Sportfoglalkozás

Bárki bármit mond, a cheerleaderek teljesítménye igazi sport. Végülis vannak diszkótánc-bajnokságok, szépségversenyek is, sőt, még a szurkolócsapatoknak is rendszeresen összemérik tudásukat az Egyesült Államokban.

Szóval ez mindenképpen egy komoly sport- már csak azért is valószínűnek látszik ez, mert a pomponlányok teljesítményének rengeteg rajongója van. Az már egy másik kérdés, hogy egy jól sikerült videó, egy ütős fotógaléria végül nem csak a hivatásos szurkolókat népszerűsíti, hanem a csapatot is, akinek a színeiben fellépnek.

A Miami Dolphins amerikafoci-csapata sem csak a legendás hírű játékosok miatt ismert mostanában. A Dolphins adta az egyetlen veretlenül bajnokságot nyert csapatot 1972-ben, ennek a gárdának volt az oszlopa például a magyar származású Larry Csonka. A nyolcvanas években minden idők egyik legjobb irányítója, Dan Marino termelte a yardokat a csapat színeiben, hogy aztán Super Bowl-győzelem nélkül vonuljon vissza- nem tudta feltenni a koronát karrierjére. A Dolphins főszerepet kapott az első Ace Ventura filmben is.

Úgy látszik, Floridában jól bánnak a médiával, az utóbbi évek egyik nagy durranása volt a Dolphins-cheerleaderek egyik videója, amiben a Call Me Maybe című slágerhez forgattak klipet. Tengerpart, napsütés, lányok és jó hangulat- kell ennél több? Gyanítom, karácsonyi hagyományok ide vagy oda, sokan lecserélnék a Mikulást segítő manókat ilyen csinos krampuszokra... Kellemes ünnepeket!

Amikor fiatalabb voltam, sportközvetítást értelemszerűen csak a magyar tévében láttam. Nyilván csak a legnagyobb események, a legnépszerűbb sportok kerültek képernyőre: megnéztük a focimeccseket, az olimpiát, efféléket.

Aztán jött a sportcsatornák közül az első: az Eurosport. Később még néhány újabb csatornával bővült a kínálat, ma már magyar csatornából is bőven van, Sport1 és Sport2, Digi Sport 1 és 2, SportKlub, az Eurosportnak is van magyar kommentárja.

Csak hát valahogy úgy fest, nem minden csatornának jutnak ugyanolyan izgalmas események. Az még rendben is van, hogy a régebben elérhetetlen, de a sportban abszolút csúcsot jelentő amerikai ligák közül az NFL, az NBA, az NHL is nézhető. Még az amerikai egyetemi bajnokság, az NCAA legjobb amerikaifoci- és kosármeccsei iránt is biztos van érdeklődő.

Ám ha átfutom a csatornák programját, akkor látom, hogy például közvetítik az Universiade biatlonversenyeit, adják a Darts vb-t, a tollaslabda csapatbajnokságot, a tornászok lány utánpótlás csapatbajnokságát, a kézilabda Copa Asobal meccseit, a Strongman Champions League-et, az Egyesült Királyság snooker bajnokságát, bowlingot.

Szóval eljött a Kánaán, mert állandóan sportot nézhetünk? A fenti listát átfutva azt kell mondjam, nem mindegyik közvetítés hoz lázba közülük. Azt hiszem, egyszerűen csak ki kell tölteni a műsoridőt, így aztán olcsón megszerezhető sportközvetítésekkel duzzasztják fel a kínálatot. Nehéz elhinni, hogy a Copa Asobal rajongó tüntettek volna a csatorna előtt kedvenc meccseik közvetítéséért. (Tényleg, mi az a Copa Asobal? Itt az idő a Google segítségét kérni...)

Szóval túl sok a csatorna, és túl kevés a menő sportesemény. A kézilabda-vb bizonyára sokakat érdekel, a csúcsligák hétvégi meccsei is, és mondjuk az amerikai ligák (én például az NFL közvetítéseket ki nem hagynám). Mégsincs szívem azt mondani, hogy a kevesebbe kerülő, háttérbe szoruló események "értéktelenek", sportértékük nagyon is lehet. A tornászlányok biztosan hosszú évek óta edzenek keményen, amíg egy utánpótlás ob-ig eljuthatnak, a snookeresek, bowlingosok mögött is sok gyakorlás állhat, az Universiadén is lehetnek színvonalas versenyek. Miért ne kerülhetnének ők is képernyőre? Az, hogy csak a körülményeken köszönhetően láthatjuk ott őket, nem számít.

Manapság, amikor az érdemi teljesítmény nélküli percemberek folyamatosan a tévében szerepelnek például a valóságshow-knak köszönhetően, inkább néznék akármilyen sportolót, aki valamiben tényleg nagyon jó. Legyen az darts vagy tollaslabda- többre tartom őket.

142 alkalommal állt az amerikai fociválogatott kapujában, kétszeres olimpiai bajnok és roppant csinos hölgy Hope Solo.

Az 1981-ben született, 176 centi magas Hope egészen fiatalon került be a válogatottba, 2000 óta őrzi az USA kapuját a góltól. Amerikai és európai klubcsapatokban is megfordult, egyike a női foci legtöbbre értékelt kapusainak.

A hölgyek között a klubcsapatok sikerét kevesebben követik, viszont a válogatott tornákra már jobban odafigyelnek. 2011-ben a világbajnokságon Hope az ezüstérmet szerzett csapat egyik oszlopa volt, a torna harmadik legjobb játékosának választották. 2008-ban és 2012-ben az olimpián pedig csapata is a legjobbnak bizonyult, így a kiváló kapus két aranyéremmel is büszkélkedhet. Jelenleg a Seattle Reign csapatát erősíti.

Természetesen felfigyeltek szépségére a médiában is, így több magazin oldalain megcsodálhatták az olvasók, szerepelt a Dancing with the Stars című showműsorban, 2012-ben kiadott önéletrajzi könyve (a frappáns Solo: A Memoir of Hope címet kapta) pedig bestseller lett.

Eddie Edwards, "A sas" történetét mostanában kevesebben ismerik, pedig annak idején érdekes színfoltja volt a téli olimpiáknak.

Az 1963-as születésű angol kőműves úgy gondolta, síugróként részt vehet az olimpián, még ha komoly győzelmi reményei nem is lehettek. Ám Eddie-t az ilyen próságok nem tarthatták vissza, volt neki ezen túl is elég gondja: a versenytársainál sokkal testesebb volt, rövidlátása miatt vastag szemüveget kellett viselnie, ami bepárásodva gyakorlatilag teljesen átláthatatlan volt, ráadásul a versenyekre készülés közben minden pénze elfogyott.

Ezek után kész csoda, hogy épségben megúszta az éppenséggel nem veszélytelen síugró versenyeken való részvételt. Az sem okozott számára gondot, hogy az utolsó hely borítékolhatóan az övé lett. A nézők szerették és most is szeretik a teljesen esélytelen, pusztán lelkesedésük által hajtott amatőrök felbukkanását a profik közt, vele is sokan szimpatizáltak.

Ám az 1988-as olimpiai részvétele pont Eddie híressé válása miatt tett pontot a hozzá hasonló amatőrök álmainak végére. A sikeres, dobogóra álló sportolókat frusztrálta, hogy a gyenge teljesítménye miatt lehet valaki sokkal népszerűbb, mint ők, Eddie-t hívták tévéműsorokba, ő került be az összefoglalókba. 1990-ben pedig életbe léptették az "Eddie, a Sas"-szabályt, ami után egy bizonyos szintet el kellett érni a versenyeken való részvételhez.

A történetnek két oldala van: természetesen kicsit sajnálja az ember, hogy a vidámság, a szó legszebb értelmében vett amatőrség teljesen kiszorult az olimpiákról, azóta maximum Eric, az angolna vált hasonló teljesítménnyel legendává. Ám sajnos be kellett látni, manapság, amikor két perc hírnévért bármit bevállaló emberek majomkodnak a tévében, ha nem születik meg ez a döntés, akkor lehet, hogy a versenyeket eső-kelő, magukat veszélybe sodró őrültek tennék tönkre.

Eddie még inkább csak egy ártalmatlan álmodozó volt, aki végülis többre vitte, mint azt bárki gondolta volna: olimpián ugrott, ismert és népszerű lett, reklámokban szerepelt. Természetesen a szigorúbb kvalifikációs szabályok miatt soha nem jutott el többé az olimpiára, pedig próbálkozott vele 1992-ben, 1994-ben és 1998-ban is. Viszont utat talált magának a showműsorokba és reklámokba, ma is gyakran látott arc a képernyőkön az Egyesült Királyságban. Ha úgy nézzük, célját ugyanúgy elérte, mint az olimpiákon győzelemre törő és sikerrel is járó versenytársai...

Tudom, mindenhol ezerszer lehetett már látni Pavol Durica remekbe szabott öngólját, de az én blogomon még nem írtam róla, szóval hátha valaki még nem ismeri...

2008. márciusában találkozott sorsdöntő Magyar Kupa-meccsen DVSC és az akkor Fehérvár FC-nek hívott Videoton Debrecenben. Az első találkozón 2-1-re nyert a Fehérvár, a visszavágó 86. percében, 2-1-es debreceni vezetésnél a hazaiak jutottak 11-eshez. Takács gyengén rúgta, Sebők kiütötte a labdát, és ami ezútán kövekezett, ma már legenda.

Hogy mi járhatott a szlovák játékos fejében? A válasz egyszerű, minél messzebb akarta rúgni a labdát a kaputól. Maximum csak az irányt tévesztette el, így a felszabadító rúgásból remekbe szabott kapufás öngól lett. Tulajdonképpen a mozdulat zseniális, és az egyik csapat joggal ünnepelte is Duricát- csak éppen nem a sajátja. Az élcelődés persze igazságtalan, jót akart, rosszul sült el, ilyen előfordult már mással is, de a jelenet annyira szürreális, hogy nincs mit csodálkozni a hazai és nemzetközi "sikeren", rengetegen nézték meg az öngólról készült videókat.

Nem meglepő módon klubja nem sokkal később elküldte Duricát, aki visszatért Szlovákiába, Futballkarrierje egyébként nem feltétlenül érdemelne szót, de van olyan, hogy valakit egyetlen mozdulata legendává emel...