Sportfoglalkozás

Nem csak világbajnokok, sztárok lehetnek példaképek a sportban. Hadd szóljak most pár szót egy régi barátról, aki ritkábban bukkan fel a sportcsatornákon, mégis inspirálóbb számomra, mint egy csapatnyi csillag.

Szilárdot sok évvel ezelőtt ismertem meg, akkoriban ugyan néha alacsonyabb osztályú csapatokban focizott, de a rendszeres, komoly sport azért nem volt része az életének. Ha őszinte akarok lenni, bevallom, többet jártunk együtt mulatni, mint kocogni. Sokkal többet... Egy időben egy fedél alatt laktunk, az ilyesmi vagy jó cimborákká teszi az embereket, vagy pedig kijönnek az ellentétek- nálunk az előbbi eset fordult elő.

Aztán visszaköltözött a szülővárosába, ritkábban hallottam róla. Egy ideje viszont a Facebookon szaporodnak a vele kapcsolatos, remek híreket közlő bejegyzések. Munka mellett vágott bele az intenzív futásba, kerekezésbe, úszásba- igen, a triatlont választotta. És amilyen eltökélt volt másban, úgy ebben sem érte be a középszerűséggel. Olvastam a híreket a versenyekről, dobogókról, érmekről, aztán végül a remek helytállásról az Ironman OB-n. És régi cimborám ott volt korosztályában a közvetlen élmezőnyben!

Mit is mondhatnék? Ez azért örömmel tölt el, ám persze az ember szégyenkezve nézi a pocakját. Oké, az Ironman elérhetetlen cél, nem is gondolkodom ilyenben. De tényleg el kell fogadnom, hogy lassacskán teljesen elpuhulok? A tunyasággal jó viccelődni, egészen addig, amíg magunkkal szemben őszintén ki nem mondjuk, hogy az ellustulás baj. Nem kéne hagyni magam! Szilárdot sem tolta senki, a munkája mellett, szabadidejében edz, övé a fáradtság és övé a siker is.

Szerencsés helyzetben vagyok, közel van a Duna partja, lehetne futni, biciklizni a jó levegőn, normális körülmények között. Pontosabban: nem csak lehetne, lehet is! Az ősszel elővettem a régi biciklimet, először majdnem belehaltam pár kilométerbe. Aztán egyre többet bírtam, majd biciklit cseréltem, majd beiktattam hosszú sétálós napot is. Ha vidéken járok a családnál, ahol a kert vége a hegyen van, akkor is jó nagyokat sétálok, egyszer egészen a hegy tetejéig jutottam.

Most tél van, és azért kissé visszaesett a gyakorisága a testmozgásnak, de semmiképpen sem adom fel. A biciklimet rendbe rakatom, aztán nekivágok újra nagyobb rendszerességgel a tekerésnek. Ironman az nem lesz belőle, de... A saját kis "versenyemen" én is dobogós lehetek, ha legyűröm a tunyaságot, és nem csak a tévét nézve sportolok.

Ez akár fogadalomnak is elmenne 2014-re, de én nem ebben hiszek, hanem a jó példa erejében. Szerencsére nem csak Szilárd barátom teljesítménye inspiráló, más lelkes sportkedvelő barátaimé is. Igyekezni fogok felzárkózni hozzájuk...

A tenisz szerb kiválósága 2008-ban ért a csúcsra, amikor a párizsi Grand Slam versenyt megnyerte, és abban az évben a világranglistát is vezette. Jelenleg nincs az első tízben, ám összesen közel tucatnyi tornát nyert pályafutása során, és az összegyűjtött több, mint 10 millió dollárnyi pénzdíj miatt sincs oka keseregnie.

Az 1987-es születésű Ana Ivanovic 184 centis magasságával igazi modellalkat, ráadásul szépsége miatt is felfigyeltek rá, sok magazinban csodálhatták meg őt az olvasók. Természetesen Ana már a jövőre is gondol, így a sport és a fotózások mellett a tanulásra is odafigyel, Belgrádban folytat egyetemi tanulmányokat.

Tényleg ennyire uborkaszezon van a fociban, hogy hetek óta az Aranylabda legyen a téma, a csapból is ez folyjon? Szerintem meg nem túl izgalmas az egész felhajtás, fogalmam nincs, 5 vagy 8 vagy 11 éve ki nyert ilyen címeket (úgy rémlik, volt több is, a France Football meg a FIFA díja külön, de mindegy, nincs jelentősége).

Most aztán mindenki meglovagolja a Barca-Real rivalizálást, C. Ronaldóról és Messiről szól minden, pedig... Számomra izgalmasabbak a tétmeccsek, a gólok, mint az ilyen díjak. A legjobb csapatoknak mind van olyan játékosa, aki általában is jól teljesít, és minden évben van pár kimagasló meccse is. Ki mondhatná, hogy Ibrahimovic, Özil vagy Suarez ne tudna nagyot játszani? És akkor kapust, védőt nem is említettem- mintha a világon se lennének.

Tudom, a sajtónak kapóra jön, hogy két sok gólt termelő, technikás futballista harca köré lehet ilyen felhajtást keríteni. De szerintem még nekik is nagyobb élmény lenne egy világbajnoki-cím, egy Bajnokok Ligája-győzelem, mint megkapni az Aranylabdát. Inkább showműsor ez, mint a sporthoz kapcsolódó esemény, sose vitt rá a lélek, hogy a díjkiosztót nézzem. Minek? Még az évnek ebben a szakában is vannak izgalmas sportesemények, akad olyan futballbajnokság is, ami nem áll le, szóval ha jót akarok tenni magammal, ezekre szakítok időt. Az Aranylabda-győztesről szóló híreket úgysem fogom tudom kikerülni, értesülni fogok a szavazás (értjük, szavazás, ahogy gálához illik...) végeredményéről, meg persze a botrányokról is...

Pedig mennyivel jobb inkább a csúcsfocira magára koncentrálni!... Ha ilyen gólok potyognak, a fenébe a díjakkal.

Vajon ki állna oda egy felé süvítő teniszlabda elé, még ha maga Federer is céloz rá?

A nagy Roger fantasztikus képességű teniszező, eredményeit még felsorolni sem könnyű: 17 Grand Slam tornát nyert meg (Wimbledonban hétszer győzött!), olimpián egyesben ezüstöt, párosban aranyérmet szerzett, és sok-sok versenyen diadalmaskodott.

Érthető, ha egy ilyen képességű, ráadásul szimpatikus, népszerű sportoló reklámokban szerepel. Épp egy Gillette szpotot forgattak, amikor a teniszkirály egy érdekes mutatványra vállalkozott: egy bátor önkéntes a fejére tett egy palackot, a tőle távolabb álló Federer pedig kétszer egymás után is olyan pontosan ütötte meg nagy erővel a labdát, hogy az levitte a fejéről a tárgyat. Kell egyfajta vakmerőség ahhoz, hogy valaki bevállalja a célpont tartóoszlopának szerepét- de úgy látszik, Rogerben meg lehet bízni.

Persze eszembe jutott egyből, Tell Vilmos is svájci volt, Federer is az- úgy látszik, ez valami nemzeti hagyomány...

Itt a szeretet ünnepe- beszélgessünk az ökölvívásról!

Amikor fiatalabb voltam, sokat hallottam odahaza apámtól a bokszról. Még egy Bocskai-emlékversenyen is kinn voltam, arra emlékszem, hogy a Dózsás ökölvívóknak azt üvöltözték, hogy "hülye rendőr!!!" Ah, a romantikus nyolcvanas évek!

Mindenesetre aránylag értő szemmel tudom nézni a bunyót, de én még abban nőttem fel, hogy súlycsoportonként egy igazi bajnok van. A király pedig általában az, aki épp a nehézsúly trónján ül... Legalábbis a profiknál nagyjából így nézett ki a képlet, és noha a szocialista blokkban akkoriban inkább az amatőrboksz volt reflektorfényben, de otthon inkább volt téma Muhammad Ali, Sugar Ray Robinson, Rocky Marciano meg a többiek. 

A kilencvenes évektől már persze megváltozott a világ, a profi ökölvívás megkapta azt az elismerést, ami neki járt. A hazai sztárok közül is egyre többen álltak át a hivatásosok világába, Kokó meccseit a legnézettebbek kereskedelmi tévék adták, és sokan örültek egy-egy bajnoki címnek.

Csak hát azt hallgatták el gondosan a nagyközönség elől, hogy nem csak egy bajnok van. Kellett a felhajtáshoz az, hogy a mi fiunk a "legnagyobb", és csak azok voltak tisztában a képlet bonyolultságával, akik jobban ismerték a hivatásos boksz hátterét. A profiknál ugyanis csak a hőskorban voltak olyan bajnokok, akik egy-egy súlycsoportban egyeduralkodóként voltak a legjobbak. Ahogy egyre inkább üzlet lett ez a tévéközvetítések miatt, újabb és újabb világszervezetek alakultak. Mindegyik égisze alatt rendeztek címmecseket: világbajnokit, interkontinentálist, kisvilágbajnokit, efféléket.

Aki át akarja látni napjaink profi ökölvívását, annak ismernie kéne az egyes világszervezetek bajnoki címeit birtoklókat, Készülnek mindenféle összefésült erősorrendek, világranglisták, de bocs, ne statisztikák döntsenek már erről, hanem a ringben mutatott teljesítmény! Aki kemény legény, az tisztességes küzdelemben üsse ki az ellenfelét, ne pedig verbálisan. A játékosok menedzserei taktikáznak, igyekeznek könnyebb, legyőzhető ellenfeleket választani, ritkaságszámba megy egy igazi címegyesítés, amikor a komoly szervezetek világbajnokai küzdenek meg egymással- és még úgyis marad pár másik "világbajnok" a többi szervezetnél.

Ha valaki szereti a jó bokszot, ért is hozzá, tudja, kinek a meccseit kell nézni. Vannak remek bunyósok, akik kemény ellenfeleket választanak, látványos, harcos meccseken teszik kockára a címeiket. Ez jó dolog; de régen mindenkinek így kellett tennie, aki a csúcsra tört. Lássuk csak, kikkel küzdött meg Ali a pályafutása során (némelyikükkel többször is): Sonny Liston, Floyd Patterson, Ken Norton, Joe Frazier, George Foreman - csak egy pár név a sok közül. Nem kutyaütőkkel szállt ringbe a címekért, hanem a legjobbakat kellett végigvernie, ha meg akarta őrizni a világbajnoki övét. És nem attól lett legenda, hogy nagy volt a szája, hanem azért, mert ilyen bokszolókkal szemben bizonyította tudását.

Ma viszont egy világbajnoki címmeccs ritkán ilyen csúcsrangadó. Általában a ranglistáról választanak egy kevésbé veretes ellenfelet, a címvédő vagy kiüti, vagy végigdarálja a 12 menetet, és pontozással győz. Pedig ma is vannak jó bokszolók, és lehet, akadnak, akik szívesen ringbe szállnának kemény ellenfelekkel is. De a menedzsmentnek nem igazán felel ez meg, inkább foggal-körömmel védik a megszerzett címet, mert addig lehet eladni a meccseket, ami a bokszoló bajnok. És bármennyire sportolóról beszélünk, a pénz azért nagy úr, és a bunyós is tudja, az övé nem nyugdíjas állás, addig kell keresni, amíg lehet, szóval könnyű meggyőzni arról, ki a megfelelő ellenfél számára.

A baj csak az, hogy az ilyen kevés kihívást jelentő meccseken ő hiába nem veszíthet, mi, nézők, nagyon is... Nem is divatos mostanában a boksz közvetítése. Nem véletlenül, sajnos. Ha jót meccset akarok látni, rákeresek a neten egy klasszikusra, ahol még egyenrangú ellenfélek küzdöttek meg...