Gyúlhatnak az örömtüzek, a mieink legyűrték az albán válogatottat. Igaz, utóbbiak nem igazán tartoznak a világ élvonalába, de a különbségek a mai futballban kicsik, minden sikert meg kell becsülni, stb, stb. Beindulhat a közhelygenerátor!

Hogy mi a reális helyünk a világ futballjában, kétségkívül nem az ilyen barátságos találkozókon dől el. A magam részéről a tétmeccsektől mernék erőteljesebben kritizálni, ám azért így is megjegyezném, nem igazán szeretem, ha a nagy kísérletezésben boldog-boldogtalan felhúzhatja a címeres mezt. Lehet csapat keresését emlegetni, de ez inkább csak ötletelés, ritkán fordul elő, hogy a barátságos meccseken is csak percekre bevethető emberek később egy válogatott oszlopaivá válnak váratlanul. Lehet azért sejteni, miért köt ki valaki a legjobb futballistakorban a Paksban a Bayern München helyett...

A mostani alacsony színvonalú meccs a közönséget sem győzte meg, de természetesen ők nyomban elégedettek lesznek, ha becsúszik pár győzelem a fontos meccseken. A barátságos meccseken számomra az lenne a fontos, hogy lássam, a csapatban benne van a magabiztos és eredményes(!) játék lehetősége. Lehet, hogy nem nyerünk, mert kifele pattan a labda háromszor is a kapufáról, de benyomjuk az ellenfelet, feltöröljük velük a pályát, szóval megvan a potenciál.

De a mázlival elcsípett pontoknak nehéz tiszta szívből örülni, mert ha még akkor is remegnek a lábak, amikor tét sincs, mitől táltosodnának meg a játékosok a selejtezőkön? Most meg lehetne mutatni, hogy megy a gyors passzjáték, a trükközés, a cselezés, lehetne bátran lőni, váratlan húzásokkal próbálkozni. Az ötlettelenség, a sok technikai hiba azt jelzi, olyan alapvető gondok vannak, amelyeket pár összetartás során kijavítani lehetetlen.

Így aztán a selejtezőknek megint úgy megyünk neki, hogy ha mázlink van, akkor tovább reménykedhetünk, ha a realitás érvényesül, gyorsan elszállnak az esélyeink. Vannak szerencsés csapatok, de nyugodtan merem állítani, hosszú távon valahogy mégse nekik áll a zászló, a jobb játékerő egy selejtezősorozatban az esetek túlnyomó többségében eldönti a kérdést. Érdekes, a németeknél nem a mázlifaktor a kulcs, ha pechjük is van néha, képesek megfordítani az eredményt. Egyszerűen azért, mert jók. Bevethetnek új embert, kísérletezhetnek, mégis valahogy lehet sejteni, a végén nekik lesz okuk az örömre.

Mi bezzeg mindig keressük a pozitív jeleket, a biztató pillanatokat, próbálunk kapaszkodni egy-egy mozzanatba, egy elcsípett eredménybe. Közben a lelkünk mélyén mind tudjuk, mire megyünk ezzel, amikor átgázol rajtunk például egy holland válogatott. De legalább nem ér váratlanul a kudarc, megszokhattuk az utóbbi 25-30 évben. Még édesebb lesz a siker, ha egyszer véletlenül elsü Dzsudzsák lába, Rózsa pedig kivédi az ellenfél szemét!...