A múltkor a szokásos útvonalon futottam a Duna partján, amikor felbukkant egy fiatal anyuka, babakocsival. Feltűnő volt, hogy futócuccban igazgatja a gyereket, aztán nem sokkal később újból láttam: akkor már kocogott, maga előtt tolva a kicsit.

Én feltétlenül elismerem a lelkesedést, a teljesítményt, biztatóan intettem, amire csak annyit mondott, hogy még nagyon rosszul megy neki a futás- a szülés után először próbálkozott vele. Ám ahogy én is tudom, úgy nyilván ő is tisztában van azzal a jó hírrel, hogy ennél majd csak jobb lesz.

És egyébként majdnem mindegy is, mennyire jó a tempó. Elképzelem, ahogy a terhesség hosszú hónapjai után eljön a nagy nap, kézben tarthatja a gyereket, aztán jönnek az első napok az új családtaggal. Izgalmas, szép időszak lehet ez, természetesen a maga nehézségeivel együtt. Aztán nyilván elkezdett motoszkálni a gondolat, jó lenne ismét kicsit mozogni, futni menni- aki rákap az ízére, annak egy idő után nagyon tud hiányozni. És előkerülnek a futócuccok, az anyuka próbálja kitapasztalni, milyen a babakocsit tolva kocogni, figyeli, hogy viselkedik a kicsi. Most már nem csak magára kell gondolnia...

De megold mindent, és rója a kilométereket. Tiszteletre méltó dolog! És persze ezt már nem csak magáért teszi, a fittebb anyuka a gyerekkel is tartani tudja majd a lépést, ahogy egyre több kalandba csöppennek közösen. 

Közben beugrott a barátnőm idén kilencvenet betöltött anyukája, aki pedig a maga tempójában mozog. Van egy kis kerekes kocsija, arra támaszkodva sétálgat minden héten egy-két alkalommal. A saját lehetőségeihez képest az ő teljesítménye is nagyon szép, és hiszem, ez is hozzájárul ahhoz, hogy szellemileg friss tud maradni.

Én meg afféle újonc vagyok a sportos életmód terén, de bizonyos eredményeket már elértem. Még bőven van hova fejlődni, ám ha a többieket látom, akik velem szemben jönnek a futva vagy biciklizve, felismerem, ki az, aki még nálam is kezdőbb, és ki az, aki profi. Nyilván mindenkinek megvan a maga története... Hogy honnan jöttünk és merre tartunk, szinte mindegy. A lényeg inkább az, hogy lehetőségeinkhez képest próbáljuk megtalálni a motiválóerőt, és aztán éljünk aktívabban, olyan mozgásformát választva, amit szeretünk és ami örömet okoz.