsi realitásérzék is szorul a sportolókba illetve az őket képviselő szövetségbe. Azt gondolom, örülni kell a lehetőségnek, hogy egyáltalán valaki kiutazhat az olimpiára, és küzdhet azért, hogy bekerüljön az első ötvenbe, de amikor nyilvános sárdobálásba megy át a személyekről szóló döntés, akkor az nagyon rosszat tesz a sportágnak. Mert óhatatlanul elgondolkodhatnak sokan, hogy mennyi állami támogatást kap a szövetség vagy a sportoló, mennyibe kerül a kiutazás Szocsiba, és ebből az egészből nem világraszóló eredmény lesz, hanem egy értelmetlen balhé. Tudom, az érintetteknek életük nagy élménye egy olimpiai részvétel, de nem lehet erről értelmesen egyeztetni, egymás között elrendezni, megbeszélni a dolgokat? Még az is botrányba fullad, hogy két, a nemzetközi mezőnyben gyakorlatilag nem jegyzett versenyző között döntés szülessen? Ügyészséggel fenyegetőzik az egyik oldal- tényleg erre kellene az igazságszolgtatás erőforrásait felhasználni?

Az a gond, ha egy átlagember azt látja, sikerül egymásnak esni ilyen ügyekben is, akkor még esetleg azt gondolja: legyen teljes egyenlőség, egyetlen fillért támogatást se kapjon senki. Versenyezzen mindenki saját pénzből, ha olimpiai részvételre szerez jogot, utazzon saját költségén, és akkor aztán mindenki boldog lehet. (Úgy tudom, a kijutó versenyző valóban így is utazik- tisztelet érte neki.) Bizonyára van, aki szerint lesajnálom az ő erőfeszítéseiket, de erről szó sincs. Nekem csak az nem fér bele a fejembe, hogy az ő helyzetükben miért ezt a cicaharcot tartják a megfelelő lépésnek. Úgy vélik, hogy a felháborodott sífutás-rajongók tüntetnek a szövetség székháza előtt, mert Ildikó legyőzte több versenyen Ágnest, egyszer előbbi 84. lett ott, ahol utóbbi csak a 85.? Vagy mire számítanak?

Csak bízni tudok benne, hogy nem lesz az ügyből nemzetközi "szenzáció": tudjuk, mint a jamaikai bobcsapat, meg Erik, az angolna. Mert sajnos az a helyzet, Norvégiából vagy Oroszországból ők annyira látszanak komoly versenyzőnek, mint nekünk az ugandai vízilabdások. Ez van, ez nem tragédia, de ha ki is röhögtetik magukat, akkor az már ciki.

A focitörténelem egyik szégyenteljes epizódja játszódott le 1982-ben a spanyolországi világbajnokságon- a botrányt változások követték, de a kiejtett Algéria válogatottján az már nem segített.

Az előzményekhez tudni kell azt, hogy régebben a nemzetközi futballvilágban nem nagyon számoltak gólkülönbséget, ha két csapatnak egyenlő pontszáma volt, akkor jött egy mindent eldöntő utolsó meccs. Így kerülhetett sor például 1969-ben Magyarország-Csehország pótselejtezőre semleges pályán, Marseille-ben, aminek eredménye itthon tragédiaként megélt vereség lett.

Ám a nemzetközi versenynaptár olyan zsúfolt lett, hogy nem volt idő a pluszként beiktatott harmadik meccsre. Ekkor találták ki a gólkülönbségek, az idegenben lőtt gólok szisztémáját, amit ma is ismerünk. Ezzel nagy baj nincs is, ha mindenki korrekten áll hozzá, ám hamarosan kiderült, hogy bizonyos csapatok azon ellenfelei, akiknek már minden mindegy volt, hajlamosak voltak nagyon kikapni. 1978-ben Argentínában a házigazdáknak legalább négy góllal kellett elverni Perut a döntőbe jutáshoz- ehhez képest utóbbiak olyan gyatra teljesítményt nyújtottak, hogy 6-0 lett a vége.

1982-ben, Spanyolországban aztán folytatódott a gyanús eredmények sora. Óriási meglepetésre az első körben Algéria 2-1-re győzött a nyugatnémet válogatott ellen, és ezzel az esélyesként érkező németek továbbjutása veszélybe került. Az utolsó forduló meccseit nem egy időben játszották, és az algériai csapat Chile legyőzésével lépéselőnybe került. Ám a gólkülönbségek úgy alakultak, hogy ha az utolsó meccsen az NSZK 1 vagy 2 góllal győzte volna le Ausztriát, mind a németek, mind az osztrákok továbblépnek.

A németek a meccs elején támadni kezdtek, és a 10. percben Hrubesch góljával vezetést is szereztek. Ami pedig ezután jött, az a futball megcsúfolása volt. A játékosok tologatták egymás közt a labdát, támadás közben rúgták haza a kapusnak, aztán gurigáztak tovább. Mindenki látta, mit történik, a német ARD kommentátora egy idő után nem volt hajlandó tovább közvetíteni a meccset, osztrák kollégája azt javasolta a nézőknek, inkább kapcsolják ki a tévét. A stadionban ülő nézők természetesen őrjöngtek, de nem az izgalmak miatt, hanem mert úgy érezték, becsapták őket.

Mindenesetre a szabály az szabály: a két csapat továbbment, Algéria kipottyant. Bundáról nem volt szó, pénz nem mozgott, inkább csak egyfajta megegyezéses eredmény szüeltett, amiért nem kellett megerőltetnie magát a feleknek. Senkinek nem került veszélybe a továbbjutása, ilyen szempontból Ausztriának is pont megfelelt a csoport második helye. Az algériaiak hiába tiltakoztak, nem volt mit tenni.

A nemzetközi szövetség viszont gyorsan lépett, és azóta az ilyen tornák csoportköreiben az utolsó forduló meccseit egy időben kell rendezni. Sokat segített az is, hogy a győzelem három pontot ér kettő helyett, megegyezéses döntetlenekre ritkábban érdemes játszani. Voltak ugyan gyanús esetek, így például a 2004-es EB csoportokörében, amikor a dánok és a svédek pont a mindkettőjüknek kiváló 2-2-t játszottak, de vizsgálat nem indult.

Tökéletesen kiküszöbölni ezt a problémát jelen szabályok mellett nem lehet- valószínűleg a leginkább igazságos a rájátszás rendszere volt, de ezt képtelenség lenne újból visszahozni. A legjobban tehát akkor jár a csapat, ha minden erejét beleadva küzd, és nem bízza a sorsát egyezkedésekre, gólkülönbségre...