Sportfoglalkozás

Bevallom, nehezen tudom követni az úszósport eseményeit. Régebben odafigyeltem az olimpiára, esetleg a világbajnokságra, az Európa-bajnokságot már kevésbé követtem. Aztán azóta már van vb és Eb rövidpályán is, és az idén csak meglepve olvastam, hogy Hosszú Katinka a mostani szezon alatt a rövidpályás világkupa-sorozat versenyein 32. aranyát szerezte.

Mennyi? Harminckettő? Egyrészt sokat elmond arról, milyen remek versenyző a magyar lány, másrészt meg arról, mennyi úszóversenyt rendeznek. (Mert persze ezek mellett a versenyek mellett ott vannak még a hazai versenyek is, vagy az érintetteknek az Universiade, stb.)

Most épp a rövidpályás úszó-Eb zajlik, remek magyar sikerekkel. Hosszú is nyert már pár émet, Gyurta Dani remekel, öccse is a dobogó tetejére állhatott versenyszámában. Örülök a jó híreknek, próbálok informálódni, hiszen érdekel a sport, szívesen hallok magyar sikerekről. 

Ám felmerül bennem a kérdés: ha én, akit még érdekel is a dolog, aránylag nehézkesen követem az eseményeket, az átlagember képes erre? Kvázi havonta hallanak arról, hogy Hosszú Katinka ismét versenyeket nyert, és nyilván felmerül bennük, ki és hogy rendez ennyiféle-fajta bajnokságot? És mennyit is ér egy itteni győzelem? (Nem anyagi értelemben persze, mert nyilván nemzetközi szinten ez már a pénzről szól, honorálni kell a legjobb úszók teljesítményét.)

Mert azért ha a szívünkre tesszük a kezünket, elismerhetjük, idehaza az átlagemberek többsége csak az olimpiai aranyakat tartja számon. Nem tragédia ez, hiszen a sportnak olyan seregszemléjéről van szó, aminek eredményeit évtizedek után is számon tartják. És ez a bökkenő ezzel a sok-sok mostani versennyel: szakmán belül lehet, hogy van értékük, de nekem például fogalmam sincs, volt-e tavaly ilyen világkupa, vagy tavalyelőtt. És arra sem emlékszem, ezelőtt pár évvel kik nyertek rövidpályás Eb-t, hol rendezték azt, voltak-e magyar érmesek, indultak-e rajta a legnagyobb sztárok. Bizony az olimpiai érem értékét az adja, hogy csak négyévente lehet ilyet szerezni, és a létező legerősebb versenytársakkal szemben kell azt kiharcolni...

A román tornasport évtizedek óta a világ élvonalába tartozik. Nem csak eredményes, de szép tornásznők is kerültek ki az országból, és a jelek szerint ez a hagyomány nem változik.

Sandra Izbasa 1990-ben született Bukarestben, és 167 centiméteres magasságával még termetesnek is számít a mezőnyben. 2006-ban szerezte első érmeit világversenyen, amikor az Európa-bajnokságon ezüst- és bronzérmet is nyert. 2008-ban a pekingi olimpián talajon aranyérmet szerzett, csapatban bronzérmes lett.

2012-ben Londonban is ott volt a legjobbak között, az akkor már 22 évesen "öregnek" számító Sandra. Ám itt is kiválóan szerepelt, ezúttal ugrásban nem bizonyult nála jobbnak senki, és a csapatban most is bronzot nyert Romániának társaival. 2013 első versenyeit kihagyta, mert diplomája megszerzésére koncentrált. Októberben a világbajnokságon tért vissza, érmet nem nyert. Szépsége, eleganciája miatt viszont továbbra is kitűnik a mezőnyből.

Először is le kell szögeznem, az edzésmunkát, a rengeteg gyakorlást elismerem, nagyra becsülöm, le a kalappal azok előtt akik éveken át dolgoznak amíg a legjobbak közé kerülnek. Ám a műúszás mint versenyszám mindig is fura volt a számomra.

Persze nem vagyok rutinos nézője, szakértője ennek a sportnak. Ha olimpiák idején ezt adta a tévé, belenéztem, és akkor vettem észre, a riporter a verseny előtt megmondta, valószínűleg az oroszok nyernek, a spanyolok lesznek a másodikok, így tovább. Tehát olyan jól borítékolhatóak voltak az eredmények, hogy jó eséllyel a fogadóirodáknál még csak nem is lehetett fogadni a végeredményre, vagy csak nagyon alacsony szorzóval. (Rákerestem, 1,21-es szorzót találtam az orosz csapat 2012-es londoni aranyérmére, azaz tényleg gyakorlatilag biztosra lehetett menni.) 

Önmagában ez persze nem tragédia, mert lehet attól még látványos a verseny, hogy nem túl izgalmas. De... a cirkuszban sem feltétlenül adnak aranyérmet a sok év alatt begyakorolt produkciók tökéletes végrehajtásáért. Igen, tudom, a másodpercre pontos időzítést meg a többit mind ezerszer kell ismételni, amíg tökéletes nem lesz, de a versenyen magán már ritkán vannak nagy esések, akkor már csak lemegy a show, és az esélyesek állnak a dobogón. Még egy műkorcsolyázó is eleshet, egy tornász is elronthatja a gyakorlatot, benne van a kalapban az, hogy valamiért borul az erősorrend, a műúszásban viszont ez igencsak ritka eset.

Szóval elismerem a beletett munkát, csak azon töprengtem el, mennyiben hasonlítható a versenyszám azokhoz a sportágakhoz, ahol századmásodperceken, kapufákon, egyetlen kihagyáson érmek sorsa múlik, ahol az elejétől kezdve óriási feszültség van a versenyzőkben- no meg a nézőkben is. Nehéz elképzelni, ahogy szívéhez kap egy-egy váratlan fordulatnál a műúszást követő sportrajongó.

Mindez nem lenne tragédia, ám közben azt hallom, olyan sportágak küzdenek az olimpiai programban maradásért, mint a birkózás vagy a vívás, ahol kiélezett meccseken feszülnek egymásnak a legjobbak, ahol nem lehet előre tudni, ki győz és ki veszít. A műúszás persze népszerű, biztos sok a nézője is, de... Ha választani kell sport és sport között, ott én arra szavazok, ahol igazi tétje van mindennek.

A csoportmérkőzések során becsúszott két vereség az erős ellenfelek ellen, de az igazi tétre menő meccsek úgyis az egyenes kieséses szakaszban jönnek majd a női kézilabda világbajnokságon. A csoportmeccseken még olyan is előfordult, hogy Paraguay válogatottja egy félidőn át egy gólt sem tudott dobni. A túl nagy mezőny -mint ahogy más sportágban is- időnként azzal jár, hogy kirívóan gyenge csapatok is kijutnak a nagy tornákra. Nyilván a nemzetközi szövetség azt mérlegeli, hogy még mindig jobb pár ilyen meccs, azért cserében, hogy több országban népszerűsíthessék a sportágat.

A hosszú távú siker záloga ugyanis az lenne, hogy minél több helyen kézilabdázzanak. Az európai és ázsiai élcsapatok mellé zárkózzanak fel amerikai, afrikai válogatottak is, ne mindig ugyanaz a pár válogatott döntsön az érmek sorsáról. Persze ezt könnyebb elméletben kitalálni, mint megvalósítani, az európai ászok, például a norvégok, dánok, franciák, oroszok vagy magyarok mellett csak Dél-Korea tudta magát beverekedni a szűk élmezőnybe, illetve Brazília válogatottja lépett nagyot előre.

Szóval egyelőre legalábbis nem teljes a siker a nemzetközi élmezőny kiszélesítése terén. Komoly meccsek majd a legjobb 8 között lehetnek, reményeink szerint a magyarokkal. Nehéz kiismerni a válogatottat, mert kétségkívül jó játékerőt képvisel, ráadásul olyan vezéregyéniséggel, mint Görbicz Anita, de a teljesítmény hullámzó. A szakemberek szerint a nőket máshogy kell motiválni, mint a férfiakat, és hajlamosak kedvüket veszteni, megsértődni, de hát ettől nagy tudomány az edzősködés. Papíron szinte bárkinek kemény ellenfele lehet a magyar csapat- lássuk be, a tavaly Bajnokok Ligáját nyerő Győr, vagy a szintén roppant erős Ferencváros is játékosokat ad a válogatottba.

A románok és németek elleni vereség mindenesetre aggodalomra ad okot, mert bár voltak a meccseknek a mieink szempontjából jó periódusai, a hosszú perceken át tartó bénultságot minden komoly ellenfél bünteti. Ez pedig fokozottan igaz lesz majd a következő körtől. Meglehet, ahogy változott a nemzetközi kézilabda, úgy a klubcsapatok szerepe is felértékelődött, a játékosok a BL-ben keresnek jól, ott válnak sztárrá, és ez a válogatottbeli teljesítményt is befolyásolhatja.

Szóval én személy szerint még csak tippelni sem mernék, meddig jutnak a magyarok, minden véglet benne van a pakliban. A spanyolok elleni meccs után okosabbak leszünk.

Ilyen volt a régi idők amerikaifocija: döntő hóviharban, buszozó és havat lapátoló sztárjátékosok, a végeredmény pedig 7-0.

Az NFL-ben a hétvége egyik legizgalmasabb történése az volt, hogy több pályán a hóesés is befolyásolta a játék menetét. A szurkolók nagyon szeretik a téli futballmeccseket, amikor az amerikaifoci modern kori gladiátorai a hóban esve-kelve küzdenek a pontokért. Most a Philadelphia Eagles volt az egyik hős, ami kiválóan alkalmazkodott a nehéz körülményekhez.

Ám a Philadelphia Eagles történetének leghíresebb havas meccse több, mint fél évszázada volt: 1948-ban feszült egymásnak az NFL bajnoki címéért az Eagles és a Chicago Cardinals. A hőskorszakról beszélünk, hihetetlen sztorik estek meg ezen a téli napon.

Például azok a szurkolók, akik beszálltak a hólapátolásba, ingyen jegyet kaptak a döntőre. Amikor a meccs előtt a pályát takaró ponyvát fel akarták tekerni, kiderült, annyi hó esett rá, hogy kell még néhány szorgos kéz: az öltözőből kihívták a készülődő csapatokat, hogy jöjjenek segíteni. Vajon a ma sztárjai mit szólnának egy ilyen kéréshez?

A legemlékezetesebb történés viszont az volt, amikor a meccs reggelén az Eagles edzője felhívta a csapat futóját, Steve Van Burent. Utóbbi meg volt győződve arról, hogy a hóviharban úgysem lesz meccs. Edzője percekig győzködte, hogy induljon el otthonról, mert igenis játszani fognak. Van Buren gyorsan összekapta magát, kiment a buszhoz, majd két átszállás után pár perc séta várt még rá a stadionig.

A bajnoki döntőt pedig tényleg lejátszották a szinte irreális körülmények ellenére. Egyetlen touchdown döntötte el a meccset, amit nem más szerzett, mint Steve Van Buren! Philadephiában pedig a pályára özönlött a boldog közönség (közel 29 ezer ember ment ki a hóvihar ellenére!), aés  vállukra vették a győzedelmes csapatot. Utána pedig Van Buren átöltözött, és szépen hazament tömegközlekedéssel, pont úgy, mint ahogy a meccsre érkezett. 

Bár az idei Super Bowl-t is feltehetően hidegben játsszák majd le New Yorkban, azért hasonló eseményekre nem kell számítani. Sebaj, lesznek majd másféle, szintén legendássá váló sztorik, ha a jóslatok beigazolódnak, és hóban-fagyban dől el, kié lesz a végső győzelem az NFL-ben.