Sportfoglalkozás

Már megint pár sztori, és megint ugyanoda kanyarodunk vissza: a sportban pénzért és dicsőségért sokan bármit bevállalnak.

Először egy belga bringás lányt kaptak el a vázba beépített aprócska motorral. Természetesen ő nem is érti a vádat, nem is az övé volt a felspécizett kerékpár, már csak az hiányzott, hogy kijelentse, ő ott sem volt, a verseny idején épp valahol Vanuatun napozott.

Régóta rebesgetik, hogy vannak olyan technikák, amikkel szinte lehetetlen a segéderőt igénybevevő biciklisek lebukása. Nem kell hogy hangsebességre gyorsítsa őket, elég pár százaléknyi rásegítés, ami egy ilyen szoros élmezőnyben elegendő lehet a győzelemhez.

Persze egy viszonylag ismeretlen versenyző lebukása nem bizonyíték arra, hogy mindenki segédmotort használ, és azt hiszem, a kerékpáros szövetség sem erőlteti a komoly ellenőrzéseket, mert óriási presztíveszteség lenne a vége. Már azt is nehéz magyarázni, hogy pár Tour de France-nak utólag megsemmisítették az eredményét, de azzal mi lenne, ha kiderülne, mostanában inkább a motorversenyek közé kellett volna sorolni a bringások vetélkedését?

Ugyanúgy roppant frusztráló lenne, ha a már annak idején is gyanakodva szemlélt, a kilencvenes években rekordokat halmozó kínai atléták (és úszók...) eredményeiket nem a teknősvér mágikus erejének, hanem nagyon is földhözragadt doppingnak köszönhették. Most előkerült egy levél, ami azt igazolja, bizony nyakig sárosak voltak edzők és versenyzők, központilag irányított program volt a teljesítményfokozásra, szó nem volt egyéni partizánakciókról. Persze doppingolni csak úgy lehet hatékonyan, ha benne vannak a sportolók és edzők mellett a sportvezetők, az ellenőrök is...

A gond csak az, hogy a sok év távlatából eltörölt eredmények, rekordok nem nagyon vigasztalják azokat, akik annak idején csalódottak voltak az érmekről lemaradva. A versenyzők nyilván sejtették, hogy kik doppingolnak, de ha megszólaltak volna, az a vesztes alaptalan vádaskodásának tűnt volna. Meglehet, többen inkább abbahagyták a versenyzést, hiszen úgy érezték, nem egyenlő esélyekkel indulnak. És az is lehet, mások azt mondták, ha mindenki teljesítményfokozókhoz nyúl, akkor ők is ezt teszik.

A teniszezők világát pedig megint másfajta botrány rengette meg: állítólag többen fogadási csalásokba keveredtek. Szándékosan vesztettek el meccseket, és a teniszben tényleg nem nehéz csalni. Egyetlen emberen múlik a dolog, nem kell egy egész csapatot lefizetni: maga a játékos "gyenge formát" fog ki aznap és kész. Van ilyen.

Az, hogy még az élmezőnybe tartozók is belekeveredtek, elég kellemetlen információ- már ha igazak a pletykák. Nevek egyelőre nincsenek, de amint felröppent az első hír, máris megjelentek újabb hírek gyanús fogadásokról. Én azt hiszem, nem a világelsők között kell keresni azokat, akik benne voltak a csalásban, hiszen ők így is milliókat kaszálnak. Viszont a második vonalban már csábító lehet egy kis könnyen megszerezhető pénz.

Ráadásul nagyon nehéz lebuktatni a csalókat, mert egy csapatsportágban túl sok ember tudhat a buliról, míg itt csak a sportoló meg aki lefizeti. Meglátjuk, kiderül-e valami, de nem vagyok optimista. Ha bizonyítják a csalást, akár többé a teniszre sem lehet ugyanúgy tekinteni, ha pedig nem, akkor az ember úgy érzi, nem tudják vagy nem akarják lebuktatni a trükközőket, és az szintén nagyon szomorú lenne.

Nem először, nem is utoljára írok a sportot átszövő tisztességtelenségről. Persze a fejétől bűzlik a hal, egyre buknak meg a lefizetett sportvezetők, akik nem odaítélték hanem inkább eladták nagy tornák szervezési jogát. És ezek buktatnák le a csalókat? Veszélybe sodorva ezzel a szponzoroktól származó óriási bevételeket, amiből szép fizetés jut nekik is? Költői kérdés.